Herczog Mária

Nyomtatóbarát változat

A „Krisztián” néven elhíresült, a budapesti Blaha Lujza tér környékén bűncselekményeket elkövetett gyerek ügyének elemzéséhez többféle elvi és gyakorlati kérdést kell körbejárni. Az elmúlt hetekben számos hasonló ügyet is bemutatott a média, de azok nem váltottak ki érdemi visszhangot. A három teljesen eltérő eset kapcsán mégis tanulságos lenne megismerni a közvélemény és a szakemberek álláspontját akár a büntethetőség, akár az érintettek szempontjából.

1. Egy középiskolás, ismert, tehetséges sportoló fiú egy iskolai konfliktust követően olyan súlyosan bántalmazta osztálytársát, hogy az belehalt sérülé­seibe.

2. Mehmet Karcsi esetét biztosan mindenki ismeri. Ha bebizonyosodik, hogy ez a gyermekkorú, 11 éves fiú apja felbujtására kábítószert tett édesanyja kocsijába, hogy így kerülhessen vissza az apjához, akkor vajon mi az ő felelőssége ebben az ügyben? Mennyiben tekinthetjük őt érettnek és döntésképesnek? Kell-e, lehet-e őt büntetni, függetlenül a jelenlegi korhatárbeli korlátoktól, és milyen más kérdések, lehetőségek merülnek fel, tekintetbe véve az elmúlt évek gyerekkel kapcsolatos elhelyezési vitáit és történéseit is?

3. K. András 15 évesen a bírósági ítélet szerint felgyújtott, megerőszakolt és kirabolt egy lányt, aki később belehalt sérüléseibe. Ő két éve a fiatalkorúak börtönében tölti büntetését. Egy ideiglenes elhelyezés során másik börtönbe került, ahol erőfölényével visszaélve bántalmazta, megalázta, majd megerőszakolta cellatársát. Ha bizonyítást nyer ez a tett, akkor a 15 éves börtönbüntetésén felül további 8 évre számíthat. Egy korábbi elítélt így nyilatkozott:

„»Ha jól tudom, 17 éves a srác. Még van egy jó éve, aztán felnőtt rabok közé kerül. Ott igazi kislányt csinálnak belőle. Az a borzalom, amit ez a Muki tett, még a legvadabb bűnözők zsebében is kinyitja a bicskát.« István szerint egyébként mindennaposak a börtönben a csicskáztatások, de egyáltalán nem kifizetődő azokat jelenteni. Mindig kiderül, ha valakinek eljár a szája, és csak rosszabb lesz.”¹

A probléma nem akkor keletkezik, amikor egy gyerek bűncselekményt követ el. Ha tehát jó döntéseket akarunk hozni, akkor mindenekelőtt azt kell vizsgálnunk, hogy mi történt az azt megelőző 10-12 évben, és ki mit tett vagy nem tett azért, hogy az adott gyerek fejlődése kiegyensúlyozott, élete jó és örömteli legyen. Ez ugyanis a legbiztosabb prevenció.² Ezek a fontos kérdések, mert az elvi viták rendre összekeverednek a nem megfelelően átgondolt, megtervezett és kivitelezett intézkedések, programok okozta kudarcokkal, márpedig azokat nem szabadna összemosni a filozófiai, elméleti felvetésekkel. A zűrzavar persze jó lehetőséget ad arra, hogy ideologikus, politikai színezetű állásfoglalások szülessenek, tele át nem gondolt gondolatokkal, előítéletekkel, zsigeri indulatokkal és sandaságokkal. Az utóbbiakkal nem érdemes külön foglalkozni, de arra rá kell mutatni, hogy miként csúszik el a gondolatmenet, és miért keletkezik olyan hamis és manipulatív kép, amely alkalmas a közvélemény dezinformálására és ellenséges, militáns hangulat keltésére, egyidejűleg tovább rontva az érdemi cselekvés esélyét.

Információs káosz

Az elmúlt években többféle kutatást folytattam munkatársaimmal gyermekkorú elkövetőkkel kapcsolatosan, amelyek jól mutatják, hogy túl az elvi, szakmai megfontolásokon legalább olyan súlyos az a kérdés, hogy miképpen valósítjuk meg, alkalmazzuk azokat a jogszabályokból eredő kötelezettségeket, amelyek a gyerekek védelmét és segítését lennének hivatva szolgálni. Az eredmények azt mutatják, hogy nem vagy alig működnek azok az alapintézmények, ellátások, amelyek a megelőzés és kezelés szempontjából is a legeredményesebbek és leginkább elfogadhatók lehetnének.

Az egyik vizsgálat³ áttekintette, hogy a szakellátásba – intézményes gyermekvédelembe – bántalmazás miatt beutalt gyerekek és fiatalok esetében a dokumentáció milyen mélységű információval szolgál a problémák megoldása, a rehabilitáció és a gyerek sorsrendezése érdekében.

A kutatási eredmények egyértelműen alátámasztották, hogy a szakellátásba kerülő gyerekek esetében a beutalásként szereplő indokok gyakran nem elégségesek annak megállapítására, hogy valójában mi volt a bekerülés tényleges oka, az pedig még kevésbé derül ki, hogy mi történt a gyermekvédelmi törvény szerinti megelőzés és családgondozás terén annak érdekében, hogy a gyermek otthon, a családjában maradhasson. Ez ugyanis elvileg meghatározza, hogy honnan és hogyan indulhat a további segítségnyújtás.

A kutatás második, empirikus részében a bántalmazásos esetek áldozataivá váló gyerekek mellett a 14 év alatti, szabálysértést és bűncselekményt elkövető gyerekekkel történteket akartuk megismerni. A szaktárca támogatásával és a megyei gyermek- és ifjúságvédelmi koordinátorok segítségével az ország több mint 1500 gyermekjóléti szolgálatát kerestük meg kérdőívünkkel, és azt vizsgáltuk, hogy mi történik a szabálysértés, bűnelkövetés után, illetve hogy az ellátórendszer intézményei, szakemberei honnan és milyen információkat kapnak vagy tartanak nyilván a gyermekről, családról, az elkövetett cselekményről. Kíváncsiak voltunk arra, hogy észlelhető-e egységes megítélés, jelzés, beavatkozás a különféle cselekmények jellegétől, súlyától függően. Az elsődleges adatelemzés főbb megállapításai a következők voltak:

A gyermekjóléti szolgáltatók és a rendészeti igazgatás közötti együttműködés, információáramlás, a gyermekvédelmi jelzőrendszer működése rossz. A gyermekvédelmi szolgáltatók munkájának csak marginális részét jelenti a gyermekkorú elkövetőkkel való foglalkozás. Nincsenek szakmai standardok, és nincs speciális felkészítés. Jogkövetkezmény nélkül marad a beavatkozás elmaradása, illetve annak esetleges negatív következményei.

Az elkövetővé vált gyermekek és családjaik több mint 70 százaléka ismert volt a gyermekjóléti szolgáltatók számára már az elkövetést megelőzően is, de azt nem tudjuk, hogy történt-e valamilyen beavatkozás a bűnelkövetésig vezető folyamatba. Az ellátórendszerben nem jelenik meg az elkövetővé vált gyermekek nagy része – nem kevesebb, mint 75-80 százaléka –, és akik igen, többnyire azok sem részesülnek a szükségleteiknek megfelelő ellátásban az elkövetést követően. Az elkövetővé válás kockázati tényezői között az ellátórendszer tagjai legnagyobb arányban a család rossz anyagi helyzetét és a gyermek tanulási problémáit emelték ki; de nem derül ki, hogy a magasabb státusú elkövetők esetében milyen erős a családi érdekérvényesítő képesség, és ez hogyan befolyásolja az arányokat.

Az adatok alapján egyértelműen megállapít­ható, hogy az igazságszolgáltatási és a gyermekvédelmi rendszer határterületén mozgó gyermekek „virtuális eltűnése” miből ered. Az Egységes Rend­őrségi-Ügyészségi-Bírósági Statisztika (ERÜBS) szerint 2004-ben 3680 14 év alatti gyermek követett el bűncselekményt, míg kutatási adataink alapján a gyermekjóléti szolgálatoknál összesen 763 fő gyermeket tartottak nyilván⁴ bűncselekmény elkövetése miatt.

A gyermekjóléti szolgálatok, ha rögzítik is a gyermekek aktájában a bűnelkövetés tényét, ezen adatoknak az összesítése, rendszerezése, elemzése nem történik meg. Szóbeli közlés alapján azt is tudjuk, hogy több helyen – elsősorban a fővárosban – csak „saccolták” az adatokat, és nagyon erős ellenálást váltott ki az értékelésre, eredményesség mérésére vo­natkozó kérdés. A gyermekjóléti szolgálatok kétharmada az igazságszolgáltatás számára ismertté vált bűnelkövető gyermekeknek mindössze 19 százalékát tartotta nyilván.

A pártfogó felügyelet magyarországi hagyományai miatt igen szoros az együttműködés a gyermekvédelmi szakemberek és a pártfogók között, de a pártfogó új emberként veszi át a gyerek segítését, a korábbi családgondozás folyamata megszakad. Az egyes igazságszolgáltatási szervek jelzőrendszere is rosszul működik. Az ügyészség és a bíróság munkatársai csak igen alacsony számban teljesítik jelzési kötelezettségüket a gyermekjóléti szolgálatok felé, noha a gyermekvédelmi törvény valamennyi jelzőrendszeri tag számára ugyanazt a jelzési kötelezettséget tartalmazza.

A 14 éven aluli elkövetőkre vonatkozó, különböző forrásból származó adataink közül egyik sem egyezik meg a másikkal; a gyermekek egy részéről vagy csak az igazságszolgáltatási szerveknek van tudomásuk, vagy a gyermekvédelem rendszerén belül az alapellátás és a szakellátás között vész el ez az információ.

A családból való átmeneti kiemelés során legtöbbször gyermekek átmeneti otthonában helyezik el az elkövető gyermeket, vagy helyettes szülő kirendelésére kerül sor. A szakmai szolgáltatásba irányított gyermekek többsége pszichológusi segítséget kap, az ilyen ellátási formák száma azonban rendkívül alacsony, nem éri el az esetek három százalékát. A gyermekvédelmi szakszolgálatoktól kapott információk alapján a nevelésbe vett bűnelkövető gyermekek döntő többsége gyermekotthonok, lakásotthonok lakója. A 2004. évi statisztikai adatok alapján az otthont nyújtó ellátási forma keretein belül élő fiataloknak mintegy 10%-a követ el bűncselekményt vagy szabálysértést, de azt nem tudjuk, hogy ők azonosak-e a korábbi cselekmények miatt bekerült gyerekekkel.

Gyerekkor – gyermeki jogok

A gyermekkor fogalma és meghatározása társadalmi konstrukció, amely a történelem során meglehetősen sokféle formát öltött helytől és időtől függően. Alapvetően nem a biológiai fejlettség határozta meg az értelmezési keretet, hanem a szülői kompetenciák és a szülői hatalom, a jogi státus és az ebből következő jogok és kötelezettségek, valamint az állami be­avatkozás módja és mértéke a családok, az egyének életébe. A gyerekek kompetenciája, illetékessége saját életükben alapvetően ideológiai és politikai kérdés, amely meghatározza a gyerekek jogait és a velük kapcsolatos közpolitikát is. A jóléti megközelítés a XIX. századtól minimalizálta vagy éppen tagadta a gyerekek felelősségét bizonyos életkor alatt, szemben a büntetőjogi megközelítéssel, amely kevésbé megengedő, de mindkettő a beavatkozást, befolyásolást erősíti.

Európában a XVII. századtól jelentek meg a javító, korrekciós intézetek, ide kerültek a bűnelkövető gyermekek. A hazai szabályozás történetében 1908-ban az I. Büntetőnovella az első fiatalkorúak büntetőjogára vonatkozó szabályozás, amely nagyon korszerű, európai összehasonlításban is előremutató volt, és egyértelműen magán viselte a kriminálpedagógia elveit és megközelítését a speciális szükségletek elfogadásával. Már ekkor is a belátás és felelősség kérdései voltak a meghatározóak, tehát a szükséges értelmi és erkölcsi fejlettség szintje, és nemcsak az elkövetés káros voltának szempontjából, hanem a hatékony büntetés meghatározása okán is. Egy­ér­telműen a nevelés, nem pedig a büntetés, a megtorlás mellett foglalt állást, figyelembe véve az elkövető személyiségét, egyéniségét is. A 12 évesnél idősebbek esetében a dorgálás, próbára bocsátás és a javító-nevelés voltak a lehetséges eszközök, de fogházban és államfogházban foganatosított büntetések is lehetségesek voltak. A fiatalabbak vagy nem elég érettek számára a házi felügyelet, házi vagy iskolai fenyítés és a javítóintézet volt a lehetséges büntetés. Már ekkor 18 év volt a felnőttkor határa, de 20 éves korig lehetett a fiatalkorúakra vonatkozó intézkedéseket foganatosítani. Ezzel párhuzamosan alakult ki a gyermekvédelmi megközelítés is, amely a veszélyeztetett és a fogyatékos, beteg gyerekek mellett kezdetektől, tehát 1889 óta foglalkozott a ma magatartási, beilleszkedési zavarokkal küzdőnek, akkor inadaptált, antiszociális viselkedésűnek tekintett gyerekekkel. 1913-ban létrejött a fiatalkorúak önálló bírósága.

Azok a problémák, amelyek a jelenlegi vita alapját képezik, már akkor is világosan láthatók voltak. A bíróságok nem tudták, minek alapján és hogyan értékeljék az értelmi-erkölcsi érettséget, erre vonatkozóan nem kaptak képzést, támogatást, ezért a Tízparancsolat ismerete alapján döntötték el a kérdést. Másrészt nem volt egyértelmű, hogy pontosan milyen módszerek hogyan és milyen módon hatásosak; mi az oka, hogy az egyik gyereknek segít a fegyelmezés, javító nevelés, munkára szoktatás, rendszeresség, a másiknak nem. Érthető csalódottság és a közvélemény ellenkezése volt tapasztalható a sikertelenségek láttán, ami persze nem tett különbséget az elvek, a jogszabály és a megvalósítás minősége, az alkalmazott módszerek között. Az érdemi viták, a tájékoztatás pedig akkor is, most is összemosódnak másféle szempontokkal, érdekekkel.

A személyiséglélektan, fejlődéslélektan, a neurobiológiai kutatás, pedagógia, szociológia mára egyre jobb válaszokat ad ezekre a nem könnyen és semmiképpen sem egyoldalúan megközelíthető kérdésekre, de ezek nehezen és áttételeken keresztül jutnak el a nagyközönséghez, és kevéssé épülnek be az oktatásba, nevelésbe.

Az 1951. évi jogi szabályozás eltörölte a büntethetőséghez szükséges értelmi és erkölcsi fejlettséget mint követelményt, lehetővé tette a büntetőeljárás mellőzését, megszüntetését, illetve a felmentő ítéletet akkor, ha a fiatal – a kor ideológiai meghatározottsága szerint – nem ismerhette fel cselekménye társadalmi veszélyességét mint az abban az időben legfontosabb szempontot, és a börtönbüntetést többnyire speciális, fiatalkorúaknak fenntartott börtönben tölthette le. A fogyatékosok számára speciális gyógypedagógiai nevelést tett lehetővé, ezzel is jelezve a korlátozott belátóképességet és a speciális be­avatkozás, segítségnyújtás szükségességét. 1954 után a 12–14 évesek esetében már csak intézkedés volt lehetséges, büntetés nem, majd 1961-ben kimondta a törvény, hogy a 14 évnél fiatalabbak nem büntethetők, és esetükben a család és iskola felelősségi körébe utalta a teendőket. Visszalépést jelentett azonban, hogy ettől kezdve nem önálló jogszabályként kezelték a fiatalkorúakra vonatkozó szabályozást. Ez nem változott azóta, de az 1978-as módosítás a szankciók céljaként a fiatalkorú helyes irányú fejlődését jelölte meg, ami fogalmilag is érdekes lehetőséget ad az értelmezésre. Megszűnt a fiatalkorúak bírósága és ügyészsége, ugyanakkor a fiatalkorú törvényes képviselője és az ügyész részvétele kötelezővé vált, ahogyan a védő részvétele is, már a nyomozás során.  A rendszerváltás óta sok minden változott, így elsősorban az elkülönítésre vonatkozó szabályozás, annak érdekében, hogy a fiatalkorúak előzetes letartóztatás esetén se kerüljenek egy helyre a felnőttekkel. Újdonság a törvényes képviselő és a védő értesítésének kötelezettsége is, ami elvileg szintén a fiatalok jogainak védelmét erősíti. A vádelhalasztás bevezetése elvileg jó esélyt ad az alternatív szankciók szélesebb körű alkalmazására, a tárgyaláson az egyik ülnök pedagógus végzettségű kell, hogy legyen, ami jelzi a szándékot, de működéséről, hatásosságáról nincsenek információk.

Az Igazságügyi Minisztérium felügyelete alá rendelt egységes Pártfogó Felügyelői Szolgálatot 2003. július 1-jén hozták létre, majd 2006-ban létrejött az Igazságügyi Hivatal, amely négy szakterületet lát el. Egységei: Pártfogó Felügyelői Szolgálat, Jogi Segítségnyújtó Szolgálat, Áldozatsegítő Szolgálat, illetve a kárpótlási feladatokat ellátó szolgálat. Ezzel egy szervezetbe integrálták a 70-es évek óta külön rendszerben működő, fiatalkorú és felnőtt korú elkövetőkkel foglalkozó pártfogói tevékenységet. Sokféle érv szólt mellette és ellene, mindenesetre jelzés értékű, hogy nem kezelik külön a korábban a gyermekvédelemhez tartozó pártfogókat, a közalkalmazottakból köztisztviselők lettek. 2007. január 1-jén a Pártfogó Felügyelői Szolgálat szervezeti keretei között vezették be a büntetőjogi mediációt, melyet rajtuk kívül csak ügyvédek láthatnak el. Ez bizarr és nehezen védhető szakmai döntés.

Az érvek egy csoportja szerint ez szolgálja jobban az elkövető, az áldozat és a közösség érdekét, és annyi máshoz hasonlóan erről sincs érdemi szakmai vita, értékelés. A közvélemény szinte semmit sem tud a változásokról, az egyeztetés, mediáció, kárjóvátétel megismertetése sajnálatosan elmaradt, és jelentős számú szakember sem ismeri, vagy csak félinformációkkal rendelkezik róla. Pedig ez egyike azoknak a lehetőségeknek, amelyek alapvető szemléleti és gyakorlati változást eredményezhetnének, és akár sikertörténetté is válhatnának. A nagyon sokféle ellenérdekeltség miatt azonban ez a folyamat nem lesz könnyű.

Eközben a gyermekvédelem elkülönült és szakmailag is eltérő formában működik, és kevés lehetőség van a kommunikációra a két rendszer között, átjárhatóság pedig egyáltalán nincs köztük. A nehezen kezelhető, magatartási, beilleszkedési zavarokkal küzdő vagy bűncselekményt elkövető gyerekeket elvileg speciális gyermekotthonba – 1997 előtti nevén nevelőintézetbe – helyezhetik el; az elhelyezéshez országos szakértői bizottsági vélemény szükséges. Jelenleg három ilyen intézmény működik az országban. Ezek az intézmények szinte esélytelen helyzetben vannak, mert lehetőségeik nagyon korlátozottak. Sokféle súlyosan problémás gyerek kerül oda néhány évre, akik már az őket kezelni nem tudó vagy nem akaró intézményes ellátásból jönnek, majd ugyanoda vagy éppen az ugyancsak súlyos gondokkal küzdő, nemegyszer ártó környezetükbe térnek vissza. A kör tehát bezárul, illetve többnyire egyfelé vezet.

A fiatalkorúak esetében elsősorban a pártfogás, súlyosabb esetekben a javítóintézetek jelentették a szankciókat, melyek ugyancsak a gyermekvédelem igazgatási és szakmai felügyelete alatt álltak 2003 előtt. Az „ágazati” hovatartozás és egyben a szakmai identitás kérdése nem csak e területen okoz feszültségeket, amelyek ki nem beszélt, nem elemzett következményekkel járnak, és ugyancsak rányomják a bélyegüket az ellátásra vagy éppen az ellátatlanságra. Többféle jelentése van a jövőbeni döntések szempontjából is, hogy inkább gyerekvédelmi vagy inkább büntető igazságszolgáltatási kérdésként kezeljük-e a felmerülő problémákat, és hogy miképpen működik együtt ez a két terület. Bárhová kerül is ez a terület, szembe kell nézni azzal, hogy milyen esélyeket adhat egy javítóintézet – vagy bármely más típusú intézet – a 14–18 éves, többszörös lemaradásokkal és esély­telenséggel küzdőknek. Meg kellene vizsgálni ezeket az életutakat, és a laikusok is láthatnák, mi, hol romlik el, hol nem történt meg a szükséges segítségnyújtás.

A nemzetközi gyakorlat és jogi környezet

A nemzetközi gyakorlat nagyon látványos és koherens gondolkodást tükröző utat járt be az elmúlt évtizedekben, amely csak részben érezteti hatását a hazai jogalkotói, jogalkalmazói gyakorlatban, munkában, szakmai képzésekben – noha ezek a gondolatok megjelennek a magyarországi kutatásokban, szakirodalomban is. Az ún. Rijádi Irányelvek és az Európa Tanács ajánlásai⁵ nagyon világosan megfogalmazzák a komplex, többszektorú, szakmaközi megközelítés és a preventív szemlélet szükségességét. Ezekből kitűnik, hogy a nemzetközi szakmai közösség tisztában van azzal, hogy a gyerek- és fiatalkori problémás viselkedés leginkább a családok, iskolai környezet, a lakóhely és a kortárs csoportok mintáján, hatásán múlik, amit jelentősen befolyásol a szülői bánásmód és a nevelés minősége. Ebből azonban nem a hibáztatás és ítélkezés következik, hanem az, hogy szükség van szélesebb, közösségi alapú stratégiák és támogatási rendszerek kidolgozására.

A Pekingi Szabályok⁶ és az Európa Tanács újabb ajánlása a fiatalkori bűnözés kezelésének új módszereiről és a fiatalkorú bűnelkövetőkre vonatkozó igazságszolgáltatás szerepéről szól. Nagyon egyértelmű és határozott álláspontja szerint a büntető igazságszolgáltatás csak az egyik és nem is a legfontosabb eleme annak az összetett rendszernek, amelyben a problémát kezelni lehet és kell. Abban is egyetértés van, hogy elsősorban nevelésre, reintegrációra és nem megtorlásra, büntetésre van szükség. Meg­fo­­gal­mazódik a felelősség kiterjesztése a szülőkre, ne­velőkre is, de ebben az esetben sem a büntetés a meghatározó elem, és egyre inkább előtérbe kerül a kárhelyreállítás, jóvátétel, az áldozat szempontjainak figyelembevétele is, a jóvátételnek a közösségre való kiterjesztésével.

Annak megítélése is változik, hogy a gyerekek mennyire kompetensek az őket érintő kérdések többségében, és miképpen vonhatók büntetőjogi értelemben felelősségre, illetve hogy neveléssel, korrekcióval hogyan lehet, hogyan kell őket jó útra terelni. Ez persze azt is implikálja, hogy a felnőttek, szülők, tanárok és persze az állam jelentős beavatkozási, kontrollfunkciókkal rendelkeznek, gyakran tagadva még a gyerek autonómiájához, saját szükségleteinek megfelelő bánásmód szükségességéhez fűződő jogait is. Ezzel párhuzamosan azonban megfogalmazódik az az igény is, hogy a gyerek ismerje fel és lássa át tettei következményeit. Állandó ki-be ugrálást jelent a körből ezeknek a lehetőségeknek az összemosása.

A gyermeki jogok, a védelemhez való jog, a kompetenciák, a személyes szabadság az egyik oldalon, a kontroll, beavatkozás, korlátozás a másikon. A jogi szabályozás, a büntethetőségi korhatár, belátási képesség meghatározása legalább annyira szolgálhatna védelemként, mint veszélyként, az eszközök használata, a garanciák beépítése és a döntések, valamint végrehajtásuk ellenőrzése, elemzése jelenthet garanciákat. A visszaélés lehetősége nagyon erőteljes, amikor a gyerekek jogainak és szükségleteinek tiszteletben tartása, az önkényes intézkedések és további kontrollálatlan károkozás megelőzése he­lyett olyan felelősségeket kérnek számon, amelyek a gyerek érettségéből, belátóképességéből és korábbi szocializációjából, lehetőségeiből nem következ­hetnek.

Az elmúlt évtizedekben erőteljes szemléleti változásoknak lehettünk szemtanúi: hasonlóan a büntetéssel kapcsolatos filozófiákhoz és gyakorlathoz, a tettarányos büntetéstől a terápiás, segítő, felmentő attitűdökön át ismét a büntetés felé leng az inga.

Nemegyszer persze paradox módon éppen a jóléti politika vezet a legdurvább beavatkozásokhoz és jogfosztottsághoz, annak ellenére, hogy szándékai szerint segíteni akar, annak belátásával, hogy a gyerekek esetében fokozottan figyelembe kell venni azt a társadalmi-gazdasági környezetet, érzelmi támogató vagy éppen bántalmazó, elhanyagoló közeget, ami meghatározza a viselkedést. A megközelítés vagy az egyéni gyerekre irányul, figyelmen kívül hagyva a környezetet, vagy általánosító megállapításokat tesz a szociális, gazdasági helyzetre, a fokozódó erőszakra, a médiahatásra, a szülői elhanyagoló magatartásra, a liberális iskolai nevelésre vonatkozóan.

Mindenképpen meg kell különböztetni az életkori határhoz kötött érettségre, belátóképességre, felelősségre vonatkozó büntetőjogi és az attól eltérő meghatározásokat, intézkedéseket. Azt is látni kell, hogy a büntethetőségi korhatár nem jelenti ezúttal azt, hogy az ennél idősebb gyerekek esetében feltétlenül büntetést alkalmaznak szankcióként az adott országban. Az ENSZ gyermekjogi egyezmény elfo­ga­dá­sa óta 40 országban emelték a büntethetőségi korhatárt, 27 országban javasoltak már emelést, 4 or­szágban csökkentést, és 6 országban csökkentették is.

Abban nincsen vita, hogy 18 évesnél fiatalabb korban a gyerekeket speciális védelem illeti meg, és ügyeiket a gyerekek, illetve fiatalkorúak számára felállított speciális bíróságok hatáskörébe kell utalni. Ennek feltétele lenne, hogy erre a speciális feladatra felkészített ügyész, bíró, ügyvéd és emellett szociális munkás, pszichológus álljon rendelkezésre.

Az elvárás természetesen nem jelenti azt, hogy minden országban be is tartják ezt a nemzetközi szabályt. A büntethetőségi korhatár egyébként nem jelenti szükségképpen büntetés alkalmazását, amint azt a magyarországi történeti előzményekben és a mai helyzetben is jól láthatjuk. Abban is nagy eltérések vannak, hogy ki mit tekint büntetésnek, az olyan intézkedések, mint a figyelmeztetés, pénzbüntetés, közhasznú munka, pártfogó felügyelet, terápiás segítség igénybevételére irányuló tanács stb. sokak számára nem tűnik elfogadhatónak, csak az elzárás. Pedig, mint láthatjuk az alábbiakban, ez a legkevésbé elfogadott és sikeresnek tekinthető büntetési, felelősségre vonási lehetőség, nemcsak a gyerekek és fiatalkorúak, de a felnőttek esetében is. Nincs olyan ország, amely ne küzdene azzal az ellentmondással, hogy miközben a szigorítás, az elrettentés, a bün­tetés igénye szinte mindenhol nő, a szakemberek bizo­nyítani tudják, hogy nem függ össze a büntet­he­tőség, büntetés és a bűnelkövetés mértéke, súlyossága. Továbbá, hogy a szankciók súlyosbítása, az elzárás nem csökkenti, hanem éppenséggel növeli a visszaesés esélyét, az elkövetői életpálya kialakulását azoknál, akik ezzel más okból fenyegetettek. Esetükben ezek a büntetési formák rontják és nem javítják a reparáció esélyeit. A politikai és tömegnyomás azonban egyértelmű, és bármennyire drága és ineffektív is a börtön, az elkülönítés – a legdrágább ellátási forma –, mégis „társadalmi igény van rá”.

Az is könnyen belátható, hogy nem a büntethetőségi korhatár meghatározása, alkalmazása a legsúlyosabb probléma, amivel a gyerek- és fiatalkorú elkövetők esetén szembe kell nézni, mivel számtalan olyan jogsértő és a gyerekek, a fiatalok számára jelentős hátránnyal, sérelemmel járó tevékenység van, amelyek ennél erőteljesebb reakciókat váltanak ki. Ilyenek például a felnőttekkel való összezárás, hosszú előzetes letartóztatás, bántalmazás, kényszerítés, megalázás, egészségügyi, oktatási szükségletek elhanyagolása, kárt okozó büntetési formák.

Az 1989-ben elfogadott és a világon legtöbb ország által aláírt és ratifikált ENSZ-egyezmé⁷ az első holisztikus megközelítésű jogi dokumentum, amely valamennyi emberi jogi szempontot figyelembe veszi egy adott csoport – a gyerekek⁸ – ese­té­ben, és azokra reflektál is. Az egyezmény 3. cikkelye szerint : „A szociális védelem köz- és magánintézményei, a bíróságok, a közigazgatási hatóságok és a törvényhozó szervek minden, a gyermeket érintő döntésükben a gyermek mindenek felett álló érdekét veszik figyelembe elsősorban,” amely alapvetően a védelemhez való jogot, nem pedig az egyéni szabadság, döntési képesség és lehetőség kere­te­it jelöli ki, ahogyan ezt a 40. cikk részletesen is kibontja:

1. Az Egyezményben részes államok elismerik a bűncselekmény elkövetésével gyanúsított, vádolt vagy abban bűnösnek nyilvánított gyermeknek olyan bánásmódhoz való jogát, amely előmozdítja a személyiség méltósága és értéke iránti érzékének fejlesztését, erősíti a mások emberi jogai és alapvető szabadságai iránti tiszteletét, és amely figyelembe veszi korát, valamint a társadalomba való beilleszkedése és abban építő jellegű részvétele elősegítésének szükségességét.

2. Ebből a célból, valamint figyelemmel a nemzetközi okmányok erre vonatkozó rendelkezéseire, az Egyezményben részes államok különösen gondoskodnak arról, hogy

a) a gyermeket ne lehessen bűncselekmény elkövetésével gyanúsítani, vádolni vagy abban bűnösnek nyilvánítani olyan cselekmény vagy mulasztás miatt, amely az elkövetés idején sem a hazai, sem a nemzetközi jog értelmében nem volt bűncselekmény;

b) a bűncselekmény elkövetésével gyanúsított gyermeknek legalább az alábbi biztosítékokra legyen joga:

(I) mindaddig ártatlannak tekintsék, ameddig bűnösségét a törvény szerint be nem bizonyították;

(II) a legrövidebb határidőn belül közvetlenül vagy szülei, illetőleg adott esetben törvényes képviselői útján tájékoztassák az ellene emelt vádakról, és védelme előkészítéséhez és benyújtásához jogsegélyben vagy bármely más alkalmas segítségben részesüljön;

(III) ügyét késedelem nélkül illetékes, független és pártatlan hatóság vagy bíróság a törvény értelmében igazságos eljárás során, ügyvédjének vagy egyéb tanácsadójának, valamint – ha csak különösen koránál vagy helyzeténél fogva ez nem mutatkozik ellentétesnek a gyermek mindenek felett álló érdekével – szüleinek vagy törvényes képviselőinek jelenlétében bírálja el;

(IV) ne lehessen kényszeríteni arra, hogy maga ellen tanúskodjék vagy beismerje bűnösségét; kérdéseket intézhessen az ellene valló tanúkhoz, és a mellette valló tanúk ugyanolyan feltételek mellett jelenhessenek meg és legyenek meghallgathatók, mint az ellene valló tanúk;

(V) ha bűncselekmény elkövetésében bűnösnek nyilvánítják, e határozat és az ehhez fűződő bármely intézkedés ellen a törvénynek megfelelően jogorvoslattal élhessen illetékes, független és pártatlan felsőbb hatóságoknál vagy bíróságnál;

(VI) díjmentesen vehessen igénybe tolmácsot, amennyiben nem ért vagy nem beszél a tárgyaláson használt nyelven;

(VII) magánéletét teljes mértékben tartsák tiszteletben az eljárás minden szakaszában.

3. Az Egyezményben részes államok minden erejükkel azon lesznek, hogy előmozdítsák különleges törvények és eljárások elfogadását, hatóságok és intézmények létrehozását a bűncselekmény elkövetésével gyanúsított, vádolt vagy abban bűnösnek nyilvánított gyermekek számára, és különösen

a) olyan legalacsonyabb életkort állapítsanak meg, amelyen alul a gyermekkel szemben bűncselekmény elkövetésének vélelme kizárt;

b) minden lehetséges és kívánatos esetben te­gye­nek intézkedéseket e gyermekek ügyének bírói el­járás mellőzésével való kezelésére, annak fenn­tartásával, hogy az emberi jogokat és a törvényes biztosítékokat teljes mértékben be kell tartani.

4. Rendelkezések egész sorát, így különösen a gondozással, az irányítással és a felügyelettel, a ta­nács­adással, a próbára bocsátással, a családi elhelyezéssel, általános és szakmai oktatási programokkal és nem intézményes megoldásokkal kapcsolatban rendelkezéseket kell hozni annak érdekében, hogy a gyermekek számára jólétüknek megfelelő, valamint helyzetükhöz és az elkövetett bűncselekményhez mért elbánást lehessen biztosítani.

Talán meglepő sok olvasó számára, de ez az egyezmény 1991 (LXIV. tv.) óta a magyar jogrend része, kötelező – lenne – betartása, alkalmazása. Ismertsége és elfogadottsága jelentőségéhez képest meglehetősen szerény, különösen ha figyelembe vesszük, hogy a külföldön rendszeresen megjelenő, az alkalmazásról szóló kézikönyvek, tanulmányok rengeteg segítséget és le­he­­tőséget nyújtanának a jogalkotóknak, jogal­kal­ma­zók­nak, szakembereknek, képzőknek a gyerekekkel kapcsolatos kérdések megítélésében, kezelésében, már ha azok hozzáférhetőek lennének magyarul, és szakmai elvárás lehetne használatuk. Készül az Európai Unió gyermekjogi stratégiája is egy 2006-ban beterjesztett terv szerint, és minden más nemzetközi dokumentum is az egyezményen alapszik, erre hivatkozik, hangsúlyozva a gyerekkor önmagában való – nem csupán mint a felnőttkorra való felkészülési fázisként értelmezett – értékességét.

Nálunk, és sok más helyen is, a problémát elsősorban az okozza, hogy az a jogi, politikai környezet, közhangulat, illetve állampolgári öntudat, ami a gyerekek jogainak elismerését és az ennek megfelelő gyakorlatot implikálná, sajnálatosan hiányzik, és nem jellemzi a felnőttek jogtudatát. Magyar­or­szá­gon, sok országgal ellentétben, 1989-et követően nem folytak viták arról, hogy szabad-e, lehet-e ilyen átfogó jogokkal felruházni a gyerekeket, és garantálni a jogérvényesítéshez szükséges kereteket, így az egyezmény tartalmát és gyakorlati következményeit még a szakemberek közül is csak kevesen ismerik. Még kevesebben vannak, akik úgy gondolják, be is kellene tartani az abban foglaltakat, sőt annak elveit szükséges lenne érvényesíteni a joggyakorlatban, a közoktatásban, a szociálpolitikában, a gyerekekkel kapcsolatos politikában és a kommunikációban. Annak ellenére így van ez, hogy az 1997-ben elfogadott gyermekvédelmi törvény az ENSZ-egyezmény szellemében született, és az elmúlt 10 évben érezhető változások történtek a szakmai szemléletben és a gyakorlatban is. Ha nagyon lassan is, de érzékelhető, hogy egyre több kétely merül fel a szakemberekben azzal kapcsolatban, hogy mit hogyan lehet, érdemes csinálni, illetve kinek milyen jogai, korlátai, lehetőségei vannak. Persze még kevesen tekintik partnernek a gyerekeket és a szülőket, de kétséget kizáróan sok helyen elindult valami. Ez sajnos kevéssé vonatkozik a közoktatásra, amely szinte tudomást sem vesz arról, hogy a gyermekjogi egyezmény nemcsak jogi dokumentum, hanem éppen azokról a kérdésekkel kapcsolatban jelöl ki feladatokat, amelyek felelősek az itthoni oktatási rendszer problémáiért.

Az egyezmény 12. cikke szerint a gyereket meg kell hallgatni, szabad véleménynyilvánítását elő kell segíteni korára és érettségére tekintettel, ehhez azonban sokkal többet kellene tudni a gyerekek életkörülményeiről, tapasztalatairól, érzelmi és értelmi fejlettségéről. Másrészt a jelenlegi rendszerben Ma­gyarországon és a legtöbb országban a hibáztató-­vádoló-bizonyító-büntető rendszerek működnek még, kevésbé a helyreállító, jóvátételt, megbékélést erő­sítők. Pedig az utóbbiak minden erre vonatkozó vizsgálat szerint többféle okból is hasznosabbak, ha­té­­ko­nyabbak és jóval olcsóbbak is. Jelentősen hátráltatja e folyamatot, hogy a gyerekekkel különféle élet­hely­­zetekben találkozó laikus és szakember felnőttek ke­veset tudnak a gyerekek fejlődési szükségleteiről, fejlődési stációiról, az együttműködés, a segítség­nyúj­­­tás különféle módjairól és viselkedésük gyerekek­re gya­korolt hatásáról. Gyengék a kommunikációs kész­ségeik is.

Az alternatív büntetések és az elterelés – a me­diáció, a kárjóvátétel, a konferenciamodellek⁹ – terjedése támogatja ezt a felfogást, és technikái gyerekek esetében is jól alkalmazhatók, ha komolyan vesszük a gyerek kompetenciáit, aktív részvételének szükségességét. Ezek azok a formák, amelyek megerősödése, általánossá válása nemcsak az érintett gyerekek és fiatalok számára nyújtanak igazi tanulságokat, megélt és ezért tartós hatású élményeket, hanem az őket körülvevő kortárscsoportoknak és a családnak is. Ha a szülők, pedagógusok, segítők ismerik és használják ezeket a módszereket, akkor a legtöbb esetben elkerülhető, hogy később formálisan is büntetni kelljen. Egyúttal újfajta közösségi kommunikáció valósítható meg, ami a legjobb ellenszere lenne a mára elviselhetetlenségig fokozódott konfrontatív, erőből vitázó, politizáló közhangulatnak, amely visszahat a gyerekekre is.

A koragyerekkor jelentősége, az óvodai nevelés, majd a sikeres iskolai pályafutás meghatározó jelentősége a laikusok számára sem kérdéses. Mégis növekszik a kirekesztés, a szegregáció, a felelősség áttolása, ami után pontosan kijelölhető a gyerekek életpályája, és nincs mentsége senkinek, ha nem tesz ez ellen.

A ma elfogadott szakmai álláspont szerint nem „üres lapként” születünk, hanem jelentős számú kész­ség­gel és képességgel, ahogyan ezt a „kompetens” csecsemőkről szóló számtalan kutatás bizonyítja. Ugyan­akkor a gyerekek egyre növő, szélesedő ismeretei, belátási képességei, felelősségtudata szorosan összefügg a gyerekek védelmét és fejlesztését szolgáló gondozás, nevelés minőségével, a szűkebb és tágabb környezeti hatásokkal. Az elkövető gyerek szemé­lyi­ség­állapotát figyelembe vevő, fejlődését szolgáló döntéseket kellene hozni, ami csak részben egyezik a büntető igazságszolgáltatás célkitűzéseivel, amely a felelősségre vo­násra és a büntetésre helyezi a hangsúlyt. Az egyensúly persze megteremthető összehangolt együttműködéssel, partneri viszonnyal. A jog, ezen belül a büntetőjog által nehezen kezelhető problémák éppen azokban az egyéni fejlődési eltérésekben, körülményekben és az érettség meghatározásában rejlenek, amelyek pedig nemcsak a döntések, hanem a mindenkire kiható kö­vet­kezmények szempontjából is meghatározóak. Ha ugyanis az egész gyakorlat célja az, hogy megértesse a gyerekkel, hogy amit tett, az elfogadhatatlan, és bizonyos szabályok betartása a feltétele a társadalmi, kö­zös­ségi létezés viszonylagos háborítatlanságának, akkor olyan módon kell az eljárást lefolytatni, és az intézkedést, büntetést meghatározni, hogy abból az érintett megértse és megtanulja az elvárt viselkedést, tehát az segítse fejlődését, érettségének erősödését, felelősségvállalási képességét. Ez elvileg magától értetődőnek látszik, de a mindennapi nevelési, fegyelmezési esetek jelentős részében sem ez a ráció érvényesül, nemhogy a büntetőjog alkalmazása során. A tágabb környezet figyelmen kívül hagyása, a gyerek izolált szemlélete biztosan nem segít, és a tapasztalatok szerint biztosan kudarcra ítéli az egész gyakorlatot. A gyermeki jogi megközelítésben a korábbi nevelési hibák korrigálásához, a reintegráció megvalósításához összehangolt politikai, szociális, közgazdasági, oktatási tevékenységre van szükség, ami ráadásul tekintettel van az egyéni különbségekre és a gyerekek élet- és fejlődéstörténetére, helyzetére is.

Ennek alapfeltétele lenne a közös nyelv, közös megközelítés, közös értékrend abban a tekintetben, hogy mit és hogyan akarunk elérni, és nem utolsósorban abban, hogy mi vezetett a kialakult helyzethez. Ezzel szemben a különböző szakmákban dolgozók jellemzően nem beszélnek azonos nyelven, nem értik egymás szakzsargonját, nehezen tudnak egy másik nézőpontot is figyelembe venni, és a legkevésbé képesek holisztikusan gondolkodni. Ez a gyerekkel kapcsolatos ügyekben rendre tetten érhető, a jogszabállyal is megerősített együttműködési kötelezettség nagyon nehezen alakul, pedig elméletileg mindenkinek a gyerek érdekeit kellene képviselnie orvosként, védőnőként, pedagógusként, szociális munkásként, rendőrként, ügyészként, bíróként. A nyelvhasználat eltérése persze nagyon eltérő megközelítést is takar, és ezen túl is sokszor tisztázatlan, ki kit, mit képvisel. A gyerekkorú elkövető maga is áldozat, és bár ezt az érintettek nagy része el is fogadja ugyanakkor a közösség, illetve az áldozat védelmét fontosabbnak tartják. Végső soron egyikük érdekében sem sok minden történik, ezért ez csak akkor okoz gondot, ha egyoldalúan a gyerek elkövető érdekeinek védelme hiányzik. Az alternatív konfliktuskezelési, problémamegoldó programok erőssége éppen az, hogy szembesíti az elkövetőt a történtekkel, tetteinek vállalását kéri tőle, és a közvetlen találkozás a sértettel, a közösségből kiváltott érzésekkel, a károkozással segíti a dolgok jóra fordulását. Ebben a modellben nem az elkövető személyét, hanem mindig csak a tettet minősítik, ítélik el, és módot adnak az érdemi jóvátételre, az anyagi és érzelmi kárpótlásra egyaránt. Ez igazi tanulás és esély. Persze naivitás lenne azt gondolni, hogy a súlyosan személyiségzavaros, patológiás elkövetőknél ez a módszer működik, de esetükben a hagyományos igazságszolgáltatás sem hatékony, tehát mindenképpen mást kell kitalálni.

Sokan statikusan kezelik ezeket a kérdéseket, és vagy-vagy megoldásokban tudnak csak gondolkodni, divatnak, visszalépésnek értékelve a különböző megközelítési módokat. A magyarországi helyzet meglehetősen ellentmondásos; keverednek a gyermekvédelmi, büntető igazságszolgáltatási, oktatási, szociális feladatok, kötelezettségek, és így senki nem felelős, bármi is történik. Míg a szülő esetében egyre gyakrabban merül fel a felelősségre vonhatóság, addig ugyanezt az ellátórendszer, az intézmények, szakemberek esetében még a legnagyobb botrányok közepette sem fogalmazzák meg. Ennek klasszikussá vált és tanítandó példája Simek Kitti ügye, ami jól mutatja, hogy még egy évekig az érdeklődés középpontjában álló, országosan ismert ügyben sem kell felelősséget vállalnia senkinek a történtekért.¹⁰

A jellegzetesen határterületi probléma hovatartozásának bizonytalanságát mutatja, hogy a gyermekkorú elkövetőkre vonatkozó adatok az ERÜBS – egységes rendőrségi, ügyészségi, bírósági – adatbázisban találhatók. Ugyanakkor a gyermekvédelmi statisztikai adatbázisban csak az általános gyermekjóléti alapellátásra vonatkozó, illetve a szakellátásba került elkövető gyerekek adatai szerepelnek; semmit nem tudhatunk meg a gyermekkorú, de akár fiatalkorú elkövetőkről, legfeljebb, ha bekerülésük után követtek el bűncselekményt.¹¹ A gyerekvédelem által veszélyeztetettnek nyilvánított, illetve védelembe vett gyerekek esetén sem tudható a statisztikák alapján, hogy a gyámhatóság által „magatartási” problémaként definiált ok mit takar valójában, illetve hány esetben jelent bűnelkövetést.

A veszélyeztetettségek, illetve védelembe vételek száma változatlanul nem értékelhető adat, mivel teljesen esetleges, és személy-, illetve hivatalfüggő, hogy mit tekintenek szükséges és elégséges oknak a nyilvántartásba vételhez, ennek következtében az is bizonytalan, hogy mi történik a gyerekkel. A gyerekkorú elkövetőkről folytatott kutatás legfőbb tapasztalata az volt, hogy a helyi ellátórendszer, a gyermekjóléti szolgálatok, iskolák és más intézmények nem tartják nyilván a történtek alapján a gyerekeket. Adataink szerint annak ellenére, hogy túlnyomó többségük „problémás gyerekként” ismert volt a bűncselekmény elkövetése előtt is, vagy a családot gondozták, nem merült fel annak igénye, hogy helyben megvizsgálják, vajon miképpen függ össze saját korábbi tevékenységük a bekövetkezett cselekménnyel és az arra adandó válaszokkal. Teljesen esetleges és rendszerezhetetlen az, hogy a különféle bűncselekményt elkövetett gyerekekkel mi történik később. Nagyon kis számban kerülnek ki a családból, a legtöbb esetben a gyermekjóléti szolgálatok családgondozásról, magatartási szabályok előírásáról számolnak be. Sajnos azonban pontosan tudható, hogy a szolgálatok túlnyomó többsége semmiféle feltétellel nem rendelkezik ahhoz, hogy ténylegesen segíteni, gondozni tudja az érintett családokat. Nagyon rossz munkafeltételek között, kevés emberrel dolgoznak, és a felkészültségük sem elegendő ahhoz, hogy együtt­működjenek súlyos problémákkal küzdő családokkal. A települések 60%-án, döntően persze az amúgy is hátrányos helyzetű településeken, egyetlen alkalmazott látja el a gyermekjóléti feladatokat, nemegyszer részmunkaidőben és szükséges szakmai ismeretek, végzettség nélkül. Más szolgálatok eró­ziója is elkezdődött. Egyre kevesebb ezeken a településeken a gyerekorvos, ott élő háziorvos, sok védőnő hiányzik, vagy elláthatatlanul sok települést kell látogatnia. Egy csak cinikusnak minősíthető parlamenti döntést követően 2005 óta az iskolákon, illetve fenntartókon múlik, hogy alkalmaznak-e gyermekvédelmi felelőst; a döntést elképzelhetjük. Érthető, de el nem fogadható, hogy a tűzoltáshoz sem elegendő kapacitás mellett éppen azok a megelőző, támogató programok maradnak el, amelyek lehetővé tennék, hogy csökkenjen a veszélyeztetettség, és biztosítható legyen, hogy a gyerekek megkapják a kiegyensúlyozott fejlődésükhöz minimálisan szükséges szolgáltatásokat. Mára egyértelmű bizonyítékok vannak arra, hogy az első néhány életévben a későbbi esélyek többnyire eldőlnek, és a korrekciós lehetőségek az évek múlásával nagymértékben csökkennek, majd elenyésznek. Ennek kimondása nagy felhördülést válthat ki, de jó lenne szembenézni a tényekkel. Nincs mit számon kérni a gyerekeken, ha már iskoláskorukra elvesztik annak lehetőségét, hogy a korai életévek fejlődése, a velük való törődés következményeképpen képesek és motiváltak legyenek a tanulásra, kreatív tevékenységre, mobilitásra. A szülők – és ez nem elsősorban társadalmi státus kérdése – és a szakemberek jelentős része nagyon keveset tud arról, milyen módon lehet és kell a gyerekek gondozása, nevelése során ezt elérni. A kör hamar bezárul, az iskolai kudarcok, a magatartási problémák, az ezekből is következő erőszakos, deviáns viselkedés, a keretek, szabályok elutasítása, a lelketlenség, empá­tiahiány mind egyenes következménye a koragyerekkori problémáknak, a megfelelő információ, segítségnyújtás és a későbbi korrekció elmaradásának.

Az elvi tisztázás mellett tehát számolnunk kell azokkal a körülményekkel is, amelyek között a gyerekek, szüleik és a velük foglalkozó szakemberek élnek, ahogyan az intézmények működnek. Nincs esély a si­ker­re, ha a végénél kezdjük a helyzet rendezését, késő a büntethetőségi korhatárral, büntetésekkel szabályozni azt, amit az első hat évben kellett volna megtenni.

A hatékony segítségnyújtás szempontjából pedig szinte soha nem merül fel a legsúlyosabb probléma: hogy azok a jogi, szakmai lehetőségek, intézmények, szolgáltatások, amelyek elvileg segítenék a veszélyeztetett gyerekeket, maguk is diszfunkcionálisan működnek, már ha vannak egyáltalán. A működési zavarokat, eredménytelenséget is a gyerekekre és családokra hárítja a közvélemény, illetve a szakemberek egy része. Nem kell ahhoz feltétlenül szegénynek, alacsony képzettségűnek és földrajzilag izoláltnak lenni, hogy egy szülő, gyerek ne férhessen hozzá az elvárható színvonalú egészségügyi, szociális, oktatási, kulturális szolgáltatásokhoz, de kétségkívül a hátrányok exponenciálisan halmozódnak, minél többféle a hátrány.

A nemzetközi és hazai kutatások szerint a szegénység, társadalmi, gazdasági, földrajzi elszigeteltség jelentősen növeli az esélyét annak, hogy az ilyen körülmények között felnövő gyerekek maguk is sikertelenek legyenek, és közülük sokan bűncselekményt kövessenek el. Az összefüggések azonban jóval bonyolultabbak, mint azt elsőre gondolnánk. Abban, hogy valaki a sokszorosan veszélyeztetett csoportokból bajba kerüljön, elsősorban az érzelmi és fizikai elhanyagolásnak, bántalmazásnak van kiemelt szerepe. A kisebbséghez tartozás, szegénység, iskolázatlan szülők, az iskolai kudarcok felerősítik ennek veszélyét, és ezek egymásra hatása sokszorosra növeli a rizikót. A fő problémát az jelenti, ha egy gyerek születésétől nem kap annyi figyelmet, gondoskodást, elfogadást és a szükségleteire adott megfelelő választ, amennyire az egészséges fejlődéséhez szüksége van. A fenti veszélyeztető tényezők nagyban gyengítik a szülők képességét és lehetőségét arra, hogy ezeknek az alapvető szükségleteknek megfeleljenek. A magasabb státusú családokban sem feltétlenül biztosítottak ezek a keretek, de jóval nagyobb az esély, hogy a szülők, elsősorban az anya megfelelő ismeretekkel, készségekkel rendelkezik, hozzáfér a szükséges információkhoz, segítséghez, illetve van olyan személy a környezetében, aki szükség esetén segíteni tud. Megfordítva is igaz, éppen azok a családok, szülők kapnak a legkevésbé támogatást, érhetnek el segítőket, szakembereket, intézményeket, akiknek erre a legnagyobb szükségük lenne. Többnyire ugyanis olyan helyen élnek, ahol nemcsak ők, hanem a település, a régió is szegény, hátrányos helyzetű, és nincs megfelelő ellátás. Az ellátás szűkössége mellett a legnagyobb probléma az említett szakmai ismeretek, készségek és elérési technikák hiánya.

Nem lehet biztonsággal megmondani, hogy kik válnak elkövetőkké a magatartási és beilleszkedési, tanulási zavarral küzdő gyerekek közül. A nemzetközi kutatások egy részében nagy melléfogások voltak azokban az esetekben, amikor a bűnelkövetővé válást követéses vizsgálattal próbálták előre jelezni, majd igazolni. Másrészt azok a vizsgálatok, amelyek a már deviánssá vált, iskolából kimaradó, bűncselekményt elkövetett gyerekek, fiatalok előéletét vizsgálják, persze nagyon is egyértelmű problémák együttállását találták, és ennek alapján nyilvánvalóak a főbb rizikófaktorok. Hangsúlyozni kell, hogy nem egy-egy veszélyeztető tényező, hanem több tényező együttesen valószínűsítheti a későbbi problémákat. Nem lehet eléggé kiemelni, hogy a veszélyeztetett 10-15 százaléknyi gyerekből csak nagyon kevesen követnek majd el bűncselekményt. A másfajta problémákkal küszködők – függőség, depresszió, sikertelen életpálya, családi problémák, betegség, korai halálozás stb. – persze nagy valószínűséggel tömegesen e csoportból kerülnek ki, de nem csak közülük. A koragyermekkori szülői nevelés, gondozás minősége mellett alapvetően meghatározó az óvodai, is­ko­lai, lakóhelyi környezet, ahol a családtagokon kív­ül megismert felnőttektől kaphatnak mintákat, esélyeket a gyerekek arra, hogy hogyan kell viselkedni egymással, hogyan fogadhatjuk el, tisztelhetjük magunkat és másokat. Ha erre nincs mód, sőt ennek éppen az ellenkezőjét tapasztalják, akkor nő a harag, agresszió, a reménytelenség érzése, és ez valódi veszélyt jelent.

A megelőzés legjobb módja minden kutatás és tapasztalat alapján az, ha univerzális és integrált szolgáltatások keretében elérhető a szülők és gyerekek számára mindaz az ismeret és készség, ami a kiegyen­súlyozott felnőtté válás feltétele. E körben a jó minőségű várandósgondozás, szülői szerepre felkészítés, sokféle és elérhető napközbeni ellátás a gyerekek számára, megfelelő segítség szükség esetén a család minden tagjának. A jó önismeret, önértékelés, az önbizalom, az érzelmi biztonság garancia arra, hogy a gyerekek képesek legyenek tanulni, megismerni a szűkebb-tágabb környezetüket, védettek legyenek a kihívásokkal szemben, ami egyben a leghatékonyabb bűnmegelőzési módszer is. Jelentősen csökkenti a deviáns, szerfüggő, patológiás személyiséggé válás kockázatát, és növeli a kreativitást, az iskolai, tanulási sikerességet, beilleszkedést.

Mindez lassú, drága, és senkit nem lehet akarata ellenére arra kényszeríteni, hogy másképpen gondolkodjon, változtasson életmódján, szeressen és akarjon dolgozni, éljen erkölcsös életet. Csak­hogy ez a logika sántít, mivel a jelenlegi és a tervezett helyzetben sem történik más, csak éppen negatív előjellel. Nincsenek gyors, olcsó és jó megoldások, csak tisztességes szándékkal alaposan körüljárható és sok kudarccal, nehézséggel fokozatosan javítható lehe­tőségek. Bizonyos politikai, szakmapolitikai döntések elkerülhetetlenek, és nem elsősorban azért, mert robbanásközeli a társadalmi feszültség, hanem azért, mert nem vehetjük a lelkünkre, hogy gyerekek, emberek százezrei esélyt sem kapva, sokszorosan bűnhődnek a rajtuk többnyire kívül álló okokból bekövetkezőkért. Azok felelőssége, akik ezt képesek átlátni, és tehetnek valamit, mindennap nő.

Jegyzetek

1   www.hirkereso.hu

2   A kutatások 2004–2007-ben az Országos Kri­mi­nológiai Intézetben, illetve a Család, Gyerek, Ifjúság Egye­sü­let­ben zajlottak a Szociális és Munkaügyi Mi­nisz­térium Gyermekvédelmi Fő­osz­tályának támogatásával.

3   Bántalmazás miatt a szakellátásba került gyerekek ak­tái­nak vizsgálata. In: Kapocs Könyvek 17. Szerk. Hodosán Róza. Szociális és Munkaügyi Intézet, 2008, 79–111. o.

4   A gyermekjóléti szolgáltatók több mint 70%-a küldte vissza a kérdőívet, és a kitöltött adatlapok között is több olyan volt, ahol jelezték a válaszadók, hogy a nyilvántartás nem tartalmazza a kért adatokat.

5   ENSZ-irányelvek a fiatalkori bűnözés megelőzésére, 1990 és ET (2000)20 ajánlás: A korai pszichoszociális be­avatkozás szerepe a bűnelkövetés megelőzésében.

6   United Nations Standard Minimum Rules for the Administration of Juvenile Justice

7   ENSZ-Egyezmény a Gyermekek Jogairól, New York 1989. Magyarország 1991-ben írta alá, 1993-ban ratifikálta. Eddig 190 ország csatlakozott hozzá, kivéve Szomália és az USA…

8   A gyerekjogi egyezmény értelmében mindenki 18 éves koráig gyereknek minősül, ami nem akadályozza a gyermekkorú és fiatalkorú megkülönböztetést a legtöbb országban.

9   Herczog Mária (szerk.): Megbékélés és jóvátétel. Bp., Csagyi könyvek, 2003.

10  Az eset részletes elemzése: Herczog Mária: Gyermek­bántalmazás. Bp., Komplex-Kerszöv Kiadó, 2007.

11  A két adatbázis között jelentős különbség van. Ennek oka egyrészt a „következmények nélkül maradt” bűnelkövetésben keresendő, azaz azoknál az eseteknél, ahol nem vették védelembe az elkövetővé vált gyermekkorút (rendőrségi jelzés hiányában, vagy a gyermek veszélyeztetettségét nem ítélték súlyosnak). Másrészt az egyes megyei sajátosságokban, azaz hogy a gyermekvédelmi jelzőrendszer mely tagjának (jegyzőnek, gyermekjóléti szolgáltatónak, esetleg mindkettőnek) és milyen gyakran (minden eset után, félévente stb.) jelez a rendőrség.

• Játéktér

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges