Skip to main content

Európai történet

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

Az iskolaév azonnal botránnyal indult. Pontosabban egy olyan hírrel, amellyel egyelőre a belgák sem igazán tudnak mit kezdeni. A Brüsszel melletti, 14 ezer lakosú Merchtem önkormányzata úgy döntött, hogy a város iskoláiban ezentúl kizárólag flamandul szabad beszélni. A flamand közösség területén lévő iskolákban az oktatás nyelve természetesen már nagyon régóta a flamand volt. A változás most az, hogy a francia anyanyelvű diákok ezek után az iskola udvarán, játék közben sem használhatják nyelvüket, és a szülői értekezletek is szigorúan hollandul zajlanak majd. Az önkormányzat egyhangú döntéséről a városka polgármestere egy gyenge pillanatában kijelentette, hogy „a merchtemieket nagyon zavarja, ha a gyerekeikre várakozó bevándorolt szülők franciául pampognak egymással”.

A kijelentés annyira durva, hogy nem is teljesen hihető. A helyzet bonyolultságát jelzi, hogy az emlegetett bevándorlók nem is feltétlenül arabok, románok vagy lengyelek, hanem többségükben frankofon belgák – vallonok –, akiket családi okok, munkapiaci tényezők vagy az ingatlanpiaci kínálat szeszélyei vonzottak Flandriába. S egyéb jelek is tanúsítják, hogy nem csak pár idegengyűlölő flamand szülő rigolyájáról van szó. Pár hónapja ugyancsak Merchtemben meg akarták tiltani, hogy a piaci árusok tábláikon franciául is megnevezhessék áruikat, ami később alkotmányellenesnek bizonyult. Az viszont már nem, hogy Flandriában csak a flamandul jól tudók juthatnak szociális lakáshoz, és félő, hogy a szociális állam mindinkább nyelvi gettóvá torzul. Itt azt is tapasztalhatjuk, hogy az autópálya-karbantartók a francia táblák lefestésén, vagyis a kétnyelvűség kiirtásán fáradoznak.

A kétnyelvűség, és vele az ország egyesítése, Belgiumban olyan álom, amely újra és újra felmerül, majd a tényekkel szemben kénytelen átadni helyét a csalódásnak. Mert a valóság azt mutatja, hogy egész Flandriában (az ország területének 44 s lakosságának 57 százaléka) alig van francia nyelvű iskola. Az iskolákban kötelező második nyelv pedig egyre gyakrabban az angol, és csökken a két nyelvet – holland és francia – jól beszélők aránya. A tendenciák az egész országban érvényesülnek (a frankofon területeken a helyzet roszszabb, Flandriában az átlagosnál valamivel jobb).

Belgium 1830–31-es létrejöttekor az ország hivatalos nyelve, mint elitje is, francia volt. Hamar felmerültek azonban, s az első világháború után különösen felerősödtek a flamand törekvések a két nyelv teljes egyenjogúsítására. (Belgiumban történelmet alakító sokként tartják számon, hogy a világháborúban flamandok sokasága halt meg csak azért, mert nem értették a franciául elhangzó parancsokat.) A franciák elutasították az általános kétnyelvűséget, mert nem akartak a lenézett agrárius és szegény népesség haszontalannak tartott nyelvével bajlódni. Ezért követelésként egy lehetőség maradt: az egynyelvűség, az egyes területek nemzetiségi többsége szerint meghatározva. A határokat nem volt nehéz megvonni, hiszen azok a római birodalom és a kora középkor óta meglepő stabilitást mutattak. Lassan majdnem kétezer éves a vonal, ami alatt latin nyelveket beszéltek és beszélnek, fölötte pedig germánt. (Ez az állandóság nem jó hír azoknak, akik a nyelvi közösségek határainak fellazulásától várják az „örök békét”.)

Az 1993 óta föderális Belgiumban alig telik el hónap a még megmaradt egység és összbelga szolidaritás komolyabb megkérdőjelezése nélkül. A merchtemi iskolák esete is e küzdelem egy mozzanata csupán. A szülőtársak „francia pampogása” miatt zúgolódó flamand papák és mamák pedig tulajdonképpen határőrző harcosok, akik az évezredes határokat védik.

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon