Hoffmann Tamás

Nyomtatóbarát változat

A nagyobb nemzetközi válságok idején újra és újra felerősödnek azok a hangok, amelyek az események menetében a nemzetközi jog hanyatlásának bizonyítékát látják. Mivel a nemzetközi jogsértések – különösen az államok közötti fegyveres erőszak esetében – szembetűnők, a kritikusok joggal vélhetik azt, hogy az események a nemzetközi jog jelentéktelenségét demonstrálják. Az államok közötti erőszak az ENSZ Alapokmány 2. cikk 4. bekezdésében kimondott abszolút tilalma a második világháború utáni új jogrendszer alapnormája, ami alól kizárólag az önvédelem és a Biztonsági Tanács felhatalmazásával végrehajtott katonai akció képez kivételt, ennek ellenére a hidegháború során mindkét szembenálló fél a saját érdekszférájában magától értetődően hajtott végre intervenciókat. Bár az 1990-es években úgy tűnt, hogy a kétpólusú világrendszer megszűnésével véget ér az egyoldalú katonai beavatkozások kora, az 1999-es koszovói válság, majd a 2003-as iraki megszállás bebizonyította, hogy különféle politikai érvekre támaszkodva – különösen az emberi jogok védelmére hivatkozva – a nagyhatalmak továbbra is készek akár nemzetközi támogatás hiányában is katonai erőt alkalmazni.

Oroszország grúziai beavatkozása is ebbe a kontextusba illeszthető. Jóllehet az orosz politikusok következetesen Grúzia Dél-Oszétia elleni „agresszióját”, illetve a polgári lakosság körében okozott humanitárius katasztrófát említették a fegyveres fellépés okaként, ez az érvelés nehezen állja meg a helyét. Dél-Oszétia hiába tekinti magát önálló entitásnak az 1990-es évek eleje óta, a nemzetközi közösség továbbra is Grúzia területének tekinti, márpedig egy állam arra irányuló fegyveres akciója, hogy visszaszerezze a területe feletti szuverenitás gyakorlását, semmiképpen sem tekinthető „agressziónak”. A déloszét lakosság védelmére való hivatkozás orosz oldalról pedig ugyan felidézi a koszovói beavatkozás emlékét, de bármilyen széles körű támogatást is élvez az emberi jogok tömeges megsértése elleni fegyveres fellépés, bármennyire is legitimnek tekinthető morális szempontból egy ilyen akció, a nemzetközi jog nem ismeri el jogszerűnek a humanitárius intervenciót.

A Dél-Oszétiában állomásozó orosz békefenntartók elleni támadás minősülhetne ugyan Oroszország elleni fegyveres támadásnak, de nem bizonyítható, hogy a grúz erők harci cselekményei a Dél-Oszétia feletti területi kontroll visszaszerzésén túl konkrétan az orosz erők ellen irányultak volna. Amennyiben mégis bizonyítható lett volna Grúzia ilyetén fellépése, az orosz önvédelmi akció kizárólag az elszenvedett támadás elhárítására irányulhatott volna, a Grúzia területére való benyomulás pedig egyértelműen aránytalan ezzel.

Tovább bonyolítja a képet, hogy az orosz állampolgársági törvény alapján szinte valamennyi déloszét orosz állampolgárságot szerzett az elmúlt években, így Oroszország formálisan a saját állampolgárait védelmezi. Ugyanakkor mégsem tekinthető Oroszország fellépése az állampolgárai elleni támadással szembeni önvédelmi cselekménynek. A nemzetközi jog a diplomáciai védelem gyakorlása esetén előírja azt, hogy az állam és polgára közötti kapcsolat tényleges legyen, az állampolgárt az útlevélen kívül kösse valamilyen valódi kötelék az országhoz. Ilyen tényleges kapcsolatot nem lehet kimutatni a Dél-Oszétiában élő és Oroszországhoz csak a megszerzett állampolgárságon keresztül kötődő lakosok esetében.

A fentiek alapján kijelenthető, hogy az orosz beavatkozás az erőszak tilalmának megszegését jelentette. Bár a grúz fél is megsértette a nemzetközi jogot, hiszen ismételt nemzetközi szerződésekben garantálta, hogy tartózkodni fog a fegyveres erő alkalmazásától a viták megoldásában, de egy szerződés megszegése nem eredményezhet katonai beavatkozást a másik fél részéről. A nemzetközi jog hatékony érvényesítését azonban jelentősen akadályozta a nyugati államok korábbi magatartása, amikor bizonyos esetekben hajlandóknak mutatkoztak az ehhez hasonló jogsértések tolerálására. Oroszország pontosan erre játszik rá azzal, amikor ismételten párhuzamot von saját beavatkozása és az 1999-es koszovói válság között – amit viszont akkor még élesen elítélt.

Ugyanez figyelhető meg Dél-Oszétia és Abházia függetlenségének elismerése kapcsán is. A nemzetközi jog klasszikusan az objektivitás talaján állt az államelismerések során, tehát azokat az entitásokat ismerte el a nemzetközi közösség a nemzetközi jog alanyának, amelyek meghatározott területtel, lakossággal és kormányzattal rendelkeztek, valamint képesek voltak külkapcsolatok fenntartására. Ez az álláspont azonban némileg módosult Jugoszlávia felbomlásakor, amikor a volt jugoszláv tagköztársaságokat annak ellenére vették fel az ENSZ-be, hogy területükön harcok folytak, és önállóságuk kivívása még nem volt véglegesnek tekinthető. Koszovó elismerése pedig végképp bizonyította, hogy az államok egy része hajlandó sutba vágni a nemzetközi jog szabályait politikai céljaik érdekében, hiszen számos állam – köztük Magyarország – annak ellenére deklarálta, hogy Koszovót önálló államnak tekintik, hogy az aligha felelt meg a klasszikus kívánalmaknak. Szerbia területi integritását biztonsági tanácsi határozat deklarálta, és Koszovó függetlenségét nem albán fegyveres erők, hanem nemzetközi csapatok biztosították.

Oroszország egyoldalú aktusa, amellyel az éles nemzetközi tiltakozással szemben is elismerte Dél-Oszétia és Abházia függetlenségét – annak ellenére, hogy korábban ezt ismételten visszautasította –, a nemzetközi jogot sértő korai elismerésnek tekinthető, de ugyanakkor egyfajta válaszreakció Koszovó elismerésére, és jól mutatja a nemzetközi jogi szabályok opportunisztikus felfüggesztésének veszélyét. Hiába hangsúlyozták a Koszovót elismerő országok a szituáció egyediségét és azt, hogy ez nem tekinthető jövőbeli elszakadási kísérletek jogalapjaként, az oroszok joggal állítják azt, hogy tulajdonképpen minden elszakadás egyedi. A nemzetközi jogban egy norma ismételt áthágása azzal járhat, hogy a kivételből szabály lesz – a jogszabályok hatékony érvényesülését kizárólag azok következetes betartása garantálhatja.

Mégis, a grúz–orosz válság nem a nemzetközi jog jelentéktelenségét, hanem éppen ellenkezőleg, annak fontosságát támasztja alá. Egy jól működő nemzetközi normarendszer, amely az államok pillanatnyi politikai érdekeitől függetlenül szabályozza az államok közötti kapcsolatrendszert, képes lehet az ehhez hasonló válságok megelőzésére és kezelésére, de csak akkor, ha azt az államok komolyan veszik, és akkor is betartják, amikor az aktuális szituációban éppen hátrányos számukra. Hosszabb távon ugyanis – ahogy azt a grúz–orosz válság is megmutatja – a nemzetközi jogszabályok korábban előnyösnek hitt félretevése a visszájára fordulhat. Oroszország sem véletlenül tiltakozott a koszovói beavatkozás vagy Koszovó elismerése ellen, hiszen a Szerbia melletti szövetségesi viszonyon túl az erőszak tilalmának fellazítása vagy az államelismerés szabályainak parttalanná válása konkrét veszélyekkel járhat számára is, például a szecesszionista törekvések felerősödése formájában. Ennek fényében valószínűsíthető, hogy Oroszország a közeljövőben vissza fog térni a nemzetközi jog hagyományos értelmezéséhez.

Ezt mutatja, hogy a válság megoldásában – legalábbis propagandaszempontokból – mindkét fél nagy jelentőséget tulajdonít a nemzetközi intézményrendszernek. Oroszország többször hangsúlyozta, hogy a grúzok etnikai tisztogatást kíséreltek meg a déloszétok ellen, és különböző háborús bűncselekményeket követtek el, amit nemzetközi szinten kellene kivizsgálni. (A Nemzetközi Büntetőbíróság bejelentette, hogy több megkeresést kapott – valószínűleg orosz magánszemélyektől –, és vizsgálódni fog az ügyben. Ez persze azt a veszélyt rejti magában Oroszország számára, hogy az esetlegesen általuk elkövetett háborús bűncselekmények után is nyomoznak majd.) Grúzia az Európai Emberi Jogi Bírósághoz fordult, amelynek elnöke augusztus 11-én ideiglenes intézkedésben hívta fel mindkét félt az emberi jogok tiszteletben tartására. A hágai Nemzetközi Bíróság szintén eljárást indított annak kiderítésére, hogy a faji megkülönböztetés valamennyi formájának kiküszöböléséről szóló egyezmény esetleges megsértése szükségessé teheti-e ideiglenes határozat elfogadását.

Louis Henkin, a Columbia Egyetem neves professzora egyszer azt mondta, hogy „majdnem minden állam betartja a nemzetközi jog majdnem minden szabályát majdnem mindig”. Ahhoz, hogy ez a meghökkentően jó arány tovább javuljon, az kell, hogy az államok felismerjék, elemi érdekük fűződik ahhoz, hogy betartsák a nemzetközi jog összes szabályát minden körülmények között. Egy ilyen, jelenleg még utópiának tűnő helyzetben a nemzetközi jogrendszerre tényleg nem lenne szükség, de ezt még jelen sorok írója se bánná.

• Játéktér

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges