Szerbhorváth György

Nyomtatóbarát változat

A nem is oly rég jobboldalivá, nemzetivé, konzervatívvá, egyszóval oldalassá vált tévéből kaptam e-mailt. A meghívót elég pongyolán fogalmazták meg. Nem derült ki, engem hívnak-e be. Vagy én keressek valakit, aki szintén aláírta a tiltakozó nyílt levelet a debreceni Wass Albert-szobor ügyében. Pedig nem sok közöm van az egészhez. Én csak aláírtam. Egyébként semmiféle tiltakozáshoz nem adom nevemet. Ugye, nekem elveim vannak, személyiség vagyok, integritással bírok. És amit gondolok, megírom egyedül.

De a Wass-kultusszal már tele a tököm. S inkább jómagam elvállaltam a szereplést.

Persze felkészülten. Előkészítettem a zakómat. Nyakkendő nélkül. Engem aztán ne nézzenek pulóveres reformkomcsinak. Se narancssárga nyakkendős politikai elemző jappinak.

Meg utánaolvastam. Volt már kezemben épp elég Wass Albert-kötet, regény, de pár oldalnál tovább sose jutottam. A versei irtózatosak. A publicisztikáiban viszont az a jó, hogy legalább rövidek. Mint általában a publicisztika. Jól utánanéztem az életrajzának is, miket hordtak róla össze. Illetve ő saját magáról. De már ez a téma is túltárgyalt. Annyi biztos: szirupos lektűríró. És akkorákat zsidózott meg oláhozott, mint ide az Egyesült Államok. Ahol sikeresen összeveszett az összes magyar szervezettel. És akkora magyar volt, hogy semmi másra nem ért rá. Arra se, hogy a saját gyerekeit megtanítsa magyarul. Még halála után is a magyar nemzet egységének megtestesítője: két könyvkiadó is civakodik a szerzői jogok kapcsán.

Abban biztos voltam, hogy majd várnom kell az interjúra. Tizet meg fél tizenegyet mondott a szerkesztő. De akkor a műsorújság teleshopot jelzett. Tehát felvétel lesz. Bekészítettem olvasnivalót. A National Geographic legújabb számát. Amit a vajdasági unokaöcsémnek szoktam megvenni és hazavinni. Eszembe jutott, hogy az NG mégiscsak internacionalista, kozmopolita lap. Mit tudom én, ki fog ott még várakozni. Betettem hát a táskámba Szabó Lőrinc Bírákhoz és barátokhoz című könyvét. Neki úgyis van már szobra a debreceni Medgyessy sétányon. Megkérdőjelezhetetlenül nagy költő. Ám ebben a könyvében éppen ki akarja magát magyarázni. Bánkódik, bűnhődik. Mert antiszemita és fasiszta megjegyzéseket tett korábban. Igaz, nacionalista sose volt. Szóval, ha belém kötnek, mit olvasok, ki tudom magam vágni. Így is, úgy is.

A váróban ültettek le, a pamlagra. Az asztalon egy szintén újabban másoldali napilap kínálta magát. Gyors’ átolvastam. Aztán odalépett egy roma csávó. Megkérdezte, az asztalon lévő, szintén jobboldali újságból kivágott cikk-e az én témám. Nem láttam, csak a címét. Valami roma téma, ösztöndíjak. Nem, intettem a fejemmel. Dehogy mondom, hogy az én témám: Wass Albert. Engem ne nézzenek a hívének. Az igazat meg nem mertem volna megmondani.

Ekkor vágódott ki a stúdióból egy talpig fekete műbőrbe öltözött fickó. Rögtön azt feltételeztem, gój motoros. Ha meg nem, akkor Fassbinder Querelle-jéből lépett ki. Abban néznek ki így a ho­moszexuálisok. Igaz, azoknak nincs a seggükön, mellükön, hátukon, nyakláncon lógva, mindenhol egy Nagy-Magyarország-térkép. Meg rovásírással fölírva rájuk ez meg az (számomra olvashatatlanul). Utóbb megtudtam: „a cigánykérdés egyfajta megoldása” volt a témájuk. Ebből is látszik, mekkora magyarok. Még magyarul sem tudnak rendesen. A kérdésekre választ szoktunk adni. A problémákat pedig megoldjuk.

A műsorújságban utóbb megnéztem, tényleg gój motoros az ember. Ő magyarázta a roma gyereknek: vitázni kell. És ecsetelte, hogy Olaszliszkán mi volt a hiba. Nem értettem pontosan, hogy a meggyilkolt tanár úrnak gyorsítania kellett volna-e, vagy sem. Aztán elrobogott a gój motoros.

Akkor érkezett meg egy újabb figura. Már nagyban a szabólőrincet bújtam, a Nationalt elő se mertem szedni. Mit tudom én, lehet, zsidókkal foglalkoznak. Vagy feketékkel, arabokkal, cigányokkal, kínaiakkal, sose tudni. Szabó, az a biztos olvasmány. Ha minden kötél szakad, még Szabó Zoltánnak is mondhatom. Sőt Szabó Dezsőnek, abból főképp nem lehet itt baj.

A komán kissé koszosnak tűnő drapp kabát volt. Olyan kínaipiacos. Semmi nyugati flanc, az biztos. Amikor levetette, akkor látszódott ám, mit hord. Hímzett ősmagyar kabátot. Szűrt, talán. Vagy csergét, nagyon tudom én. Meg mindenféle szíjat, mintha háborúba készülne. Kiverve szögekkel, emekkora csattal. Az oldalán bugylibicska- vagy milyen tartó. Bár az mobilnak is jó. Hosszú haja ugyan nem volt varkocsba fonva, de épp elég zsírosnak tűnt. A bajsza igen hetyke, ám mintha föl lett volna ragasztva. Hirtelen azt hittem, A Tenkes kapitánya forgatására jöttem. A kurucok táborába.

Csak a fokos meg a tarisznya hiányzott. Hogy elővegye a szalonnát, vereshajmát, szeljen egyet a cipóból, oszt megfalatozzék böcsületesen. De inkább a hátam mögötti plazmatévét figyelte. Érzékelhetően lekötötte a tévéshop. Az asztalon lévő újságra rá sem pillantott.

A műsort ismertető honlapon megtudtam, történész. A Google viszont csak egy találatot jelzett, hogy beírtam a nevét. Éppen ezt a műsorismertetős honlapot. De ezen nincs mit csodálkozni. Az effajta ősmagyar, rovásírásos történészek nem az interneten publikálnak. Az ugyanis ördögtől való, és nyugatias egyszersmind. A technika elidegenít. Az egész olyan, mintha mangalicapörköltet mikróban főznénk.

Közben odajött hozzám a szerkesztő. Kérdezte, újságírót írjanak a nevem alá? Tiltakoztam. Nem ezért húztam fel a zakómat. Az újságíró amúgy is újságot ír, nem ér rá tévébe járni okoskodni. Írják csak oda, hogy író és szociológus vagyok. Úgy rá­érek.

Aztán mondott még valamit, de félreértettem. Rámutatott egy vendégre. Aki Koszovó ügyében jött. Mondta a nevét. Rögtön gondoltam, ő is vajdasági származék lehet. És úgy értettem, hogy mi ketten fogunk együtt beszélgetni Koszovóról.

Mi a fene, gondoltam, ez már a második téma. És még mindig nem a Wass Albert. Itt szabad a témaválasztás? Végül is Koszovóról szintúgy tudok beszélni. Mi az nekem.

Közben megjelent a színen még egy figura. Mit megjelent! Ősz halántéka ellenére ugrabugrált, szökdécselt. Papírlapokkal hadonászott, és magyarázott. A vajdasági származék újságírót egyből kipécézte magának. Ráadásul már találkoztak is valami borozáson. Kérlek alásan, tegeződjünk, én vagyok az idősebb. Ő hatvanhét. Emez ötven, kereken. Öt perc alatt az egész életét elmondta. Bár ez túlzás. Csak annyit tudtunk meg, hogy Sárközy. Igen, Sárközy. Nem is akármilyen. Az Aba törzsből! (Ha jól értettem.) És bizony, bizony, Nicolas is rokon. Csakhogy nem jó rokon. És itt jelentőségteljesen az ég felé emelte mutatóujját. Mert a Sárközy név azon az ágon, a Nicolas anyai ágán szégyenbe’ maradt. Meg van szentségtelenítve. És itt akkorát kacsintott alkalmi ismerősére, hogy még én is megláttam. Pedig háttal ültem neki. Amikor ekkorát zsidóznak, azt még úgy is látni.

A szerkesztőnő nagy nehezen betuszkolta a stú­dió­ba. Akkor már a papírjait lobogtatta, hogy ez lesz ám az új témája a műsorban. Ezt fogják megcsinálni. Horogkeresztes papírokkal hadonászott. Kissé fenyegetőleg is hangzott, amikor azt ígérte, ha visszajött, megmutat mindent. De kézbe nem vehetjük.

Ez megnyugtatott. Visszatérhettem Szabó Lő­rinchöz. Az ősmagyar történész és a vajdasági újságíró is nyugodtan nézhette a teleshopot. Én ugyan nem szóltam nekik, hogy vigyázzanak. Szart se ér az egész. A múltkor az egyik haverom, a Józsi otthon vett egy teleshopos vérnyomásmérőt. Olcsón, természetesen. A hülyének is megéri. Mert az egyik idős rokonát ápolta. Jány bácsi fekvő beteg volt már jó ideje. Egyébként nem túl közeli rokona vitéz Jány Gusztáv vezérezredes hadseregparancsnoknak. Vagyis a Józsi barátom is távoli rokona Jány Gusztávnak. Jány bácsi amúgy vándorfényképész volt. Még a két világháború közt, meg utána is, Nagy-Jugoszláviában. És a falunkban több fényképész is volt. A legelsőről nevezték el Józsiék a fotóklubjukat is: Dr. Fény Elek Fotóklub. Tényleg Fény volt a vezetékneve az első fényképészünknek.

Szóval Józsi ápolta az öreg Jányt. Méregette a vérnyomását. Meg volt elégedve, a teleshopos mérővel meg az eredménnyel is: százhúsz per nyolcvan, jobb se kell. Ráadásul mindig.

Amikor az öreg már haldoklott, Józsi kihívta a doktornőt. Mutatta neki, hogy a vérnyomás, az szuper: százhúsz per nyolcvan. A doktornő kézzel kitapintotta Jány bácsi pulzusát. És megállapította: az öregnek teljesen szétesett a (v)érrendszere, már alig van pulzusa, vérnyomása. Másnap meg is halt. Hát így lehet hinni a teleshopos digitális vérnyomásmérőknek. Gyárilag be vannak állítva százhúsz per nyolcvanra. Minek feleslegesen izgatni az embert?

A teleshopban most viszont uborkahámozót kínáltak. Ekkor ért vissza Sárközy. Utóbb megnéztem, ő is történész. Neki két találata van a Google-on. Az egyik a programközlő honlap. A másik már az Ébredj Hazám...! című kétrészes CD alkotójaként tüntette fel, aki többedmagával ad elő a magyar történelem sorskérdéseiről.

Ahogy visszaért a stúdióból, Sárközy lehuppant a vaj­dasági Koszovó-szakértő mellé. (Pesten minden második vajdasági Koszovó-szakértő. Én is.) Meg­adta neki a telefonszámát, sőt az e-mail címét is. Igaz, a végén – viccesen – azt mondta, hogy rossz számot adott meg. Körbenézett, hogy mindnyájan jót derülünk-e a viccén.

Előszedte a paksamétáját. Nagy beleéléssel ma­gyarázta a felhalmozott anyag jelentőségét. Ugyan nem sikerült rájönnöm, mi történészi kutakodásának célja, de valami olyasmi, hogy a horogkereszt mindenütt ott van. Például régi rubelokon, amit már Leninék nyomtattak az októberi forradalom után. De különösen az amerikai hadsereg bizonyos egységeinek fontos jelképe. Elit alakulatoknál, repülősöknél.

– Műveltségi kérdés! – kiáltott fel Sárközy. – Mondj egy amerikai repülőst! – nyösztette a vajdasági Koszovó-szakértőt.

Az tudott egyet. Én nem értettem, mit mondott.

– Gondoltam, hogy ezt mondod! – így Sárközy. De azért jól elvoltak. Csak a fénymásolatokhoz nem engedte, hogy más is hozzáérjen. A vajdasági azt is tudta, hogy a német repülősöket a szovjetek képezték ki. Sárközy elégedetten bólogatott a vizsgáztatás közben. De a vajdasági hozzáfűzte, hogy még a német páncélosokat is a bolsik tanították.

– Ezt nem tudtam – mondta kissé elszontyolodva Sárközy. – Én tankba’ nem utazom, csak repülőbe’!

Az egésznek a mondanivalója kábé az, hogy a szvasztika örök, csak ezek a komenisták akarják itt betiltani. A többit sajnos nem tudtam már meg. Elküldtek sminkre. A tévékbe egyébként csak azért szeretek bejárni, mert többnyire gyönyörűek a sminkes csajok. És kellemes, ahogy végigpamacsolják az arcomat. Ám ebben a konzervatív tévében egy vékony (hangú), lányos arcú fiatalember fogadott. (Nem buzizok, csak sejtetek és csúsztatok.)

Mire visszaértem, már mindenki eltűnt. Én voltam az utolsó. Jellemző. A műsorvezető meg is lepődött. Nem hitte volna, mondta, hogy eljön valaki közülünk. Hogy el mer jönni. Mármint a Wass Albert szobra ellen tiltakozók közül. Egy szoclib. Ide. Nem emlékszem, ezt már az adásban mondta-e, vagy előtte.

Azon meg egyenesen hüledezett, amikor belevágtam az első kérdésébe. Amikor a prekoncepcióját mondta fel. Rögtön cáfoltam, hogy mi Wass Albert személye ellen tiltakoznánk. Ezen meglepődött. Most akkor mi van? Hát mert az van, hogy mi az önkormányzati döntés meghozatalának módja ellen tiltakozunk. Nem kérdezték meg a szakmát. És hogy ne Arany, Ady, Móricz, Szabó Lőrinc szobra közé tegyék a Wassét. Tegyék, ahová akarják, de ne oda.

De miért? Hát mert még nem kanonizált író. És egyáltalán nem is nagy író. Ha engem kérdeznek. Sőt. Átlagos. Harmadrangú. A versei nagyon rosszak. A regényeit leginkább lektűrnek tartják. Az erdélyiséget mások jobban megírták – Sütő, Tamási...

Nyírő – kiáltott fel.

Akár ő is, mondtam.

Vagy a fiatal Dragomán, az végképp jobb.

Róla még nem hallott.

Különben, mondtam, nem sokat olvastam Wasstól, a regényeiből. De az épp elég volt.

Ő mind olvasta! – mondta.

Mind a negyvenet? – kérdeztem vissza.

Mind a negyvenet!

Pedig ezt a negyvenes számot csak úgy bemondtam, annyi regénye biztosan van.

Aztán ízlések-és-pofozkodtunk.

Hogy tudtam-e, A funtineli boszorkányt Nobel-díjra javasolták?

Na és aztán. Nobel-díjra bárkit lehet javasolni, kik meg nem kapták már!

Erre felcsillant a szeme. Sejtem, miért.

Milosevicet Nobel-békedíjra javasolták. S aztán? – kérdeztem.

Végül a háborús bűnösség ügyét feszegette. Hogy tudjuk-e mi... Mert ő egész tegnap délután Wass ártatlanságáról olvasgatott.

Tudunk erről. De Frunda György szenátor-ügyvéd úr intézi a rehabilitációt. Mi nem e kérdés kapcsán tiltakozunk. Nem gondoljuk magunkat a történelem ítélőszékének sem.

Hozzáállásom a műsorvezetőt nagyon meglepte. Meg is enyhült irányomban. Mégsem véresszájú liberálisként mutatkoztam meg. Még ha azt is elmondom, határon túli származék vagyok! Talán még a szíve is megenyhült irányomban. Mintha motyogott is volna olyasmit, majd csak belátom, s megvilágosodok Wass ügyében. Még ajándékot is kaptam tőle, A gróf emigált, az író otthon maradt – Wass Albert igazsága című kötetet.

Igaz, elég hanyag mozdulattal lökte felém az asztalon. Megköszöntem.

• Vendégkönyv

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges