Szerbhorváth György

Nyomtatóbarát változat

A tisztelt olvasónak korábban már beszámoltam arról, micsoda procedúrával, hercehurcával, megaláztatással, egyszersmind számtalan érdekes, szinte mosolyt – mit mosolyt, sátáni kacajt – fakasztó történet átélésével jár az, ha a külföldi állampolgár Magyarországon kíván letelepedni, dolgozni s élni. Hovatovább hivatkozási alapként még azt is feltünteti, hogy felmenői közt akadt magyar állampolgár, tehát jogosult a honosításnak elkeresztelt eljárásra.

Örömmel jelentem, hogy több kemény hajtű­kanyar után – miről inkább be sem számolnék, nem kell nekem se Nyírfa-ügy, se Almássy-ügy, vagy trabantos önmerénylet meg félkamu emberrablás a saját ér­dekemben – az eljárás végére értem, és Friedrich Nietzsche születésnapján, amúgy mondhatni (picit hazudva) emberi, túlságosan is emberi módon a hatóság úgy döntött, megadja számomra a letelepedési engedélyt.

Ezt a napot amúgy is aranybetűkkel írhatnám be életrajzomba, hisz főnököm e napon nevezett ki kis­főnöknek, száradtak a pecsétek úgy a Bevándorlási Hivatalban, mint a munkahelyemen. Hiába, a Pat­kány éve van, azt mondják, ez az én évem, lévén magam is Patkány. Ugyanakkor rémisztő, hogy ezek után, ahogyan újévi köszöntőkön írjuk, jó, eredményekben és sikerekben gazdag évre majd csak 2020-ban számít­hatok.

A formámra persze jellemző, hogy hiába a Patkány éve, eközben a világban tombol a világgazdasági válság, és hiába, hogy éppen kineveztek, azért aggódom a munkahelyemért rendesen én is. Bár ahogyan azt rövid munkaerő-piaci karrierem alapján kistudíroztam, az ember akkor parázik leginkább a munkanélküliségtől, ha van munkája. Ha munkanélküli, nincs mitől tartania.

A nagy hepiendezés közben az sem tűnt fel – s ha feltűnik, akkor sem érdekel –, hogy természetesen az útlevelembe ütött letelepedési engedélyemben a nevem ugyanúgy szerepel, akár az útlevelemben, illetve a korábban a Magyar Köztársaság által kiadott vízumon, azaz a szerbek átírta verzióban.

De álljunk meg egy pillanatra, hisz töredelmes vallomással tartozom az olvasónak – nem mintha titokról lenne szó. Öntsünk tiszta vizet a pohárba, hisz akadnak, kik azt hiszik, engem tényleg Szerbhorváth Györgynek hívnak, noha, lássuk be, elég furcsa vezetéknév ez a Szerbhorváth – talán vicces, talán inkább erőltetett, kinek hogy. Értelemszerűen a név az 1954-ben, egy újvidéki lingvisztikai konferencián „kiki­áltott” szerb-horvát, illetve horvát-szerb nyelvre utal. A szóvégi h, vagyis a th meg a poén lenne, kérem tisztelettel – jellemző módon, miközben az emberek többsége a Horváth név leírásakor annak végére odabiggyeszti a h betűt, a Szerbhorváth esetében ez folyton lemarad... Egyébiránt a Nemzetközi Lingvisztikai Szövetség álláspontja szerint a szerb, a horvát, a bosnyák és a montenegrói nyelvek valójában politikai nyelvek, azaz kikiálthatják önállóvá az adott országok elitjei, ám ezek valójában egy nyelv, a szerbhorvát (avagy horvátszerb) variánsai.

Egyébként egykori kollégiumi szobatársam, akiből festőművész lett, azt állítja, hogy poénból ő találta ki ezt az egészet egy külvárosi kocsmában fröccsözés közepette. Így ő. Nekem viszont úgy rémlik, azért vettem fel írói (ál)névként a Szerbhorváthot, mert amikor a kilencvenes évek első felében elkezdtem írogatni, rögtön szoclib-bolsevik-zsidó-sorosbérenc áruló lettem egyes vajdasági magyar körökben, s akkor gondoltam, hogy na, véreim, ha én nem vagyok elég jó magyar nektek, leszek én még szerb is. Vagyis Szerbhorváth.

Meg akadt még egy magyarázatom, ugyanis úgy 1994-ben, amikor még legfeljebb a vajdasági sajtóban publikáltam, egyik egyetemista kollegina megkérdezte tőlem, vajon A gondolkodás struktúrái című kötet szerzőjét bennem tisztelheti-e. Mivel annak neve Horváth György. Töredelmesen bevallottam, hogy nem – mi tagadás, korábban már megnéztem az Országos Széchényi Könyvtár katalógusában, kik mit követtek el már e név alatt. Ez a könyv amúgy éppen születésem évében jelent meg, tehát elég nehézkes lenne magaménak mondani. Meg aztán a Vajdaságban is akadt egy Horváth György, rádiós humorista – vele is összekevertek, ami kissé ciki volt a humor minőségét tekintve, noha magát Hor­váth Gyurka bácsit ismertem gyerekkoromból, hisz apám kollégája volt az Újvidéki Rádióban, és haverkodtak is. Meg hát imitt-amott csak akadt még Horváth György, szóval, szükség volt a megkülönböztető jelzésre.

Azóta persze számtalan ún. vicc, ún. szellemeskedés forrása volt névválasztásom, akadt, aki javasolta, hogy az egykori Szerb-Horvát-Szlovén Királyság nevét vegyem fel, akadt, aki egyenesen a Jugoszláv nevet ajánlotta (ami egyébként az egykori Ju­gosz­lá­viában keresztnévként közkedvelt volt). Egy alkalommal pedig magam írtam alá – igaz, főszerkesztőm találta ki ezt is – Macedón Bélaként egy olvasói levélre adott válaszomat a Magyar Narancsban, mivel balga módon több nevet is összekevertem egy cikkemben, apát a fiúval, fiút az apával stb. Ezek voltak a mulatságosabb esetek. Illetve leginkább azok a csodálkozó szemek az emlékezetesek, amelyek akkor meredtek tágra, amikor elmondtam, bizony-bizony, a rendes nevem nem más, mint Horváth György, ez a szimpla tucatnév, és a Szerbhorváthot nem vettem fel hivatalosan.

Szűkebb környezetemben, avagy az időközben már megszűnt falusi törzskocsmámban, a Parkhoz címzett vendéglátó-ipari egységben azonban többször megkaptam – elsősorban nemzeti érzelmű, egykor Németországban vendégmunkáskodó nyugdíjasoktól –, hogy miért nem vállalom magyarságomat, miért dörgölődzöm a szerbekhez nevem által is?! És ha már mindenképpen nevet akartam változtatni – „S mit szól hozzá a drága jó édesapád?! Ehhez a szégyenhez?! Ismertem én öregapádat, a Horváth Györgyöt, a ci­pészt, na az rendes ember volt ám! Mit szólna, ha tudná?!” –, miért nem lettem Magyarhorváth György?!

S ilyenkor érvelni sem lehetett, hogy ennek a Magyarhorváthnak semmi értelme sincs, még a Cseh­szlovák is jobb, az létező valami volt, akárcsak a szerbhorvát mint nyelv. És az sem hatotta meg őket, ha arról beszéltem, ez egy poén lenne, amit egyetemista korunkban találtunk ki egy hajnali részegség során. Az meg pláne érthetetlen volt számukra, ha arról értekeztem, hogy ez gesztus lenne a nacionalista őrület ellenében, hogy én lennék az utolsó szerbhorvát(h), miképpen Danilo Kiš mondta volt magáról, hogy ő az utolsó jugoszláv író…

Visszatérve eredeti mondandómra, a lényeg, hogy újabban akaratomon kívül Magyarországon is egy tökéletesen új néven élhetek tovább, mert olyan balga nem vagyok, hogy névváltoztatási procedúrába kezdjek. Nos, most már akár el is árulhatom „magyar” nevemet: a Magyar Köztársaság számára Horvat Derd vagyok. Az állam egyébként úgy gondolkodik, hogy inkább tiszteli egy másik állam döntését – ti. Szerbiáét, illetve a Slobodan Milošević-i Jugoszláviáét –, mintsem hogy megadná egy magyarnak azt a jogot, hogy magyarul használja magyar nevét.

Egykoron, úgy 1990-ig a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaságban, annak Vajdaság Szo­cia­lista Autonóm Tartományában az embernek jogában állt úgy írnia a nevét, ahogyan anyakönyvezték, tehát magyarul, albánul, ruszinul, románul, szerbül, horvátul, szlovénül stb. E téren tökéletes volt az egyenjogúság, olyannyira, hogy sok magyar a rendszer iránti áhítatott imádatában egyenesen inkább szerbhorvátosította a nevét, jelezvén, magáévá tette a szocialista jugoszláv testvériség-egyenlőség osztálytudatát, legyűrte magában a nacionalistát, tehát inkább nem is írja magyarul a nevét, ha már jugoszláv. Akkortájt én kiskorú voltam, nemigen foglalkoztam ilyesmivel, és tökéletesen kielégített, ha az útlevélben, személyi igazolványban két nyelven írták le a nevemet, azaz Horváth Györgynek meg Djerd (avagy

Đerd – de semmiképp nem Derd) Horvatnak. Volta­kép­pen az sem izgatott, amikor a miloševići Szer­biá­ban már csak szerbesen átírva szerepelhetett a nevünk, tehát én kizárólag már csak Đerd Horvatként – mivel úgy gondoltam, hogy ezeket az okiratokat úgyis a belügyi szervek, a határőrök olvasgatják, én meg nem, tehát nekem éppen tökmindegy, ott hogyan szerepel a nevem, nem ettől leszek magyar vagy nem magyar, még ha sérti is emberi, személyiségi jogaimat.

Majd amikor átkerültem Magyarországra, akkor sem volt probléma: a magyar idegenrendészet, ké­sőbb a menekültügyi hivatal, illetve az ELTE nem akadékoskodott, mindig is Horváth Györgyként szerepelhettem a hivatalos okiratokban – e névre állították ki a diplomámat is, a tartózkodási engedélyt, bármi egyebet. Itt a félreértések elkerülése végett megjegyezném – idáig jutottunk, hogy efféle megjegyzéseket kell tenni –, hogy elég rendesen beszélek magyarul, ráadásul nem tájszólásban, mi több, ha nagyon kell, magyarnak vallom magam (mert egyébként meg mi bevallanivaló van ezen, azt sem hajtogatjuk sose, hogy emberek vagyunk).

Időközben Szerbiában véget ért a miloševići korszak, és ha minden igaz – egy ideje semmiféle új dokumentumot nem készíttettem abban az országban, illetve annak az államnak a területén, melynek állam­polgára vagyok (jaj, de bonyolult ez az egész) –, már jogunkban áll úgy íratni a nevünk a hivatalos dokumentumokban, ahogyan csak akarjuk, persze a helyileg illetékes hivatal által kiállított anyakönyvi kivonat alapján. Szerbiában az egyik legliberálisabb szabályozást hozták meg, hogy csontig benyaljonak az EU-nak, bár a történethez hozzátartozik, hogy a hatóságok seperc alatt kiállítják mondjuk az útlevelet, ha nem magyarul akarjuk íratni a nevünket – egyébként tovább eltarthat… 

Magyarországon viszont nem tudom, milyen korszak kezdődött el – azt hiszem, leginkább hivatalnokinak nevezhetnénk. Ha 1988-ban bürokratikus (avagy joghurt)forradalomnak nevezték el azt a kvázi forradalmat, mikoron Milošević elzavarta a hatalomból az autonomista kommunistákat Koszovóban és a Vaj­da­ságban, úgy ezt elnevezhetnénk magyar bürokratikus forradalomnak. Ennek lényege, hogy a hivatalnokok úgy kívánnak állásban maradni, hogy mindenféle újabb feladatokat találnak ki, hogy kollégáiknak is legyen munkájuk, vagyis megélhetésük, amit nyilvánvalóan az akták, az ügyek száma bizonyíthat.

Szóval, a szerb útlevelemben Ðerd Horvatként szereplek – és mivel a magyar bürokrácia nem ismeri ezt a Ð betűt (amit tehát Gy-nek ejtünk, s szerbül Dj-nek is írják), lekopottnak tekintették azt a picur vonalat. De édesanyám (neve) még rosszabbul járt. Mert hiába, hogy úgy a saját, mint a szüleim anyakönyvi kivonatát megszereztem s beadtam, melyeken magyarul (is) szerepel nevünk, a magyar hatóság számára az útlevél a szent, meg a szerb átirat. Erdélyi Erzsébetből valamiféle furcsa olvasat révén hát Erdelji Erzsebet lett – anyám nevéről lekoptak az ékezetek, akár Márai Sándoréról Amerikában –, az ly-ből pedig szerbesen lj lett, ugyanakkor a zs mégis megmaradhatott magyarnak, noha szerbül az z. De összességében érti a ló…

Magyarán: miközben Szerbiában jogomban áll saját anyanyelvemen, magyarul leíratnom a nevemet anyakönyvi kivonatom alapján, addig a Magyar Köz­társaság számára én csak külföldi, azaz szerb (a személyimen: SRB) állampolgár vagyok, területén, az általa kiadott dokumentumokban csakis a szerb átirat lehet az érvényes.

Ennyit a magyarkodásról.

Persze lehet ez egy ügyintéző hibája is, mint megtudtam, nem a rendszerben a hiba! Honfitársam és testvérem a magyarságban, Szabó Ákos ugyanis szintén szerb nevének magyarosított módján telepedett le, vagyis Sabo Akosként (Ákos egyébként még ká­rom­kodni sem tud szerbül, maximum köszönni). Később, hogy beadta állampolgársági kérelmét, már bevallották a hivatalban, hogy akár magyarul is írhatják a nevét, ha már úgy anyakönyvezték… Úgyhogy azóta Szabó Ákos lett Szabó Ákos.

Ám rosszabbul járt egy másik barátom, Trombitás Sándor. (Megengedte, hogy e néven szerepeljen, mivel már megkapta a magyar állampolgárságot.) Ugyanis ő, amikor elkezdte a procedúrát, otthon még nem kaphatott magyarul is kiállított anyakönyvi kivonatot, mivel abban a városban, Szenttamáson (Végel László és Gion Nándor szülővárosában), sajna, olyan volt a kedvük. Emiatt Sanyi

Šandor Trombitaš  néven kezdte meg magyarországi karrierjét, vagy inkább Kanossza-já­rását a nevével. Pontosabban a szerbek előbb átírták a nevét, majd a magyarok ezt a szerbesített magyar nevet sajátos módon magyarították, amennyiben a két s betűn lévő kalapot elhagyták, lévén ilyen írásjelet nem ismernek a magyar hatóságok írógépjei, illetve manapság már a számítógépjeik. És annak ellenére, hogy Sanyit általában nem fűti semmiféle nagy magyar­ságérzelem, hanem csak úgy általában magyar, mégis szerette volna, ha a nevét rendesen leírják, azaz Trombitás Sándor lehetne. Na igen, de ez a magyar hivatalnokság számára sosem egyértelmű – a Trom­bitas Sandor bizony nekik nem tűnik magyar névnek, és valljuk be (megírta ezt már Max Weber rég), a bürokrata úgy dönt, ahogyan a szabályok előírják: a szabál az szabál. És a szabály általános, tehát sehol sem írja azt, hogy Trombitas Sandor felismerhető lenne Trombitás Sándorként. Lehet az ám Furulyás Béla is. Nem húzhat a bürokrata vonalat valahová, ha máshová is húzhat: ha elfogadja a Trombitast, el kell fogadnia a Péterffyt vagy a Görömbélyesit is, netán a No­vá­kot vagy a Kracsunt? Mikortól magyar egy magyar név? Ha úgy hangzik? Ezt egy hivatalnok nem döntheti el, erre nincs szabály.

Ezért Sanyinak előbb magyarosítania kellett a magyarországi anyakönyvvezetőnél a Trombitast Trom­bitásra, majd a Sandort is Sándorra. Aztán járogat­hatott külön a hivatalokba, fizethetett az újabb dokumentumokért. Egy időben még Trombitás Sandorként is futott, mert előbb lett meg a Trombitás magyarosítása, mint a Sandoré (ha jól emlékszem története kronológiájára). Végül, akár a mesében, elnyerte méltó jutalmát azért, mert állhatatosan Trombitás Sándor akart lenni a Sanyi.

A legrosszabbul egyébként egy Mucsi nevezetű vajdasági magyar járt, még a kilencvenes években. A szerbesített Mučiból Magyarországon Muci lett, ami ugyebár számtalan ún. vicc forrása lehet.

Úgyhogy a Derdre én talán nem is panaszkodhatom, bár mintha albánosan hangzana. Majd kiderül, ha egyszer egy szerb rendőr kezébe akad a magyar személyim.

• Vendégkönyv

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges