Az iskolaév azonnal botránnyal indult. Pontosabban egy olyan hírrel, amellyel egyelőre a belgák sem igazán tudnak mit kezdeni. A Brüsszel melletti, 14 ezer lakosú Merchtem önkormányzata úgy döntött, hogy a város iskoláiban ezentúl kizárólag flamandul szabad beszélni. A flamand közösség területén lévő iskolákban az oktatás nyelve természetesen már nagyon régóta a flamand volt. A változás most az, hogy a francia anyanyelvű diákok ezek után az iskola udvarán, játék közben sem használhatják nyelvüket, és a szülői értekezletek is szigorúan hollandul zajlanak majd. Az önkormányzat egyhangú döntéséről a városka polgármestere egy gyenge pillanatában kijelentette, hogy „a merchtemieket nagyon zavarja, ha a gyerekeikre várakozó bevándorolt szülők franciául pampognak egymással”.
A kijelentés annyira durva, hogy nem is teljesen hihető. A helyzet bonyolultságát jelzi, hogy az emlegetett bevándorlók nem is feltétlenül arabok, románok vagy lengyelek, hanem többségükben frankofon belgák – vallonok –, akiket családi okok, munkapiaci tényezők vagy az ingatlanpiaci kínálat szeszélyei vonzottak Flandriába. S egyéb jelek is tanúsítják, hogy nem csak pár idegengyűlölő flamand szülő rigolyájáról van szó. Pár hónapja ugyancsak Merchtemben meg akarták tiltani, hogy a piaci árusok tábláikon franciául is megnevezhessék áruikat, ami később alkotmányellenesnek bizonyult. Az viszont már nem, hogy Flandriában csak a flamandul jól tudók juthatnak szociális lakáshoz, és félő, hogy a szociális állam mindinkább nyelvi gettóvá torzul. Itt azt is tapasztalhatjuk, hogy az autópálya-karbantartók a francia táblák lefestésén, vagyis a kétnyelvűség kiirtásán fáradoznak.
A kétnyelvűség, és vele az ország egyesítése, Belgiumban olyan álom, amely újra és újra felmerül, majd a tényekkel szemben kénytelen átadni helyét a csalódásnak. Mert a valóság azt mutatja, hogy egész Flandriában (az ország területének 44 s lakosságának 57 százaléka) alig van francia nyelvű iskola. Az iskolákban kötelező második nyelv pedig egyre gyakrabban az angol, és csökken a két nyelvet – holland és francia – jól beszélők aránya. A tendenciák az egész országban érvényesülnek (a frankofon területeken a helyzet roszszabb, Flandriában az átlagosnál valamivel jobb).
Belgium 1830–31-es létrejöttekor az ország hivatalos nyelve, mint elitje is, francia volt. Hamar felmerültek azonban, s az első világháború után különösen felerősödtek a flamand törekvések a két nyelv teljes egyenjogúsítására. (Belgiumban történelmet alakító sokként tartják számon, hogy a világháborúban flamandok sokasága halt meg csak azért, mert nem értették a franciául elhangzó parancsokat.) A franciák elutasították az általános kétnyelvűséget, mert nem akartak a lenézett agrárius és szegény népesség haszontalannak tartott nyelvével bajlódni. Ezért követelésként egy lehetőség maradt: az egynyelvűség, az egyes területek nemzetiségi többsége szerint meghatározva. A határokat nem volt nehéz megvonni, hiszen azok a római birodalom és a kora középkor óta meglepő stabilitást mutattak. Lassan majdnem kétezer éves a vonal, ami alatt latin nyelveket beszéltek és beszélnek, fölötte pedig germánt. (Ez az állandóság nem jó hír azoknak, akik a nyelvi közösségek határainak fellazulásától várják az „örök békét”.)
Az 1993 óta föderális Belgiumban alig telik el hónap a még megmaradt egység és összbelga szolidaritás komolyabb megkérdőjelezése nélkül. A merchtemi iskolák esete is e küzdelem egy mozzanata csupán. A szülőtársak „francia pampogása” miatt zúgolódó flamand papák és mamák pedig tulajdonképpen határőrző harcosok, akik az évezredes határokat védik.
- Vendégkönyv [6]