Vári György

Nyomtatóbarát változat

„Most úgy érzem, hogy tudok valamire és nem valami ellen szavazni, ráadásul egy olyan helyzetben, amiben a Harmadik Magyar Köztársaság hitelének utolsó morzsáit rágjuk, hála a teljes politikai elit gátlástalan, »taktikus« cinizmusának. Ennek két alternatívája látszik, egy szabadságpárti és egy szabadsággyűlölő alternatíva. Az LMP és a Jobbik. A Jobbik szabadságellenességének fokozódó népszerűségéért éppenséggel a demokrácia és a köztársaság minősége felel, ez a minőség pedig nagymértékben az elmúlt évek kormánypolitikájának eredménye. Tehát szerintem – a hazug szlogennel ellentétben – aki az MSZP-re és az SZDSZ-re szavaz, ezt a folyamatot erő­síti, közvetve a Jobbikot támogatja. Éppen ezért, a manipulatív SZDSZ-kampány vakításával szemben, nem a Jobbik a fő veszély szerintem, a Jobbik az egyre romló helyzet egyik, szükségszerű következménye csupán, a többi kétségbeejtő jellel együtt. A Fidesz cinizmusa ebben az ügyben közismert. A Lehet Más a Politika, mint a neve is mutatja, szabadságpárti alternatíva, komolyan kívánja venni a felelős polgárok közösségét, közös kérdéseink megbeszélésének terepévé változtatni a cinikus manipulációk terepét, súlyos kérdésekben komoly javaslatokat téve, egyesítve az ökobaloldaliság és egy nemesen óvatos, rugalmas, mérlegelő konzervativizmus erényeit (vö.: fenntarthatóság). Híve a szabad társadalomnak, de nem híve a dogmatikusan piacpárti gazdasági liberalizmusnak. A demokratikus köztársaságot elnyeléssel fenyegető korrupció és a weimarizálódás egyéb jelei figyelmeztetnek, nemcsak lehet, de kell is, hogy a politika nagyon más legyen. Fontos lehetőség szerintem, hogy szavazhatunk rájuk. Elnézést a postaláda terheléséért és hogy feltartottalak Titeket.”

Ezt írtam az EP-választások előestéjén közeli és távoli ismerőseimnek, és azt hiszem, hogy csak egy dologban tévedtem. A Jobbik nem az egyik tünet pusztán, hanem messze-messze a legsúlyosabb. Ettől még, persze, csak tünet, a kezelés messze nem csak a Jobbikra kell irányuljon, de belehalni a tünetekbe szoktunk.

Hasonlóképpen próbáltam meggyőzni a szüleimet is, hogy felejtsék el az egykori koalíciós partnereket, anyámat sikerült, apámat nem. Apám utálta a kádárizmust, eszmélkedésének meghatározó traumája volt a csehszlovákiai megszállás ’68-ban, amikor a legyőzhetetlen béketábor testvéri tankjai eltüntették a föld színéről a prágai tavaszt, az emberarcú szocializmus kísérletét. Szájer soproni kampányrendezvénye éle­tünk talán legszebb közös élményeinek egyike volt, olyanformán, ahogy Nádas Péter beszél a testek megvalósuló, hatalmi viszonyoktól nem manipulált közösségéről az Emlékiratok könyve híres ’56-os jelenetében. Együtt voltam vele és egy teremnyi emberrel a szabadság közösségében. A következő választáson már mindenki tudta a dolgát, anyám is, akit Orbán újratemetési beszéde megijesztett, szinte sokkolt, és apám is, akit lelkesített. A koalíciókötést némi megnyugvással vették tudomásul – mindketten. Az ismert vicc szerint, amikor a béketábor megszakítja kapcsolatait a Szovjetunióval, Kohn bácsi bejelenti, hogy kilép a pártból. A párttitkár hüledezik: Maga, Kohn elvtárs, aki már az illegális mozgalomban is évtizedeket töltött el, aki már négy évtizede párttag? Az igaz, hogy negyven éve párttag vagyok, de már hetven éve vagyok zsidó – feleli Kohn. Apám – megfordítva a viccet – bő 25 éve volt már antikommunista ’94-ben, de 45 éve volt addigra zsidó, négy évvel a háború után született. Félt, pedig – utólag így rémlik – alig-alig volt oka rá. (Kőszeg Ferenc nagyszerű írásai az utóbbi időkből sok mindent segítettek megértenem azokról a lelki mechanizmusokról, amik akkoriban az ilyen döntéseket irányíthatták.) Akiket azonban „fortélyos félelem igazgat”, azok nem szabadok, tehát nem felelősek, tehát nem demokraták. Demokrata az, aki nem fél. Ez nem kritika, értem én, amennyire érthetem (mi tagadás, egyre jobban) apámat, ez állapotleírás. Így, legalábbis ilyesféleképp félt feltehetően az egykori keresztény középosztály maradéka, ez az osztályként tartásból megbukott, utóvizsga, az önvizsgálat és megtisztulás lehetősége helyett borzalmasan megalázott réteg is, önvizsgálatukat pedig mind ez idáig lehetetlenné tette a fortélyos félelem. Ők is áldozatai egyúttal a helyzetnek, melynek előidézői voltak. Írtam már erről röviden a Népszabadságban, ez, bizony, hamis realizmus. Minden jobb, mint… Csak az X. Y.-t ne… Továbbá: most népfrontra van szükség…, ez a kedvencem. Értékeink veszélyben, mindenki hozzon magával még egy embert. Semmi másra nem volt már szüksége az állampolgári akaratképzés szerveinek, a pártoknak, mint hogy részérdekek képviselete és mérlegelő összehangolása (úgynevezett politikai tevékenység) helyett a félelmi reflexeket néha beindítsák egy erőteljes ingerrel. A demokrata helyett a rettegő, a hatalmat gyűlölő és bálványozó alattvalók tömegét kondicionálják Magyarországból. A politikai elit nemigen lehet jobb minőségű, persze, mint amit a történeti feltételek lehetővé tesznek.

 Ez a fajta álpragmatizmus mindig valódi katasztrófába torkollik. Mert lehet alkalomadtán, taktikai megfontolásból, stratégiai cél érdekében hazudni a politikában, de nem lehet egy politikai szisztémát hazugságra alapozni. És ez nemcsak, talán nem is elsősorban, erkölcsi, hanem eminensen pragmatikus megfontolás. A Jobbik 14 százalék feletti szereplése, az, hogy néhány tízezer szavazatnyira került az MSZP-től, lehetett volna roppant erős figyelmeztetés. A stabilnak hitt magyar pártstruktúrát, vagyis azt az érzést, hogy a játszótér betonbiztosan be van rendezve, protestálás zaja ide nem hallik, hogy mindaz, ami megy, mehet örökké, szétzúzta a magyar nyárelő. Ha most nem tanulnak, akkor már soha. Az MSZP haldoklik. Ilyenkor van úgy, hogy megmozdul, kétségbeesett, utolsó erővel az életösztön. Az Index és a Hírszerző mégoly futólagos tanulmányozása azonban bebizonyította, hogy a Bourbonok, az „új osztály”, Kádár Csák Mátéi semmit sem tanulnak és semmit sem felejtenek. „Az egész politika presztízse a béka segge alatt van, előny a markáns mondanivalóból származik, például a Jobbik »cigányozásából« vagy az LMP »minden szar«-üzenetéből” – így értékelte a helyzetet a hivatalos végeredményt várva magát megnevezni nem kívánó forrásunk, aki, mint ilyen, nagyjából az MSZP félhivatalos sajtószóvivőjének tekinthető. Ha valami valódit szeretnénk megtudni az MSZP-ről, azt leginkább tőle lehet. Ezt nevezik MSZP-berkekben pártdemokráciának ugyanis. A sokféle véleményt, az egység hiányát. Mert nem tudják (ez a nemtudás az MSZP lényege, amit pusztán újra és újra ismétlődő megszólalásával is tudat velünk rendre „magát megnevezni nem kívánó forrásunk”), hogy mi a politikai álláspontok közti nyílt vita és az érdekszövetségek kulisszák mögötti kavarása között a különbség. Az, hogy utóbbit demokráciának nevezik, pontosan mutatja, mennyire fogadták el a demokráciát, és hogyan is értették azt, amit elfogadtak, megválván pályájuk kádári szakaszától. A markáns mondanivaló, amiből előny származik, az MSZP mitikus esszenciája, magát megnevezni nem kívánó forrásunk szerint pediglen a cigányozás első soron. Túl sok markáns és releváns politikai mondandója nemigen lehet a szóban forgó szervezetnek, azt az egyet meg, amit mondanának, nem lehet (másnapra kiderült, persze, miért, kik miatt nem, magát megnevezni nem kívánó forrásunk – szakszóval – kiszivárogtatta, majd később erre is visszatérünk), úgyhogy eheti őket a sárga irigység. Továbbá mindenről az LMP tehet, mert úgy látja, hogy nagyon nincsenek rendben a dolgok. A politikai osztály presztízse a béka segge alatt van – rögzíti, mint­egy természeti csapásként, magát megnevezni nem kívánó forrásunk. Aztán hogy volna-é bármi köze ennek a szomorú presztízsveszteségnek az utóbbi hét év történéseihez, homályban marad. Tovább is van, ahogy ígértem, másnap délután hírül adja az Index, hogy az MSZP-ben nemcsak keresik, de meg is találják mindennek elrontóját. Ki nem találják: Gyurcsány a hibás. Mindenért egymaga. Nos, Gyurcsány épp elég sok mindenben hibás, tagadhatatlanul, de azért mégsem vall háttérintézetekkel, értelmiségi holdudvarral, továbbá politikai megbízatással rendelkező szervezetre, hogy folyamatelemzés helyett egyetlen személyre mutogasson, akit most mindenki utálhat, helyreállítva valamelyest lelki komfortérzetüket. Minek megkérdezni, hol volt hát az utóbbi években az MSZP személyi állományának, magas, döntésre hivatott testületeinek mindazon része, akiknek közös jellemzője, hogy egyikük sem Gyurcsány Ferenc? Gyurcsány a hibás, no. A magyar politikai infantilizmus szűk kis homokozójában találkoztak végre az ifjúfidesznyikek az MSZP think-tankjével. Ugyanazt dobta ki nekik a gép, csak utóbbiaknak kis késéssel: Gyur­csány a hibás, őt kell nemszeretni, és akkor minden jóra fordul. De ez csak a fő attrakció, mert azért persze van más is. „Számos forrásunk szerint ugyanis a bázist az rombolta, hogy az utóbbi hét évben az MSZP a liberálisok játékszerévé vált, és ez nem változott a válságmenedzselő kormány alatt sem, hiszen a szabad demokraták nélkül kríziskezelés sincs. Rá­­adá­sul, érvelnek informátoraink, az SZDSZ-szel együttműködő MSZP elvesztette azt a Horn Gyula által kialakított képet, hogy többé-kevésbé rendpárti a min­dennapokban. Pont ez volt az a momentum, amelyik számos volt szocialista szavazót a Jobbik táborába vezetett.” Ezt szülték hát a hegyek az Index szerint. „Számos forrásunk”, tehát a magukat megnevezni nem kívánó forrásaink rögtönzött és hevenyészett pártkongresszusa úgy véli, hogy a liberálisok miatt van kutyavilág Magyarhonban, az SZDSZ ugyanis kezelni akarta a válságot. Ha nem akarta volna a bitang, mi aztán magunktól nem kezeltük volna, ott vesse fel a válságot a kórság, ahol van, van jobb dolgunk is a kezelésé­nél, mik vagyunk mink, a Teréz anya? Ne essék most szó az SZDSZ válságkezelési csomagjának meritumáról, erről a közlemény, nem meglepő mó­don, nem ejt szót, épp az a lényege, hogy fütyülnek rá. Nem is a ne­vet­ségesen manifeszt hárítás a leglátványosabb (egy biztos, mi semmit nem rontottunk el, tanító néni, nem én voltam), hanem hát a régi-új arculatterv. Hogy ho­vá lett a régi jó rendpártiság, amiért úgy szeretik most a Jobbikot a mi régi híveink. Szóval most már tudjuk, miért nem jöhetett az MSZP-s szájakra a keserű igazság. A liberálisok mián. De most ennek vége, eb ura fakó, politikai kultúra, civilizáció, humanizmus, an­ti­rasszizmus, demokratikus látszatmeggyőződés ne­künk többé nem királyunk. Jó, hát szép dolog az őszin­teség, érdeklődve figyeljük a Jobbikkal folytatott verseny­futást. Mindez különben úgy hangzik magát nem megnevezni, fáj­dalom, nem tudó forrásunk, Bajnai Gordon előadásában, hogy növelni fogjuk a közbiz­tonságot. Már csak azért is, nyilván, mert, ahogy a pártnak a fegyveres rendteremtő testületekkel már ifjúkorában is példamutatóan jó viszonyt ápoló doyenje mon­dotta, ami itt van, az minden, csak nem közbiztonság.

A közbiztonság növelésére tett erőfeszítések, persze, helyesek, sokszor bizonnyal elengedhetetlenek és sürgősek is. (Valóban nem mutat jól, hogy a rendőrkapitányok rasszista megjegyzéseit honorálandó vezényelünk le rendőröket oda, ahová amúgy minden bizonnyal valóban igencsak elkellenének, tehát közbiztonsággal honoráljuk a rasszizmust, noha a közbiztonság eleve jár, a rasszizmus pedig nem érdemel jutalmat, legfeljebb megértést és komoly nevelő erőfeszítéseket, ámbátor nem kapitányi poszton.) De, mint tudjuk, mindez tüneti kezelés. Apám a weimarizálódást szokta emlegetni, és most úgy tűnik, mintha igaza lett volna. Holott a weimarizálódást éppenséggel elősegíti az a „népfront”, amiben ő, szegény, hinni volt kénytelen.

A másik ugyanolyan oldalon hasonlóképpen váltotta fel a politikát a stratégia nélküli politikai taktika, tehát a pőre cinizmus. Orbán is taktikai kérdésként kezeli a szélsőjobboldalt, bízva abban, hogy mindenkori kihívói könnyedén bedarálhatók lesznek, olyan rendszerkonform módon korruptak, mint az FKGP és a MIÉP. Az úgynevezett „jó kérdések”, tehát a cigányság súlyos integrációs problémái nem megoldásra váró feladatok, valódi politikai javaslatokra váró, súlyos kihívások, nem szükséges ezeket a problémákat fokozatosan enyhíteni, elég hazudni valamit a szélsőjobboldali szavazóknak, amitől végül minket választanak. Abból a célból, hogy a szóban forgó tömeget integrálás helyett megtévessze, a Fidesz komoly sajtóbirodalmat épített. Ez, persze, azzal a nem kívánt mellékhatással is jár, hogy a szóban forgó orgánumok szerzői által kibocsátott méreg egyre terjed. Már csak azért is, mert hát ez a cél, végső soron écái terjesztésének okából szokás újságot írnia az embernek. Most, hogy ez a kísérlet, a szélsőjobboldali szavazók etetése csúnyán elbukott, talán szélnek lehetne ereszteni a szellemi levegőrontással megbízott szorgalmas pártírnokokat és magánszorgalmú kutyákat.

Van még, mintegy ultima ratióként, két pofon a Gárdának, ha emlékeznek. Igazi kádári reflexek. Nem politikai megoldásokat keresünk, hanem az elnyomás módszereit, ezeket úgy tálaljuk, hogy azon polgártársaink, akik úgy tudják, hogy az államtól mást, mint a „nyugalmat”, a messzehangzó kussolást biztosító két csendőrpofont, nemigen várhatnak, megérthessenek minket. Ebben teljes az egyetértés az integrációs erőfeszítések csődjét vagy hiányát „közbiztonságfokozással” kezelő MSZP, a két pofont ígérő Orbán és azok között a csendőrségnosztalgiázók között, akiknek beígérte. Az alattvalói képzelet, ha az államról van szó, gárdapofontól csendőrpofonig terjed. A represszió iránti társadalmi igény immár kilépett medréből, zúgva-bőgve törte át a gátot, tombol. Mind tudják, mind mondják, együtt a költővel, rezignáltan, de elszántan: Légy ostoba. Ne félj. A szép szabadság csak ostobaság. Ez utóbbi húsz évünk rövid summája is lehetne.

Ha nem így lenne, tudhatnánk, mit jelent az, hogy a nyírségi falvakban vagy Ózdon messze megelőzi az MSZP-t a Jobbik.

Magukra hagytuk őket – és ezen kéne elgondolkozni, ahelyett (jó, amellett), hogy Lendvai Ildikó nyomatékosítja a Fidesz felelősségét.

A súlyos konzekvenciák levonásának elodázását mutatja (igaz, még a súlyos tünetek minden előre elképzeltnél jóval látványosabb megmutatkozása előtt) az a meglepő fejlemény is, hogy a legkiválóbb, legműveltebb, legtisztább gondolkodású magyar új­ság­írók egyike, Bojtár Bandi – összehasonlíthatatlanul magasabb színvonalon ugyan, de – részben hasonló okokból kívánt minket lebeszélni az LMP-ről az EP-választást megelőző szerkesztőségi cikkben, mint – fen­tebb – Magát Megnevezni Nem Kívánó Forrá­sunk. Az egykori MSZP–SZDSZ-koalícióról szólván megállapítja, hogy „nem azért biztattuk korábban olvasóinkat az ő támogatásukra, hogy a mezükben fellépő illetők komplett kerületeket lopjanak el, és egész autópályákat vigyenek haza; hogy gallyra futtassák a magyar gazdaságot, hogy nyolc év alatt egyetlen valamirevaló reformot se sikerüljön keresztülvinniük; hogy az állam ama pár alapvető funkcióját se tudják tartalommal megtölteni, amelyeket liberális lap létünkre életbevágónak tartunk”. Mit lehet még ehhez hozzátenni – kérdezi ezen a ponton az olvasó, aki, persze, előrefutott, megnézni, kinek a támogatására biztatja a szerkesztő, akinek többnyire elmereng a tanácsain. Hogy fogunk innen odajutni, hogy azért mindent összevéve voksoljunk mégiscsak az SZDSZ-re? „A parlamentáris demokrácia alapintézményeinek integritását az MSZP és az SZDSZ nem veszélyezteti – tehát továbbjutottak.” Hát mi veszélyezteti a parlamentáris demokrácia alapértékeit, mi ad muníciót a szabadság ellenségeinek, különösen ott, ahol az ilyesminek nagy hagyományai vannak, ha nem a gátlástalan korrupció, a közvagyon iránti cinikus közöny? Mi, ha nem a szavazópolgárok kinyilvánított akaratának, tehát a nép uralmának gátlástalan semmibevétele, az, ha politikai programunk végrehajtásának kísérlete helyett taktikai harcokkal múlatjuk az időt, ha az állampolgárok közösségét megfosztjuk minden illú­ziójától abban a tekintetben, hogy bármi beleszólásuk volna köztársaságuk ügyeibe? Nem épp az, ha „az állam ama pár alapvető funkcióját se tudják tartalommal megtölteni, amelyet liberális lap létünkre életbevágónak tartunk”? Nem például az, ha az elesetteket, egész térségeket, magukra hagyunk, egymásnak kiszolgáltatva e térségek lakosságát, legfeljebb néha lekiabáljuk A pártközpontból, hogy „rasszisták vagytok”, B pártközpontból pedig azt, hogy „ami itt van, az nem közbiztonság”? A cigánybűnözésnek a kádárizmus emblematikus írójától, Moldova Györgytől olyan eredményesen népszerűsített fogalma, lám, milyen alkalmas fegyvernek bizonyult az MSZP törzsszavazóinak elcsábítására. Tamás Gáspár Miklósnak ebben kétséget kizáróan igaza van: ha a súlyos szociális kérdésekre nem kínálunk szociális megoldásokat, akkor – bizonyos körülmények között – menthetetlenül etnicizálódni fognak. Ózdon a Jobbik 35 százalék körül van. Az ország elfelejtett, cserbenhagyott része 20 év után üzent: létezünk. Ha nem halljuk meg, rájuk és ránk nézve is beláthatatlan következményekkel járhat. De nézzük tovább Bojtár cikkét. Az LMP-vel az a baj – harmadikutas gazdasági elképzeléseik mellett –, hogy elitellenesek. Ezt azért teszik rosszul, mert „az elitellenesség akkor is a populizmus retorikájának része marad, ha rokonszenves, jó arcú fiatalemberek hivatkoznak rá”. Bojtár, aki, mint láttuk, végül az SZDSZ-re akar nekünk (és magának is, szegény) gusztust csinálni, a Fidesz teljesítményét egyesre, az MSZP–SZDSZ-koalícióét pedig kettes alára értékeli, ők a súlyosabbnál súlyosabb mulasztások ellenére átmentek. Ez a legjobb, amit mondani tud róluk az, aki egyikőjüket ajánlja. Nos, akkor attól, aki nem ajánlja egyikőjüket sem, hogyan lehet számon kérni pár mondattal később az elitellenességet?

Az LMP, persze, valóban nem tökéletes. Nekem az óvatos rendszerkorrekciós javaslatokkal, a „harmadikutas gazdaságpolitikai elképzelésekkel” nincs bajom, azzal azonban, hogy Ivády Gábor a monoki modell pártján áll egyik nyilatkozata szerint, azzal igen. Ahogy azzal is, hogy a párt nem hajlandó felvállalni a homoszexuálisok politikai érdekképviseletét, legfeljebb csak óvatoskodva, eddig legalább így látszik. Félve bírálom őket, de mégsem eshetek bele rögtön az elején a hamis realista álkímélet csapdájába. Világos, hogy a párt – helyesen – nem akarja identitáselemmé tenni ezeket a kérdéseket, hiszen ezek az SZDSZ identitáselemeivé lettek. Ettől a névtől, érthetően, taktikusan és helyesen, minél messzebbre szeretnék helyezni a sajátjukat az LMP-sek. Világos ugyanis, hogy az SZDSZ szeretete (egynémely fiatal politikusának őszinte jóindulata ellenére is) régen olyan már, mint Piszkos Fredé, csak árt annak, akire irányul, összekapcsolja a megkülönböztetés potenciális áldozatait egy végleg hiteltelenné vált, intellektuálisan kiürült, de egyre szánalmasabbá váló intellektuális gőgjétől megszabadulni képtelen szervezettel. Ettől az örökségtől jó, ha óvakodik az LMP. Ez helyes taktikai lépés. Ivády monoki szimpátiájával viszont van baj, akkor is, ha Ivády bizonnyal eredményes helyi politikus, ilyenekre pedig praktikus és elvi megfontolásai következtében (a praktikus ok a vidéki beágyazottság, az elvi pedig a lokális politikai cselekvés, a kisközösségek megerősítésének szintén szimpatikus koncepciója) egyaránt óriási szüksége van a pártnak. Ezek a kérdések nem pótolhatják a programot, nem válhatnak ezer más hiányosságot eltakaró, az életforma-kisebbségeken élősködni vágyó álpolitikává, arculatépítő szlogenné, de azért mégsem elhanyagolhatók. A világos beszéd és a szolidaritás követelménye követelmény marad, az SZDSZ viselt dolgaitól függetlenül. Mindenesetre így is több már ez a reménykeltő (egyetlen reménykeltő) kezdeményezés, mint amit várni lehetett. Csák Máté földjén Ti vagytok az Isten. Ez nem mérhetetlenül sok, de nem is kevés. Hátha. A szép szabadság hátha mégsem csak ostobaság. Nem luxus, másban úgyse nagyon reménykedhetünk.

• Vendégkönyv

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges