Szerbhorváth György

Nyomtatóbarát változat

Csörög az emilem, vállalnám-e egy szerb dokumentumfilm fordítását. Menjek a volt filmgyárba. Megadják a címet, buszmegállóstul, onnét vissza a benzinkútig. Bizonyára nem ismeri a várost, mondja a nő. Igaza van, nem vagyok belhoni. Alig ismerem, bizonyos ismeret különben sincs, és összesen eddig még csak tíz évet éltem Budapesten.

DVD-n kéne az anyag, mondom. Nekik spec kazettán van meg. Oké, húsvétkor úgyis otthon leszek (otthon – bizonyosan az is mi?), ott még van videóm. Beteszi a kazettát, a nő viszont engem néz, nem a képernyőt. Figyeli, hogy értem-e, mit mondanak a filmen. Én meg őt vizslatom, mit vizslat engem. Nem túl nagy a bizalom. Pedig ők kerestek meg. Kérem, hangosítsa fel, alig hallom a szöveget. Börtönbe megy a blues-zenész koncertet adni, ez a téma. Kérdezem, mégis, miről szól különben a dolog? Mi az eszmei mondanivaló? Ő azt nem tudja, így a nő, az majd átmegy magától. Nem az ő dolguk, miről szól.

Vállalom? Nincs sok idő. Mondja a pénzt, az is kevéske. Odavisz a főnökéhez, az öregúr föláll, van vagy hetvenöt, ökleivel kitámasztja magát az íróasztalnál, végigmér. Csináltam már ilyet? – kérdi. Csináltam, mondom. Kétkedő hümmögés, de akkor minek hívtak?

Meg hogy miképp fizessenek ki, mert itten nincs feketézés, külföldi ide vagy oda. Csak APEH van, az az isten. Az öreg mondja, neki van ott haverja, ez nem vicc. Ne szórakozzak. A nevemet is ki kell írni fordítónak, különben lebukunk. Hittem volna, hogy az APEH filmet néz, stáblistát vet össze számlákkal?

Vibrál a levegő, csak azt tudom mondani, hogy hát majd szerződés, számla, ilyesmi. A Szerbhorváth, az rendes név? Írói? Az úgy nem is jó. Meg hát a dicsőség? Hogy a nevem ki lesz írva a tévébe’? Erre csak habogok, a tévében nem dicsőség dolga lenni, legalábbis kétes, szíves-örömest lemondok róla.

Kotródok elfele, kurva-magyar-anyátokozom, másnap sértődötten otthagyom borítékban a kazettát egy kocsmai söntésben. Üzenek, vigyék el. Aláz­zonak mást. Visszaír a nő, hogy most miattam vesztettek két napot. Különben is, a legnagyobb tisztelet jele volt, hogy a főnök idős kora ellenére állva maradt.

Én viszont alig. Nem baj, legalább nincs mit dolgozni húsvétkor. A vonatkupéban egy újvidéki magyar nő reszeli az idegeinket. A lányát látogatta meg Pesten, aki itt (ott) él, dolgozik. De hogy ezek a magyarok milyenek!

Tényleg, milyenek? Még a mi bombázásunkat is támogatták! A nátósok!

A szomszéd, ruszin-szlovák-magyar faluból származó, hétvégenként hazautazó esztergályos vendégmunkás csak bólogat: hitetlenek ezek ám, nem tartják a szombatot, megeszik a disznót is! Valami szombatista szekta tagja. Szerinte minden más vallású hitetlen, ha másképp olvassák a Bibliát, mint ők.

A határ után össze is vitatkozik az egész kupénk, már Isten léte a tét. A k. magyarokra már csak legyintenek, nem értenek azok semmit.

A szerb tévében aztán hallom, a magyarok meg a horvátok, a bolgárok, mindenki, aki újabban elismerte Koszovó függetlenségét, az mind az Európai Unió, pontosabban a NATO, még pontosabban az USA kiszolgálója. Nem függetlenek, szuverének, mint Szerbia, hanem. Beszari nemzetek, azok.

Mennek az emlékműsorok, kilenc éve kezdődött el Jugoszlávia bombázása. Az elemzők egybehangzó véleménye szerint Koszovó NATO-állam. Most hullott le a lepel, hogy ez volt ám a cél, semmi más. Ob- és szubjektíve a történelem (vagyis ők) máma úgy ítéli meg, hogy Szerbia nem nyerhette meg azt a háborút a fél világ ellen, de pont emiatt és ...jektíve valójában nyert. Erkölcsileg minimum. Le van iskolázva a világ szuverenitásból, nemzeti eszméből egy­aránt. A szerb hadsereg voltaképp legyőzhetetlen a maga nemében, olyan jó a tisztikara. Ha veszít, akkor csak a nálánál erősebbtől veszít. Az meg nem számít, sub specie aeternitatis.

Valami amcsi tenisztornán közben a női és a férfi egyest is szerb versenyző nyeri – a kommentátor felordít: szerbjeink az egész teniszvilágot terrorizálják!

Hogy meg ne álljon az eszem, húsvéti sonkával tuningolom.

Közben várják haza legújabb nemzeti hősüket, az Európa-bajnok úszót, aki az eredményhirdetéskor „Koszovó az Szerbia!” feliratú pólóban tündökölt. Ki is zárták. Ezért ünneplik emitt. Csak ki ne derüljön, hogy a büntetést meghozó bizottság elnöke magyar, aztán majd ezt is a bosszúhadjárat részének tartják. De úgy látszik, nem kelt feltűnést a név. Az sem izgatja őket, hogy az úszó Amerikában él. Sőt, ez újabb bizonyíték akármire és általában, különösképp az igazságukat nézve.

Átkapcsolok a legliberálisabb csatornára, a B92-esre. Új filmsorozatot adnak. Bánátban, egy szerb falucskában zajlódik. Maffiózók, korrupt rendőrök, drogdílerkedés, unalmas szülők, egy régi gyilkosság a II. világháborúból. A címe: Visszatérnek majd a gólyák.

A faluba kurvákat telepítettek a bűnözők. Mit ád isten, kiderül: magyar kurvák ezek. De mivel jól beszélnek szerbül, csakis vajdasági magyar kurvák lehetnek. Egyikük ezt mondja szerbül: mi, nők szeretjük ám a nagy faszt, és mutatja is. De csak félig, mert a keze tele csomaggal, baljában egy nagy halom klozetpapírt egyensúlyoz.

Azt már a hatvanas években megfigyelte egy vajdasági magyar kritikus, hogy érdekesmód a szerb színdarabokban a kurvák mindig magyarok. Egy régi filmre emlékszem: a városban mulatozó szerb parasztnak Juliska ül az ölébe, s énekli, hogy „rámás csizmát visel a babám...” Piros csizmában volt, rakott szoknyában, felpántlikázva. Mintha egy néptáncos paprikafesztiválról szalajtották volna.

Mondhatni, a magyar kurváról olyan kép él a szerb társadalomban, pontosabban a szerb filmművészetben, hogy a magyar kurva direkt megtiszteltetésnek veszi, hogy kurva lehet ott, Szerbiában. Hisz úgy szakmáját, mint a köztudomásúan nagy szerb faszt is szereti. A magyar kurva élvezi munkáját, nem érzi megaláztatásnak, s nem is szükségből, kényszerből kurválkodik. Az úriembereket különösen megbecsüli, ami abból látszik, hogy ebben az epizódban a magyar kurvák azon háborodnak fel, hogy egy öreg pali nem veszi fel őket a szekerére, noha tele vannak pakkal. De akkor jön egy jó szerb, egy másik idős bácsi biciklivel, ő már segít.

Azt persze nem állítanám, hogy a szerbekben általában ilyen kép él a magyar nőkről. Sőt Belgrádban már a magyar nyelv is olyan egzotikus, hogy fel sem ismerik, nemhogy a magyar nők kurvaságáról merengjenek. Onnantól délre meg egyenesen csoda, ha Puskáson kívül bármi beugrik nekik. Újabban egy szerb állampolgár amúgy sem igen lát már külföldit, aligha utazhat vízum hiányában. Így a magyarságképe is igen halovány lehet.

De az azért szöget üt a fejembe, hogy miért oly sikeres dr. Csernus Imre, a pszichiáter, aki most tarol A nő című úgynevezett könyvével. Amit egyébként tollba mondott (káromkodott), és megszerkesztve sincsen. A lélekmágus ugyanis vajdasági magyar, legalábbis származását tekintve. Az én falumhoz igen közeli Verbászról származik. Amit köztudomásúlag az igen vad és primitív montenegróiak laknak többségében a II. világháború vége óta, miután az elűzött svábok helyébe telepítették őket. Szóval, Imrénk egy macsó kultúrában nevelkedett, melynek egyik sajátja, hogy a nőket szexuális objektumként, aztán meg főleg munkaerőként kezelik. A magyar fiúkat meg mindig megvetették és ütötték, a magyar nőket viszont nagyon megkedvelték. Legalábbis az általában elterjedt és részben biztosan téves hit szerint. Mármost úgy kell azt elképzelni, hogy éppen a montenegrói fiúk mondhattak olya­nokat, mint amiket dr. Csernus mondogat a köny­vében, ti. hogy te kis pöcs és a többi. Nem idézném bő­vebben, mert gusztusom ellen van. Szoktam ká­romkodni, de ami sok, az sok.

De az azóta felcseperedett dr. Cs. nem ezért van szerepzavarban, és nem ezért meglepőek sikerei. Az ordenáré stílust a Balkánon szedte föl, a „tudását” viszont nem tudom, hogy hol (minden bizonnyal már Magyarországon). Vagyis kétlem, hogy pszichiátriai tudása pszichiátriai is lenne, bár papírja biztosan van róla. Aki elolvassa A nőt, és bizony sokan tesznek így, azok láthatják, hogy közhelyek, szociálpszichológiai általánosítások keverednek itt pár élménybeszámolóval, s kiegészülnek dr. Cs. unalmas káromkodásaival és kvázi keménykedésével. A kérdés sokkal inkább az, hogy ha dr. Cs. gyakorló pszichiáter is, mit csinál, mit mond erre a szakma, hol a szakmai kontroll? Vagy aki megszerzi diplomáját, az már utána azt csinál, amit akar? A könyvfirkálás magánügy, a véleménynyilvánítás szabadságába tartozik? Merthogy a pszichológusokat lila ködben elmélkedőknek képzelik, hát oké, legyen. De egy igazi doktor? Csernust a középkorban már rég máglyára vetették volna sarlatánságért, kuruzslásért.

Szóval, a pszichiátriai szakma nem szégyenli magát – hisz ennek semmi jele –, ahogyan dr. Cs. ír, gondolkodik, orvosol? Vagy ez lenne mégis a szakma? Ez sem elképzelhetetlen. Mert ahogyan a nép, az olvasók beszopják azt a maszlagot a párkapcsolatokról (a nőről! a férfiról! – ohhh), amit dr. Cs. eléjük rak, éppenséggel egyfajta reklám is a pszichiátria számára, hisz aki elolvassa e könyvet, másra nem jöhet rá, mint hogy nincs rendben a párkapcsolata, ha van. Ha pedig nincs párkapcsolata, még inkább nincs rendben ő maga, és végső soron ezen kizárólag egy pszichiáter segíthet, aki minimum ötezer per óra árfolyamon többször is meghallgat, és elmondja, hogy szedd össze magad, ne légy kis pöcs, dobd ki a párodat, légy önmagad, ne hallgass a démonaidra etcetera.

Magyarán a kisebbik probléma az, hogy a szerbek kurváknak tartják-e a magyar nőket, a nagyobb, hogy dr. Cs. nőkről szóló könyve (amely se nem szól pontosan a nőkről, se nem könyv, csak formailag) miképpen tárgyalja a témát, és hogyan kezeli kurvaként (is) a nőket. Mindezt a pszichiátria mint tudomány álcája alatt. Úgy, hogy valójában belőle lesz lassan pszichiátriai eset. Illetve minimum ámokfutó, a szakma Bayer Zsoltja.

Egyik haveromnak szinte tönkre is ment a párkapcsolata dr. Cs. munkásságának hála. Egy időben ugyanis napi rendszerességgel rúgta ki a nője, majd fogadta vissza. A lelki szemeteskosár én lettem – ba­rá­tom folyamatosan beszámolt arról, miket mond a legújabb szakításkor a hölgy. Amikor már pár hete ment a huzavona, kiderült, a nő most olvasta A nőt. Hogy kezembe került a „könyv”, feltűnően egybeestek a nő „érvei”, „gondolatai” dr. Cs. didaktikus tanácsaival.

Aztán a hölgy végigolvasta a könyvet, és lassacskán elfelejtette. Azóta boldog párkapcsolatban élnek... Most, hogy már nem vállalja be.

De hogy a magyarok kurvák, azt végül legtöbbször akkor hallottam, amikor húsvéthétfőn visszaindultunk Magyarországra. A tévében bemondták, Röszkénél két óra a várakozási idő a határőrség szerint, de tudjuk, a szerv adatait mindig legalább kettővel be kell szorozni. A határőrség szóvivője ugyanis direkt hazudik, ezt már számtalanszor megtapasztaltuk, hallgatod az autórádiót, bemondják, hogy a határon az átkelés folyamatos, közben érzed-látod, áll a sor. Ennél már csak a MÁV pofátlanabb, ülsz a vonatban a Keleti pályaudvaron, már fél órája el kellett volna indulni, közben a hangosbemondóból hallod pl. 13.45-kor, hogy az adott vonat 13.15-kor menetrendszerűen indul.

Ezért aztán Röszke helyett egy kisebb átkelőt választunk, Hercegszántót. Másfél óra kerülőút, de ott biztosan kevesebben vannak. Ha nem, hát átmegyünk Horvátországba és onnan Magyarországra. A határon aztán fél kilométeres sor, reménykedünk, két óra alatt megleszünk. A szerbek nem sokat vacakolnak, de a magyar oldalon teljesen beáll a sor. Végül négy és fél óra alatt jutunk el a magyar vámosig. Egy autó átvizsgálása öt-tíz perc, van hát idő szemlélődni, az autóból kiszállva hallgatni, hogy a nyugati államokba igyekvő gastarbeiterek szidják a magyarok kurva anyját. Főként, mert senki sem érti, miért nem halad a sor, miért csak két sávban engedik az autókat, miért oly kevés a határőr és a vámos, noha tudhatták, hogy húsvéthétfőn tömeg lesz Schengennél.

De a magyar határőr meg a vámos maradt olyan, mint húsz éve. Schengeni vívmányok ide vagy oda, a mentalitást nem lehet évtizedek alatt sem megváltoztatni. Ácsorog orosz típusú fülessapkájában, negyedóránként odébbáll cigarettázni. Ha huszonöt éves is, ugyanolyan pökhendi unalommal turkál a táskákban, akár huszonöt éve a Vegeta meg a konyak után szaglászó őse. Csakhogy most mi után kutassonak? Na persze, kábítószer, alkohol, cigaretta... De hát az ilyenkor utazók többsége évente háromszor, ha hazamegy és vissza, persze, hoz valami hazait, sonkát, Koktát és anyuka sütijét. De a magyar vámos mindent kipakoltat, engem is kiszállít a hátsó ülésről, és betúr a kabátok alá. Mindenbe csak úgy beletúr, a túrás kedvéért, erre van kiképezve, erre a látszatkeresgélésre. Kérdésünkre, hogy mégis, miért kell négy és fél órát várni, az ifjú vámos hölgy ezt válaszolja:

„Mi a dolgunkat végezzük. És akinek van ideje utazgatni, annak van ideje várni is!”

• Vendégkönyv

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges