Hans-Henning Paetzke

Nyomtatóbarát változat

Már több mint harminc éve, hogy Frankfurtban megcsördült a telefonom, és a vonal másik végén Konrád érces hangon aziránt érdeklődött, hogy ismerem-e, és lenne-e kedvem lefordítani egy kis esszéjét. Ter­mé­szetesen ismertem azt az 1969-ben megjelent, A látogató című regényt (s persze a szerzőjét is), amely egy gyámügyi hivatalnokként dolgozó értelmiségiről szól, aki egy lecsúszott családdal foglalkozik, és végül vállalja a társadalomból való kilépés kockázatát. Csak a regény végén derül ki, hogy a gyámügyi előadó op­portunista álmodozó, aki döntéseket az íróasztalánál, pusztán a képzeletében hoz. A valóságban fogaskerék a létező szocializmus gépezetében, értelmiségi, nem a tett embere. A regény anyagát Konrád György abban a le­robbant budapesti kerületben gyűjtötte, amely gyámügyi előadóként a körzete volt. Ebben a kerületben lakott akkoriban a társadalomból kitaszítottak nagy része, az a tizenegy kamaszkorú ’56-os forradalmár is, akit 1960-ban, nagykorúságuk elértével kivégeztek.

Hát persze, hogy volt kedvem! A kis esszé valójában egy ötszáz oldalas kézirat volt, amelyet mikrofilmről hívtak elő, és nagy része alig volt olvasható. A szerkesztőnő azt tanácsolta, hogy Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz kéziratát vágjam a szerző fejéhez, és követeljek tőle olvasható szöveget. Elvégre a szememről van szó, amit ezzel a munkával teljesen tönkretennék. De az irodalomnak ez a határozott természetű szerelmese nem tudta, hogy engem kifejezetten vonz az intellektuális csempészáruk erotikája. És a szemem is kibírta. Nincs szükségem szemüvegre három évtizeddel azután sem, hogy Konrád és Szelényi könyve megjelent. Amivel fordítói pályám második alapkövét raktam le. Sok minden más mellett Konrád György könyvei azóta is irodalmi tevékenységem középpontjában állnak.

Tulajdonképpen már korábban is megismerkedhettünk volna. 1971-ben mindketten jelen voltunk az ötvenedik születésnapját ünneplő másik magyar irodalmi nagyság felköszöntőinek seregében. Regénye fordítását éppen befejeztem egy keletnémet kiadónak. Az első nagylélegzetű fordításom volt. De a már külföldön is sikeres szerző, aki tudta, hogy Konrád német fordítót keres, nem tartotta szükségesnek, hogy összehozzon kedves kollégájával, akinek épp nemrégiben jelent meg Magyarországon nagy visszhangot keltő regénye, A látogató. Megmagyarázhatatlan és indokolatlan féltékenység volt közöttük. Mindketten impozáns ellenzékiek voltak, bár stratégiai és taktikai felfogásuk különbözött. Az egyik nyílt sisakkal harcolt, még a nyugati médiától sem riadt vissza, míg a másik az óvatos lépéseket részesítette előnyben, mert nem akarta a hatalmat végzetesen magára haragítani. Még akkor sem hajlandó kompromittálni magát, vagy megalázkodni, amikor nyugati utazáshoz útlevélre van szüksége. A döntő megbeszélésekre feleségét küldi, akitől idegen a félelem az ilyen jellegű érintkezésektől.

Egyszer hangot is adott véleményének, hogy neki csak az írásai vannak, semmi mása. Így igaz. Konrád mindig is többet tudott nyújtani a puszta írásnál. Néha arra gondolok, hogy ha nem esett volna a grafománia áldozatául (bár a levélírás mániája biztosan nem kísérti), a legmagasabb politikai méltóságként is helyt állhatott volna. De úgy gondolta, hogy egy olyan országban, amelytől az antiszemitizmus még mindig nem idegen, zsidóként nem kell politikai hatalomra törekednie.

Konrád György figyelemre méltó ember. Erős és szelíd jellem, amilyennel ritkán találkozni. Ha nem más nemzedékhez tartozna, Lion Feuchtwanger róla mintázhatta volna Musa figuráját, a béke emberét, a szelíd tudóst. Nagyszülei, szülei, nővére, unokatestvérei, nagynénjei és nagybátyjai leginkább könyveiből ismertek. Irodalmi családábrázolásában magam is rá­juk ismerek. Valami megszállottság környékezi őket. Kon­rád György megszállott? Konrád György a jámbor tudós? Lehet valaki egyszerre jámbor és megszállott? Róla és anyjáról, akihez az idő múlásával mind jobban hasonlít, ez mindenképpen elmondható. Minden jámborsága ellenére járja saját útját, amelyről senki és semmi nem tudja eltéríteni. Még a barátok nyilvánosság előtti szidalmait is humoros oldalukról fogja fel.

Már 1944-ben, tizenegy évesen is megtalálta és tántoríthatatlanul járta saját útját, a vidéki deportá­lások hónapjaiban. A rejtekhelyről elővette a pénzt, és a nacionalista közjegyző közbenjárásával kivásárolta a nővérét, két unokatestvérét és önmagát, hogy Be­rettyó­újfaluból Budapestre utazhassanak, és a nagyváros dzsun­gelében eltűnjenek.

Ha egyszer valamit helyesnek talált, rettenthetetlenül képviselte. Ebben meghökkentően hasonlít anyjára. Ő is mindig pontosan tudta, hogy mit kell tennie. A szokatlan döntések néha csak utólag bizonyulnak az egyedül helyesnek. Mert az kétségkívül szokatlan, ha egy filigrán, de minden szerénysége ellenére konok asszony magára hagy négy kisgyereket, hogy megpróbálja letartóztatott férjét a Gestapo karmai közül kiszabadítani. Majd miután ez nem sikerül, nem akarván cserbenhagyni, arkangyalként követi a deportálásba. De közvetve épp ez a nehezen felfogható viselkedés vezetett az egész család életben maradásához.

Rózsi néni szeretete bonyodalommentes, közvetlen és minden fondorlattól mentes: több mint húsz éven át nekem is részem volt benne. Talán csak kétszer viszonozhattam valamit ezek alatt az évek alatt: egyszer, amikor Gyuri Herder-díja átadására vittem Bécsbe, és egy másik alkalommal Nyugat-Berlinben, amikor Maurizio Pollini hangversenyére meghívhattam, és az első sorok egyikében végighallgattuk, ahogy a művész zongorajátékát a partitúrában nem szereplő dúdolgatással kíséri.

Rózsi néni nagy bánatára sosem tudta rávenni fiát, hogy elmenjen vele egy hangversenyre, mert egyrészt nem lelt örömöt a zenében, másrészt minden bizonnyal az elalvástól való félelme sem volt indokolatlan. A pódiumon vagy a saját díjkiosztásán is képes elszundítani, ami miatt az évtizedek során számtalanszor megmosolyogták. Vagy kétségbeesetten próbálták ébren tartani. De gyakori elbóbiskolása a kollégák csípős megjegyzéseit is kiváltotta: Konrádot csak Konrád érdekli, és mert mindenki más untatja, tün­te­tően kikapcsol. A Merlin Színházban egyszer megesett, hogy az elapadó tapsra felriadt, és gyarlóságát észlelve a nagy csendben összecsapta a tenyerét. E gyengeség rosszindulatú vagy somolygó kritikusainak azt lehet válaszolni, hogy aki éjszaka gyakran csak három-négy órát alszik, mert alkotói ihlete az íróasztalhoz parancsolja, annak természetadta joga, hogy időnként a leglehetetlenebb helyzetben édes szendergésbe merüljön.

Alkalmatlan elszenderüléseivel Konrád nincs egyedül a mezőnyben. Korábban állítólag létezett egy parlamenti képviselő, aki alváshiányát az operában és a koncerteken pótolta nagy igyekezettel. Sváby Lajos, a festő pedig azt mesélte, hogy a szesz és a beszélgetés Petri Györgyöt annyira kifárasztotta, hogy kénytelen volt a karjában átvinni a szomszéd szoba heverőjére. Másnap emlékezetből festette meg a képet. Ez a szokatlan eljárás Sváby munkásságában egyedülálló eset maradt. Miután Konrád Györgynek elmeséltem a történetet, az elbóbiskolástól való félelmében megkért, kísérjem el Sváby műtermébe, nehogy a festőnek ne­héz­súlyú súlyemelőként kelljen magát próbára tennie.

Amikor Konráddal haknizni jártam, előfordult, hogy több éjszakán át alig gondolhattam alvásra. Irdatlan terjedelemben hozta a szomszédos szállodaszobából a nagyobb közönség előtti esti felolvasásra szánt, frissen megírt szövegeit. Alig hallhatóan kopogott, majd halkan beosont, és átlesett a vállamon, mintha meg akarna bizonyosodni arról, hogy a német változat időben elkészül. Éppoly csendben távozott, ahogy megjelent, de előtte, mintegy bocsánatkérésül a rám rótt teherért, megsimogatta a fejemet.

Kiderült, hogy nemcsak az intellektuális csem­pész­áruhoz, hanem a stressz erotikájához is volt affinitásom. Konrád is hasonlóan érezhet, bár erről a témáról sosem nyilatkozott. Élveztem, hogy a fordítást az utolsó percre mégis sikerült befejeznem, hogy megtettem a szinte lehetetlent. Egy oldal lefordítása általában egy és négy óra közötti munkát igényel. Ha viszont a stresszórámat felhúzom, és a szükség diktál, a vége felé oldalanként tíz perc is elég. Egyfajta transzban a magyart beszívom, és német szöveget varázsolok belőle a papírra. A papírra? Persze, annak idején még az egész német nyelvterületen magammal cipeltem az öntöttvas Triumph írógépemet, amelyből fémesen csengő ritmusokat lehetett kicsalogatni. Megesett, hogy harmincöt oldalhoz csak tíz óra állt rendelkezésemre. Mégis határidőre befejeztem, s előtte a szöveget nyelvileg átfésültem, és a gépelési hibákat is kijavítottam. A taxi már várt a szálloda előtt, hogy Bécs másik végére vigyen. Percre pontosan érkeztünk, és a teremben összegyűlteknek az esszét felváltva olvastuk fel. A fizetség jó volt, bár lehetett volna még jobb is. Ezért hát időnként megpróbáltam óvatosan tapogatózni a kiegészítés érdekében. És olykor nyitott fülekre találtam. Barátomnak a váratlan pénzáldás rendszerint tetszett is, meg nem is. A bűzlő pénzt az emberek közé kellett szórni. Ugyebár előtte megígérte, hogy senkit sem fog meghívni, de amikor a nagyvonalú honoráriumkiegészítést átadtam, a helyzet törvényszerűen megváltozott. Rögtön több taxit rendelt, és lukulluszi lakomára vendéglőbe vitte az egész körülötte tolongó bandát. A két idősebb gyereke anyjának egyszer rajtam keresztül küldött egy ilyen váratlan pénzösszegből ezer márkát, mint mondta: „luxusra!”

A közös felolvasás már a múlté. Minél híresebb a szerző, annál inkább ragaszkodnak a rendezők az eredetihez: zavartalanul akarnak sütkérezni a fényében. Természetesen a szerző időközben már olyan jól tud németül, hogy valóban nincs ráutalva fordítója segítségére. Igaz ugyan, hogy barokkos személyiségéből eredően időnként hajlamos közönsége tűrőképességét rosszul felmérni. A berlini zsidó hitközségben fordult elő, hogy a többnyire orosz anyanyelvű, németül csak gyengén beszélő hallgatóság egy óra után tapsolni kezdett. Konrád a lelkesedésen felbuzdulva csak legyint, ne aggódjanak, az előadás fele még hátravan. Amikor a taps újra felzendült, végre megértette, hogy a folytatásra nem tartanak minden áron igényt. Később jóindulatúan és derülve megjegyezte: „Ezek a szemtelen zsidók kitapsoltak!” Azóta nem szívesen fogad el olyan helyre meghívásokat, ahol aggódnia kell, hogy a közönség nem tudja követni a német szöveget.

Ha Rózsi néni valamit helyesnek talált, korlátlan szeretetét feltétel és ellenvetés nélkül, még a lakása falain több fényképen díszelgő fia ellenében is érvényesítette. Amikor egyszer Konrád Gyuri arra kért, hogy ne szálljak meg a Szilágyi Dezső tér 4. alatti lakásában, mert az alvóhelyekről már másképp rendelkezett, ellentmondást nem tűrve kijelentette: „Henningnek nálam mindig van hely!”

Édesanyja már majdnem konoknak mondható hűsége tőle sem idegen. Akit egyszer a szívébe zárt, annak ott elég biztos helye van, még akkor is, ha az életutak elváltak, még akkor is, ha a Kádár-korszak megbízható krónikásai azzal a gyanúperrel élnek, hogy a bizalmát élvező jelentett róla.

Amikor Konrád György a rendszerváltás előtt nagypolgári lakásában egyszerre megtűrten és illegá­lisan felolvasott egyik regényéből, több száz hallgató gyűlt össze. A titkosrendőrség mindig jelen volt le­hallgató készülék vagy a III/III. formájában. Köz­vetlenül 1989 után az addig csak szamizdatban megjelent A cinkos című regénye 80 000 példányban kelt el. Az iro­dalmi művek forgalma azóta csökkent. A piac igény­telensége Magyarországot is elérte.

Az író Konrád nem könnyen megragadható jelenség: álmodozó, éles szemű megfigyelő, teoretikus, filozófus, szociológus, rabbi, esszéista, regényíró, a nemzetközi PEN egykori elnöke, a Berlin-Brandenburgi Művészeti Akadémia volt elnöke, diplomata, független gondolkodó, ellenzéki, értelmiségi, gondoskodó családapa, férj és nem utolsósorban az időközben kilencvennyolc éves korában elhunyt anyjáért meghatóan aggódó fiú. Egyszerű emberek között, külvárosi kocsmákban éppoly otthonosan mozog, mint magas rangú politikusok és iparmágnások társaságában. Utóbbi talán látszik is rajta. Az előbbi kevésbé. Egyszer egyik Konrád-fordításomból kihúzták a kocsma kifejezést, és az emelkedettebb vendéglőre cserélték, merthogy „a mi elnökünk nem jár kocsmába!”. Így érvelt a megbotránkozott szerkesztőnő.

Konrád esszéinek utópiái a Nyugat és az egykori Kelet felelős politikusainak reálpolitikai koncepcióival ellentétben már néhány évvel később meghökkentően reálpolitikainak bizonyultak. Az Antipolitika víziója a jaltai szerződéssel meghúzott blokkhatárok, a vasfüggöny megszűnéséről ma már nem vízió. A Suhrkamp Kiadónál 1985-ben németül megjelent, híressé vált esszékötet annak idején keleten és nyugaton egyaránt tabukat döngetett. Nemcsak politikai, hanem intellektuális vonatkozásban is.

Ma már nem nevezném olyan politikai álmodozónak, aki intellektuális és blokktranszcendens utópiá­kat teremt. Abban az időben viszont, amikor majdnem minden felelősségtudattal bíró keleti és nyugati politikus az európai status quo, a Jaltában meghatározott struktúra befagyasztására esküdött, hogy a világbéke ne kerüljön veszélybe, létezett néhány olyan kelet-európai értelmiségi, aki úgy gondolta, hogy a jaltai döntések és Németország megosztottsága nem tartható. Ennek az utópiának, ennek a szörnyű politikai eretnekségnek Konrád György, az Antipolitika szerzője lett a hangadója. Ma már tudjuk, hogy utópiája nem egy politikai kalandor, nem egy beteg elme ábrándja volt. Barát és ellenség rég rehabilitálta, s Konrád ma nagylelkűen megbocsáthatja azok kishitűségét, akik akkor még baráti rosszallással vagy felháborodottan fejüket csóválva fogadták mérhetetlen naivitását és felelőtlenségét.

Antipolitikája megjelenése után nem sokkal az egyik német evangélikus akadémia magas rangú politikusokkal együtt Európáról folytatandó vitára hívta. Kifejezetten e célból érkezett a helyszínre New York­ból, ahol egy évig épp vendégtanárkodott, de németországi fellépése enyhén szólva bukásba torkollott. Csak a külföldivel szembeni udvariasság akadályozta meg a botrányt. De nem lehetett nem észrevenni a közönség és a vitapartnerek meghökkent hallgatását. Nem, nem, gondolhatták magukban, a barátságosan mosolygó budapesti író New Yorkból bár kedves ember, de ahogyan a megírt és lefordított kéziratot félretéve megpróbál németül szabadon beszélni, a szörnyű nyelvtani hibáival, jelentős regényírónak talán még elfogadható, de magas politikával inkább ne foglalkozzon. Annál komolyabban vehető Magyar­ország egykori sztálinista miniszterelnöke, a későbbi reformpolitikus, Hegedűs András, amikor az egypártrendszer szétbomlasztásával együtt járó fenyegető polgárháborúról, sőt a harmadik világháború veszélyéről beszél.

Hogyan reagál az álmodozó? Ahelyett hogy még további három napig tűrné a megalázást, elfogadja a többség ítéletét, és átengedi a terepet a realistáknak. Visszavonul, miután én, a fordítója, feltűnés nélkül előkészítem a szökést. A közeli vendéglőben megiszunk még egy üveg száraz vörösbort, és vesszük a kanyart Berlin felé, hátat fordítunk az idealizált status quónak, és belemerülünk a fal valóságába.

Konrád György, az éles szemű megfigyelő és elemző, bármily hihetetlen, naiv és jóhiszemű ember, olyannyira, hogy könnyen be is csapható. A nyolcvanas évek elején Varsóban a fekete pénzváltók csúnyán átverték. Másnap felkereste a helyet, ahol nagyobb összeggel rászedték, hogy egy fenékberúgással a dühének kifejezést adjon, de mert a csibészt nem találta, a mérge elillant.

„Egy rúgás a hátsó fertályába!” Hát, be kell vallanom, hogy magam is beleestem a megszépítés hibájába. Az igazság az, hogy Konrád drasztikusabban fejezte ki magát. Könnyen meglehet, hogy egyenesen seggberúgást említett.

Konrád regényeiben feltűnő a választékosság, de olykor meglep a váratlan stílustörés. Már Rózsi néni is, aki semmire sem vágyott jobban, mint hogy a fia olyasmit írjon, ami megáll a magyar cenzúra előtt is, panaszkodott nekem a közönséges megfogalmazások miatt. Különösen zavarta A cinkos egyik jelenete, amelyben a kamaszkorú elbeszélő a fa tetejéről figyeli, ahogyan a nagymama befalja a nagypapát, vagyis a nagyszülők szeretkezését.

A Kerti mulatság vallomása szerint: „Dragomán kedvenc szavai gyerekkorában: lelécelni, olajra lépni, söpörni, dobbantani, elhúzni a csíkot.” Nyilvánvalóan gyerekkora óta változatlan a belső beállítódása, hogy kellemetlen helyzetekből és az ápolt unalom elől meneküljön. Vagy harminc évvel ezelőtt meglátogatta Szelényi Ivánt, egyik legjobb barátját és társszerzőjét, Ausztráliában. Több hétre tervezte a látogatást, majd gondolt egyet, és néhány nap múlva kereket oldott. Szelényi később ezt úgy magyarázta, hogy az ausztrál villanegyedek steril egyhangúságától Konrád melankolikus lett.

Első pillantásra nem is látszik rajta a belső al­kotói nyugtalanság, hogy állandóan érezni akarja az élet, a nagyváros, de a közép-európai falu forgatagát is, hogy teleszívja magát mások történeteivel. Ő a lé­lek kéme, sztori- és anekdotatolvaj, szociológus, anti­politikus, nonkonformista, keleti bölcs, ószövetségi próféta, igaz ember, kívülálló, számtalan sorsról és a saját életével is összeszövődő eseményről be­számoló regényíró. És idegen tőle az iskolamesteri módon kioktató, megfenyítő ujjfelemelés, még azoknak a gyilkosoknak az ábrázolásában is, akikkel ti­zenegy évesen farkasszemet nézett. De annál inkább nélkülözhetetlen irodalmi eszköze a leheletfinom irónia.

A Kerti mulatság nyolcvanas években zajló háromszögtörténetében a múlt mozzanatai minduntalan felbukkannak:

„Szóval amikor még négyszobás volt a lakás, de a Klauzál tér a deszkapalánkkal körülvett gettó szíve volt, 1944 végén, a nappali szobában két karszalagos, vadászcsizmás, láthatólag katonás stílusban öltözködni szerető fiatalember közül az egyik lelőtt egy fiatal zsidó nőt, aki nem akart velük elmenni. Lelőttek egy öregembert is, aki felállt, és elcsukló hangon megkérdezte: »Látják, hogy mit csinálnak?« »Lesz csönd, zsidók?« Ezt kérdezte az egyik fiatalember, miután lelőtte az öreget. Em­lék­szem a kis mosolyára, amely velem, a szemtanúval azt sejtette, hogy ő szellemesnek tartja ezt a kis szemléltető oktatást magaviseletből. Csönd volt. Az sem lehetetlen, hogy ebben a fiatalemberben egy néptanító veszett el. Az sem lehetetlen, hogy éppenséggel az volt. Olyan, aki a légy zümmögését is hallani akarja, és amíg hallani nem lehet, addig ránk sem nézve, csak maga elé meredve, vészjóslóan fel-alá sétál. Megvannak a maga radikális módszerei és a hozzájuk illő humora. A másik fiatalember ezután anyámra mutatott. Csend volt. Min­den­ki az anyámat nézte. » Megkérhetném, hogy ne itt, a fiam előtt lőjön le?« Megszorítottam a kezét: »Ma­radj.« Kézen fogva álltunk, néztük őket. Az, amelyik az imént lőtt, azt mondta: »Ha nem akar, hagyd. Nem erőszak a zsidónak a disznótor.« Csakugyan nem az.”

Néhány éve a civilkurázsiját sokszor bizonyító Konrád a budapesti Pozsonyi út 49-es védett ház azon bizonyos lakásának ajtaja előtt állt, ahol átvészelte a holokausztot. Meg akarta magának nézni a helyet, ahol sorstársai közül oly sokat irtottak ki a zsidómentes Budapestet megvalósítani akaró portyázó nyilaskommandók. De bátorsága becsöngetni nem volt.

A kétszáz zsidó berettyóújfalusi iskolatársából százkilencvenhárom nem tért vissza Auschwitzból. Úgy érezte, hogy köteles nekik irodalmi emlékművet emelni. De nemcsak nekik, hanem azon millióknak is, akik áldozatai Hitler halálgépezetének és a fasizmus alóli felszabadulás utáni kommunista önkényuralomnak, a megalázottaknak és megszomorítottaknak, az áldozatoknak és elcsábítottaknak. Ez a konrádi panoráma. Gyilkosok és meggyilkoltak, hóhérok és kivégzettek, börtönőrök és fegyencek, kínzók és megkínzottak, üldözők és üldözöttek, árulók és elárultak, besúgók és besúgottak, udvarlók és körüludvaroltak, stricik és prostituáltak, alkoholisták és antialkoholisták, drogüldözők és kábítószerfüggők, zsidók és arabok, bölcsek és okoskodók, szilárdak és botladozók, elnyomók és felszabadítók, politikusok és antipolitikusok, élők és holtak, vagyis személyes találkozásból vagy hallomásból ismert emberek és sorsok. Őket olvasztja bele átfogó korrajzába, amikor elmúlt századunk mélypontjairól és ragyogó pillanatairól képeket, szavakat és emlékeket rögzít. Egyik interjújában így fogalmaz:

„Már negyven éve csendesen undorodom mindazoktól, akik iskolatársaim megfojtásáért felelősek. Undorom azokra is kiterjed, akik a gyerekek elgázosítását valamiképpen megértik. Attól is tudok undorodni, akit megértek. Senkinek a kivégzését vagy bebörtönzését nem kívántam. Se bosszú, se megbocsátás. A megtörténtet nem lehet sem bűnhődéssel, sem jó cselekedetekkel meg nem történtté tenni. Aki tett, az tett. Aki elkövette a bűnt, az magára mérte a büntetést. A gyilkosság és az árulás emlékétől éppoly kevéssé szabadulunk, mint a szerelmi sikerek emlékétől. Aki ölt, arra ítélte magát, hogy gyilkos le­gyen. A bűntett szembejött vele, és nem tudta ki­ke­rülni. Minősített baleset.

A gondolkodásnak helye van, érezni egy gondolaton, honnan jött. Ez a sírkőasztal a kitüntetett légikikötő. A háznak megvan a falakból lélegző és a famennyezetbe itatódott emlékvilága. A falaknak kellemes lélegzetük van. Ártatlanok…, ledolgozom valamit abból az időből, ami még hátravan. Öntudathámozás: mi az, ami akkor is kell, amikor már nem kell semmi? Mindig visszatérően ez a lejtős kert az eredeti helyszín, a színpad, ahol kiteljesedik a látomás gyönyöre. Kert, gyerekkor, paradicsom, eltűnik, visszajön. Mögöttem meszelt, fehér fal, előttem pázsitos térség, lentről a szőlősorok között vezető ösvényen emberek tűnnek fel a mélyből, elhelyezkednek a fonott székekben, a lugasban, a hintán, a faágokan, halkan csevegnek, kéznél vannak. Tengerentúlról és temetőből, gyertek a kertbe, barátaim, elevenek és halottak…. Nem tudom, hogy amit látok, az van-e. Mindent látok, amire emlékszem...”

1976-ban Nyugat-Berlinbe megy ösztöndíjjal. Ez a vasfüggönyön kívül töltött idő életének turbulens szakasza. Szivacsként szívja magába az új ismereteket: mi is a nyugati társadalom, milyen következményekkel jár a fogyasztói társadalom és a kulturális tudatlanság. Be­­szé­det mond a stockholmi PEN-ér­te­kezleten; a Ve­lencei Biennálén; az Egyesült Álla­mok­ban, Ausz­t­ráliában és Nyugat-Európában tévé-, rádió- és újságinterjúkat ad; vendége nyugati értelmiségi társaságoknak; nyomor- és mulatónegyedekben csavarog; milliomosok körében forog. A filmesztéta Bíró Yvette-­tel rábeszéli Soros Györ­gyöt, a zsidóüldözést egy bu­da­pesti pince rejtekében túlélő, a háború után Karl Popper tanítványának szegődő és a sok dollárral a zsebében mindig a nyílt társadalom álmát szem előtt tartó, pénzügyi birodalmat felépítő dollármilliárdost, hogy Kelet-Európában alapítványt hozzon létre. Mindent meg akar ismerni. Saját bevallása szerint író, de egy kicsit szociológus és filozófus is.

A Kádár-korszakban a teljhatalmú pártanya titkos kéziratvadászainak több mint egy évtizedes ostroma és üldözése után a Nyugaton már néhány irodalmi díjjal megbecsült szerző eldöntötte, hogy még mielőtt 1979-ben hazatér, befejezi A cinkos című regényét. Ba­rá­tai akkoriban amiatt aggódtak, hogy nehogy őt is utolérje a szovjet és keletnémet disszidens írók jól ismert sorsa. A külön ráállított diplomata egy párizsi kávéházban értésére adta, hogy nem kizárt hazatérése után az újabb letartóztatás, de az is megeshet, hogy a határon visszafordítják. A mindenható főcenzor, Aczél György Örkény Istvánt küldi Párizsba, hogy közve­títsen. Konrád elfogadja feltételként, hogy hazatérése előtt három hónapos szilenciumot tart. De már másnap megjelenik egy cikke valamelyik világlapban, amely a kommunista hatalmat a kétségbeesésbe taszítja. A tartózkodó és mindig előkelő Konrád olyan, mint egy betörhetetlen ló, amely minden lovast levet a hátáról.

Érzéketlennek semmiképp sem nevezhető. Amikor a nyolcvanas évek elején a frankfurti könyvvásáron megnézi a magyar standot, hiába keresi a cenzúra engedélyezte könyveit, A látogatót és A városalapítót. Az aktuális kultúrpolitikáról nincsenek illúziói, ez mégis szíven találja. A Südwestfunknak nyilatkozta: „Akármilyen vastag a bőröm, rosszul esik, ha otthon, Magyarországon egymillió példányban az ellenség ügy­nökeként ábrázolnak. Egyoldalú párbeszéd. Vá­lasz­ként megírom ötvenéves történetemet. Mást nem tehetek, írva emlékezem. Filozófiám és életrajzom egyesül. Szerencse, hogy ebben a tevékenységemben itt senki sem tud megzavarni. Budapesten körülzárva érzem magam, szabadságom ott csak belső lehet, és mihelyt külsővé tenném, számottevő akadályokba ütközöm. Ki nem adott könyveimhez társulnak továbbiak, feltehetően éppúgy kiadatlanok. Nagyra tudom becsülni a nyilvánosságnak azokat a szigeteit, melyeket a független sajtó hozott létre, és azt a néhány fiatalembert, akik írásaimat néhány száz, esetleg néhány ezer példányban terjesztik. Nélkülük minden vigasztalan lenne. Ha ezek a fiatalok kitartanak, akkor a kategorikus imperatívusz Budapesten meg van mentve.”

Az Antipolitika megjelenését követően Konrád olyan tabut szeg meg, amely végzetes kimenetelű is lehetett volna. A Szabad Európa Rádióból addig is sugározták esszéit és interjúit, de mindig én voltam a közvetítő. Ezek az indirekt kapcsolatok megfeleltek az ellenzékben szokásos gyakorlatnak. Egy napon azzal fordult Konrád hozzám, hogy hajlandó a Szabad Eu­rópa Rádiónak exkluzív interjút adni. Kérdezzek már rá Leventénél, azaz Kasza Lászlónál, hogy érdekli-e. Még a közeli barátok sem helyeselték a lépést, felesleges provokációnak tartották. A négyórás beszélgetés során a Kelet-Európában kedvelt és egyben gyűlölt rádiónak minden kényes kérdésére válaszol. Merész­sége, akár moszkvai központi utasításra, állampol­gár­ságtól való megfosztását vagy börtönt is jelenthetett volna. De semmi ilyesmi nem történik. A szovje­tek nem avatkoznak be, és a dühében tajtékzó Kádár-­ad­mi­­niszt­ráció kommunista csodaországának olyan ma­gas a dollártartozása, hogy kénytelen magát represszív intézkedéseiben korlátozni. Konrád túl nehéz eset. Legyenek elegek a támadó újságcikkek és a publikációs tilalom. És az egykori barátok megfélemlítése, hogy ezután még nagyobb körben kerüljék ki.

Az örökléthez közel kerülő emberek felébresztik Konrád kíváncsiságát. A szemükbe akar nézni. 1991-ben, röviddel Aczél halála előtt, beteglátogatást tesz a kikapcsolt potentátnál, hogy megtudja, mi is történt akkor valójában. A szovjet elvtársak – így Aczél – nyomást gyakoroltak rá, hogy hárítsa el a Konráddal kapcsolatos üzemzavart. Ha nem sikerül az engedetlenség hullámait elsimítani, a letartóztatás kikerülhetetlenné vált volna. Aczél büszke, hogy a hatvanas évek közepétől ellenzéki véleménynyilvánításért entellektüelt nem ítéltek el Magyarországon, és Konrádnak szegezi a kérdést, hogy Kádár alatt ők tényleg mindent olyan rosszul csináltak-e. A kérdés arról árulkodik, hogy a hatalom cinikusa talán mégsem cinikus volt, hanem egyszerűen meggyőződéses kommunista és az adott kereteket elfogadó pragmatikus.

Amikor az 1999-es frankfurti könyvvásáron Konrád meglátta azt a pár sorral mögötte ülő újság­írót, aki 1983-ban egy napilapban egész oldalas uszító cikket írt ellene – Nem babra megy a játék címmel –, halálos betegségéről értesülve részvétet és sajnálatot érez. A korábban nem sok bátorságot tanúsító, szintén jelen lévő írókolléga viszont nyomatékosan ad hangot annak a kívánságának, hogy inkább ma dögöljön meg, mint holnap.

Vissza a nyolcvanas évekhez! A bolgár ellenzékiek elleni esernyőtámadás mintájára halállal való névtelen fenyegetésig fokozódott a pszichoterror. Konrád Györgynek még a rendszerváltás idején is olyan leveleket kellett olvasnia, amelyekben nemcsak őt, hanem a családját is a legocsmányabb szavakkal illették. Az antiszemita szidalmazások tetőpontján azt tanácsolják, hogy jól vigyázzon két kisfiára, nehogy baj érje őket. Szerencsére nem történt semmi. A palack szellemét vissza lehetett parancsolni oda, ahová való.

A fal leomlása után feltettem magamnak a kérdést, hogy ezután vajon milyen témákról fog Konrád esszéket írni. De a következő sorokra nem sokáig kellett várnom:

„A felnőtt ember a maga módján idealista, tudja, hogy kötelessége van, az, amit magára mért. Ellentéte a plasztilin ember, aki olyan formát vesz fel, amilyenre átgyúródnia előnyös. Átvedlésünk évadán, szinte a szemünk előtt, az élelmesek egy kis tréninggel átképezték magukat egy új szótárra, és kiderült, hogy ők maguk is alkatrészekként szétszerelhetők és kicserélhetők. Ez a plasztik-ember előnye, rendkívül gazdaságos. Hogyan lesz a használt spicliből vadonatúj erkölcscsősz? Ez most veszélyes idő, mert minden összekeveredik, jellemsaláta, emlékpempő, a szavak a hamisság bűnébe esnek. Már nem hitegetheted magad, hogy majd minden más lesz. Minden az, ami.”

A balkáni polgárháború és az Európai Unió jövőjének témáját Konrád ugyanolyan nem konvencionális módon dolgozza fel, mint a rendszerváltás előtti, két ellenséges blokkba merevedett Európáét. A fordulat óta témáinak kihívó megközelítésmódja szinte semmit sem változott.

Milyen paradicsomi idők voltak, amikor Ma­gyar­ország persona non gratájaként Konrád Györgynek az írás mellett szinte végtelen ideje volt barátaira, mert nem kötötték le elnöki feladatok, világszerte tartandó előadások, felolvasások és politikai diskurzusok. Ha Budapesten meglátogattam, gyakran csavarogtunk kedvenc helyein, ahol váratlanul szembejöttek regényalakjai, bejártunk épületeket, amelyekhez fájdalmas és kellemes emlékek kapcsolódtak, háború és forradalom, halál és pusztulás, szerelem és gyűlölet, öröm és gyász.

Soha nem találkoztam Konrádhoz hasonló formátumú személyiséggel, olyasvalakivel, aki annyira nyitott a kritikával szemben, aki derűvel és higgadtan képes rábólintani. A nyugat-berlini Wissen­schaft­s­kol­leg ösztöndíjasaként éjjel hazaérve a házkapu kü­szö­bén ülve találja egyik barátját, a félreismert zsenit, aki néhány pohár bor és talán más élvezetek kíséretében is istenről és a világról elmélkedve kiböki: „Gyuri, figyelj, te elég buta vagy! Tényleg, milyen buta vagy!”

Egy másik barátja viselkedését kevésbé találta humorosnak. Különböző nyugati városokban találkozgattak éveken át, én Konrád árnyékának éltem meg. Sosem mozdult el a mester mellől, és a többiek kifejezetten zavarták. Magának akarta tudni, mint a szerelmes, és bevezetni a tiltott élvezetek világába. Konrád nagyon megdöbbent, amikor a meghitt barát budapesti látogatásakor széles ívben kikerülte még a lakását is, hogy a nemkívánatos érintkezéssel ne veszélyeztesse a vasfüggöny mögötti későbbi tartózkodását. Ez érzékenyebben érintette, mint a sok volt jó barát, aki kiközösítettsége miatt inkább átment az utca túloldalára, mintsem hogy köszönjön. Sosem lehetett tudni, hogy a találkozást biztos rejtekhelyről nem dokumentálják-e.

Bevallom, hogy én Gyuri kirekesztésének haszon­élvezője voltam. És az irodalom is hasznát húzhatta ennek a helyzetnek. A közszereplés nélküli időben keletkezett egy olyan életmű, ami valamikor a világkultúra fontos részét fogja képezni. Erről meg vagyok győződve. Mire is gondolok? Több regényére (A látogató, A cinkos, Kerti mulatság, Elutazás és hazatérés, Kakasok bánata) és az esszéisztikájára. Ez az életmű az utókornak száz vagy akár ezer év múlva is kulcsot ad­hat a kezébe, hogy egy különös olvasmányon ke­resz­tül betekintsenek múltunkba és jelenünkbe – és megértsenek bennünket.

Senki sem lesz képes Budapest-képe (Csibészek, bohócok és szélhámosok) keletkezéstörténetére következtetni, de ennek amúgy is csak széljegyzetként lenne jelentősége. Nem írott szövegről van szó. Az írásos változatot a mester mosolygó beleegyezésével magam készítettem. Valamikor a nyolcvanas évek elején lehetett, amikor interjúvolással kezdtem próbálkozni. A frankfurti lakásomban kértem mikrofonhoz. A budapesti életről faggattam. Poharazgattunk is egy kicsit, amikor hirtelen magához ragadta a mikrofont, és fel-alá sétálva mintegy önkívületben mesélni kezdett a városról. A beszélgetés már nem is volt beszélgetés, csak egy mámoros monológ, amelyet aztán többször sugárzott több rádió. Ebbe aztán a Konrád által befolyásolt saját gondolataimat is beledolgoztam, és az eredményt neki tulajdonítottam.

Konrád György fáradhatatlanul ül nap mint nap az íróasztala mellett, és impozáns életművéhez újabb oldalakat tesz hozzá, míg mások már rég a ház előtti padról nézik a naplementét. Egy dolog biztosan jellemző rá: nem hagyja magát semmi és senki által nyugalmából kibillenteni. Gyerekkorában is így volt már, és így van ez ma is. Egyetlenegyszer láttam őt egy pillanatra elsápadni: 1996-ban a frankfurti könyvvásáron, Wislawa Szymborska irodalmi Nobel-díja odaítélésének a hírére. A Frankfurter Hof szállodában már in­terjúterminus is meg volt beszélve jól értesült újság­írókkal, akik úgy tudták, hogy Konrád fogja megkapni a Nobel-díjat. 2002-ben egy másik magyar, Kertész Imre került a Nobel Bizottság látókörébe. Méltó kitüntetett. De jól tudjuk, hogy mások is méltók lettek volna, mert az utolsó évtizedekben Magyarország irodalmi nagyhatalommá nőtte ki magát. Lemondok a nagyvilág mindazon szerzőinek felsorolásáról, akiket nem ütöttek lovaggá, de mégis élnek az olvasók tudatában, míg a Stockholm megtiszteltetését kiérdemlők között is vannak néhányan, akik csak az irodalomtörténészeket foglalkoztatják. Gyuri, a te műved a díjak fölött áll! Azt hiszem, ezt ő maga is így gondolhatja, bár ilyen tartalmú nyilatkozat nem volna kicsalható tőle.

Gyuri, csodálatos vagy, ein Gesamtkunstwerk! Egyetlen gyengeségedet talán mégis el kell néznem. Bár ígéreteidben nagyon lehet bízni, egyet mégsem tartottál be. Majdnem tíz éve várom az egyik fő műved, a Láthatatlan hang többszörösen megígért folytatását. Ha anyád elért életkorából indulok ki, még huszonhárom éved van az ígéreted beváltására. Igyekezz, hogy még megérjem!

Fordította Kinda Gabriella

• Játéktér

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges