Eörsi János

Nyomtatóbarát változat

Az idei szezonban a november közepén megszavazott zárszámadás – azaz a 2000. évi költségvetés végrehajtásáról szóló törvény – játszotta azt a szerepet, amit általában a költségvetés szokott. Orbán Viktor és kormánya hiába próbálta kivédeni a parlamenti vitát s vele a koalíciós többség próbáját a tavaly elfogadtatott kétéves büdzsével. Ismét bebizonyosodott: idehaza a kormányzás, amelyet konstruktív bizalmatlansági indítvány soha ki nem próbált intézménye stabilizál, vígan megoldható parlamenti többség nélkül is. A végszavazásnál 207 igen, 160 nem és 3 tartózkodó szavazat esett, ám az igenek száma a MIÉP-es és a három fura szocialista támogatás nélkül csak 193 lett volna, ami egy sima törvény elfogadásához ugyan elég, ám kormánytöbbségnek nem nagyon nevezhető. Az amúgy kőkemény kormány most, minden eshetőségre számítva, tartalmi engedményt is adott a MIÉP-nek (a zárszámadásban árukapcsolásként szereplő szerencsejáték-törvény kapcsán). A szélsőjobbosok vérszemet kaptak, újabb követeléssel álltak elő, ekkor azonban a Fidesz már nem engedett, erre adták a primadonnát, nem jelentek meg a részletszavazásnál. A végén azért nem hagyták cserben a kormányt. A frakcióalakításhoz még elégséges létszám és a médiakuratóriumok ügye után ez a kormánypártok harmadik komoly összejátszása a szélsőjobbal a parlamentben.

Egyszerű megoldások


De nagyobb horderejű dolgok is történtek. A zárszámadás végképp átalakítja az állami költségvetésről eddig alkotott fogalmainkat.

Két paradoxonnal világítjuk meg, mire gondolunk:

1. A világgazdasági megtorpanás, recesszió hatására a magyar növekedés sem éri el a korábban várt mértéket, a bruttó hazai termék (GDP) jó, ha 4 százalékkal gyarapszik, holott egy évvel ezelőtt, az idei költségvetés készítésekor 5,5 százalékkal számoltak. Ugyanakkor a zárszámadásban, a 2001–2002. évi költségvetés idei számait módosítva, több mint 280 milliárd forint úgynevezett „többletbevételt” osztanak szét.[1] Irdatlan összeg, a GDP 1,9 százaléka! (Összehasonlításul: idén az alap- és a középfokú oktatás, magyarán az egész közoktatás támogatására 250 milliárdot fordít a központi költségvetés, az igazságszolgáltatás, a rend- és közbiztonság, a tűzoltóság, a büntetés-végrehajtás pedig együttvéve 280 milliárd forintba kerül.) Hogyan lehetséges, hogy kisebb a növekedés, és mégis többletbevételeket osztogatnak?

2. Még javában folyt a zárszámadás parlamenti vitája, amikor meghirdették a Széchenyi Pluszt, az élénkítő csomagot. Az élénkítés azt jelenti: állami kereslet támasztásával kívánnak megrendeléseket generálni és így növekedést serkenteni a gazdaságban. A 200 milliárdos programot (útépítés, lakáshitel-adókedvezmény, kamattámogatás, garancianyújtás) legnagyobbrészt 2002-ben indítják, ezen belül is a sajtótájékoztatókon közöltek szerint 70-80 milliárdot kívánnak a gyorsforgalmiút-építés jövő évi ütemére fordítani. Csakhogy nem módosították a 2001-2002-es költségvetés jövő évi előirányzatait. Ennyire más lenne a Magyar Köztársaság hivatalos, törvénybe foglalt költségvetése, mint az élet?

A két paradoxon megoldása közismert. A „többletbevétel”, mint erre még kitérek, az előrejelzést meghaladó mértékű inflációból keletkezett, a várt 6,3 helyett a 9,2-9,3 százalék évi átlagos drágulás erodálja, láthatatlanul megcsapolja a költségvetésből folyósított támogatásokat, miközben az adóbevételek földuzzadnak. A 280 milliárddal tehát az egyszer már szétosztott jövedelmet osztották újra.

Ami pedig a Széchenyi Plusz finanszírozását illeti – eltekintve most attól a vitatható kérdéstől, vajon ez tényleg új program-e, vagy a korábban elhatározott munkálatok fölpörgetése –, ott van egy kiváló állami intézmény, úgy hívják, Magyar Fejlesztési Bank (MFB). Ennek a banknak a bevételei, kiadásai nem számítanak bele a Magyar Köztársaság költségvetésébe. Ezenkívül, a parlament most csak az idei előirányzatokat módosította, a jövő évi előirányzatok szentesítése – jött rá a kormány – ráér jövőre, amikor a 2001. évi zárszámadást tárgyalják. Erre mindenképp sor kerül majd, függetlenül a választás eredményétől, hiszen a törvényben lefektetett számok már most sincsenek köszönő viszonyban a valósággal.

A megoldások egyszerűek, a következmények súlyosak.

Avítt fogalmaink az állami költségvetésről a parlamentnek felelős kormány viszonyaihoz kapcsolódnak. Az alkotmány szerint az Országgyűlés „népszuverenitásból eredő jogait gyakorolva” fogadja el a költségvetést. E jogok gyakorlásába természetesen belefér, hogy a részleteket az államapparátus dolgozza ki, mint ahogy belefér a költségvetés menet közbeni módosítása is, ha a körülmények előre nem látható módon változnak. Ám semmi köze a népszuverenitáshoz annak a parlamentnek, amely tudatosan torzított gazdasági előrejelzések alapján készíti a büdzsét, illetve amellyel szemben a kormány a „velünk vagy ellenünk?” kérdésévé teszi, hogy ki hisz a prognózisokban. A parlamentnek felelős kormány képzetéhez tehát mindenképp hozzátartozik a jóhiszemű előrejelzés, a gazdasági folyamatok legjobb tudás szerinti bemutatása. Ez megdőlt, és nem is először, hiszen tavaly, az 1999-es zárszámadásban is jó 125 milliárd forintot osztottak szét.

Ha egy parlament csakugyan a népszuverenitásból eredő jogokat gyakorolja, föltétlenül igényt kell tartania arra, hogy a teljes állami költségvetés fölött rendelkezzék; továbbá arra, hogy a költségvetési folyamatokat a maguk teljességében megismerhesse. A teljességnek ez az elve is megdőlt. Létezik a hazán belül egy külön birodalom, az MFB-ország – mint ahogy létezik ÁPV Rt.-ország meg Posta-ország is –, ahová már nem ér el a népszuverenitás letéteményesének hatalma, pedig ott is közpénzeket használnak föl közfeladatok ellátására. Adódhatnak természetesen közfeladatok, amelyeket érdemes lehet vállalati, banki formában ellátni (a gyorsforgalmiút-építés, amely az MFB-ország illetékességébe tartozik, biztosan nem ilyen: ennek banki finanszírozása a közbeszerzési eljárás megkerülését szolgálja). Ám a parlament, ha igényt tartana a népszuverenitásból eredő jogok gyakorlója címre, nem engedné, hogy tetemes közpénzek teljesen kikerüljenek a látóköréből.

Érte már hasonló bírálat a ház elejét, hiszen április végén készített jelentésében a Nemzetközi Valutaalap (IMF) is szóba hozta a „kvázi-fiskális” tevékenységet folytató ÁPV Rt.-t, valamint Nemzeti Autópálya Rt.-t, amelyeket a nemzetközi szervezet szerint illene a költségvetési kimutatásokban szerepeltetni.[2] Kormányzati részről erre azt szokták felelni: a hazai statisztikai rendszer fejlesztésének munkálatai „folyamatban vannak”, ezt az Európai Unióhoz (EU) való csatlakozásig úgyis meg kell oldani. Ám az elmúlt egy-másfél évben homlokegyenest ellenkező irányú lépések történtek: még több a költségvetésben ki nem mutatott közfeladat, még nagyobb a különbség az államháztartás valóságos és törvényben kimutatott terjedelme között.

Radikális újítást hozott a zárszámadás (törvényi előzményével, a kétéves költségvetéssel együtt) a költségvetés-készítés időrendjében, időbeli lefolyásában is. Talán ebben rejlik a legfontosabb változás – degradálódás – a parlament alkotmányos költségvetői státusában. Mint láttuk, a kétéves költségvetés előirányzatairól eleve tudni lehet, hogy módosításra szorulnak, és ez beprogramozza, intézményesíti az utólagos költségvetés-készítést. Hagyományos citoyen fogalmaink szerint a parlament az előzetes tervezés és utólagos ellenőrzés kettős procedúrájával igyekszik kézben tartani az állami pénzügyeket. A költségvetés előirányzatokból áll, amelyek, mint a nevükből is kitetszik, előre – lehetőleg a tárgyévet megelőző évben – megszabott jogcímeket jelentenek a közpénzek elköltéséhez.

Mi történt ezzel szemben most? A parlament november 12-én azonnal kifizetendő pénzkereteket hagyott jóvá, 300 milliárd forint összértékben. Az érintettek alig várták a kiutalásokat, a népszuverenitás letéteményesére erkölcsi nyomás nehezedett az előirányzatok elfogadására. A nyugdíjasoknak törvényesen járt a nyugdíjemelés, a köztisztviselők, az egészségügyi és szociális dolgozók már számítottak a beígért béremelésekre, pótlékokra. Az ellenzék meg is kapta a szemrehányást, hogy ennek ellenére nemmel szavazott a zárszámadásra, szociális érzékenységüket félretolva csinálnak „morális kérdést” a tiltakozásból. A törvényalkotó ebben a helyzetben a kincstár meghosszabbított karjává, első számú Cerberusává változik át: rábólint a kifizetésekre, amelyek, csodák csodája, kisvártatva meg is történnek.[3]

A „kifizessük, vagy ne fizessük” kérdése tökéletesen álprobléma, éppen azért, mert a novemberi költségvetés-módosítás lényegében utólagos költségvetés. Az előzetes tervezés, utólagos ellenőrzés elve megdőlt. És ez ismétlődni fog, hiszen a pótlólagos idei nyugdíjemelések, valamint az idei év közepén, a közszolgálati életpálya-törvény kapcsán megemelt fizetések „beépülnek a bázisba”, azaz olyan összegeket – együttvéve mintegy 160 milliárd forintot[4] – jelentenek, amelyeknek mindenképp szerepelniük kell a jövő évi büdzsében, a „hatályos” kétéves költségvetés előirányzatain felül. Fedezet pedig van bőven, hiszen 2002-ben is lesz „többletbevétel”; nem is kevés, mintegy 350 milliárd forint.[5]

Az időzítés mesterei


A kormány ráhangolódott az utólagos parlamenti fölhatalmazásokra. Ez is egyszerű: az Országgyűlésben évenként csak egyszer kell költségvetősdit tartani, míg a kormány folyamatosan költekezhet.

Az elmúlt egy-másfél év kérdése már csak az volt, hogyan lehet érvényt szerezni a kormány e veleszületett folyamatos költségvetői erényeinek. A feladat mindenképp hálás, hiszen a gazdaság jelentős mértékben gyarapszik, így azzal a jó érzéssel lehet osztani, hogy máshonnan nem, vagy legfeljebb csak keveset – az említett inflációs trükkel – vesznek el. Ám ott az a fránya szabály, hogy a költségvetési előirányzatot csak a parlament hagyhatja jóvá; ezt azért meg kell hagyni, az alkotmányosság látszata jól jöhet még...

Csakugyan, az elmúlt hónapok szép fejlődést hoztak, két nyomvonalon is. Egyrészt a kormány igyekezett tágítani azt a kört, amelyet nem érintenek az előirányzat-meghatározás kötöttségei. Ilyenek először is az MFB ügyletei, amelyeket a banktitok lengi körül. És kisebbek ezek a kötöttségek a kezességvállalások terén, amelyek kereteit ugyan megszabják a költségvetési törvényben, de ezeken belül folyamatos akciózásra nyílik mód. Mint még kitérek rá, a nyújtott garanciák között egyre jelentősebbek azok, amelyeket a jövőben biztos kifizetés követ.

A fejlődés másik csapásiránya volt, hogy a költségvetési előirányzatot mint olyant, utólagos jóváhagyássá, „utóirányzattá” változtatták át. Ezen belül is külön figyelmet érdemelnek azok a technikák, amelyek az egyik évben elhatározott, ám a következő évben elköltendő előirányzatok bespájzolását, átcsúsztatását segítik elő.

Mindenképp maga a kétéves költségvetés volt a fő újítás, amelyet 2001–2002-ben először vezettek be, ahogy a kormányfő 2000 májusában bejelentette: a „tervezhető jövő” jegyében. Erről már írtunk: a kétéves költségvetésben eleve sok a „kamu” előirányzat, és ez intézményesíti az utólagos módosítást. Közben azért kitűnő átjárás adódik a pénzköltésben a két év között, nem mellesleg épp a választások előtti hónapokban.

A 2000 és 2001 közti átcsúsztatásnál még adódott fennakadás – ebből kerekedett az ominózus letétiszámla-ügy.

Az akkor, 2000 novemberében elfogadott 1999. évi zárszámadásban „csak” 125,4 milliárd forint többletbevételnek találták meg a helyét (a központi költségvetésben és az egészségbiztosításban együttesen). További 75 milliárd forint „kormányzati rendkívüli kiadásról” már csak az év végén – mellesleg a kétéves költségvetés szavazásával épp egy napon – rendelkeztek, „az év végén jelentkező pénzügyi problémák megoldásáról” címmel, a 2333/2000. (XII. 21.) számú, a Határozatok Tárában közölt kormányanyagban. A „pénzügyi probléma” a terven felüli adóbevétel volt, amihez, 19,5 milliárd forintnyi pályáztatás alatt lévő, de még el nem költött bérlakás-keretet hozzácsapva, 94,5 milliárd forintot letéti számlán az idei évre különítettek el. Rögzítették azt is, hogy a pénzt a nyugdíjak idei emelésére, a költségvetési szféra bérkompenzációjára (mindkettőt a vártnál nagyobb infláció miatt látták szükségesnek), továbbá a régi postabankos követelések kapcsán elkönyvelt újabb károk rendezésére és a Magyar Villamosművek (MVM) Rt. tőkeemelésére szánják, bár a hovafordításon később változtattak, például a költségvetésiek bérkeretének egy részét az egészségügy pótlólagos finanszírozására csippentették le.

A kormány tehát maga döntött 75 milliárd forintnyi előirányzat elköltéséről, sőt később módosította is ezeket a kereteket, mintha parlament nem is létezne. Utólag pedig – áll a 2000. évi zárszámadási törvényben – az Országgyűlés mindezt keresetlenül „tudomásul vette”. A pénz már rég el volt költve, a parlamentnek már nem kellett izgulnia a jóléti kifizetések miatt. Az Állami Számvevőszék (ÁSZ) bírálta az eljárást, amelyre az államháztartási törvény a kormányt nem hatalmazza föl, és a letéti számlát nem szabályosan vették igénybe, hiszen az a költségvetési feladatokon kívüli dolgokra (például a rabok pénzének őrzésére) való. A Pénzügyminisztérium úgy válaszolt az ÁSZ észrevételére, hogy a pénzt a széles társadalmat érintő célokra fordították, és egyébként is, 1993 óta véleménykülönbség van a Számvevőszékkel a letéti számla használatának ügyeiben.

Az egyik hetilap megkérdezte Kovács Árpád számvevőszéki elnököt: jelentésükben miért a letéti számla igénybevételének szabálytalanságára helyezték a súlyt, és miért nem arra, hogy a kormány a parlament nélkül határozta meg a közpénzek elköltésének célját. „Nem parlamenti kormányzás van – hangzott a válasz. – A parlament fölhatalmazásokat ad a kormánynak (...) A zárszámadás utólag megadja a felhatalmazást, és így helyreállítja a törvényes állapotot.”[6] A válaszból annak rezignált tudomásulvétele cseng ki, hogy nincs olyan politikai erő, amely védelmébe venné a parlamentarizmust, a demokratikus jogintézmények önmagukban képtelenek ellenállni a kormány antiparlamentáris törekvéseinek. Persze a „helyreállítás előtti”, ex lex állapotot Kovács maga sem firtatta különösebben.

A csorbát kiköszörülték, a módszerek kifinomultabbakká váltak. A mostani zárszámadás korábban nem látott mértékben – 47,95 milliárd forinttal, az eredetileg tervezett összeg több mint kétszeresére – emelte meg a költségvetés idei általános tartalékát. Biankó csekk ez a kormánynak, amely belátása szerint rendelkezik az általános tartalék fölött. Az intézményekhez persze kell a pénz, és miután a parlament bólintott, úgy tudni, a tárcák, intézmények rendre be is adták igényléseiket némi plusz apanázsra. Bizonyosra vehető, hogy a Varga Mihály-féle spájzolásból semmi nem lesz. A pénzügyminiszter ugyanis korábban azt szerette volna – legalábbis egy nyilatkozata szerint –, ha nem költik el a nagy összegű tartalékot, mert a lassuló növekedés miatt „óvatosabb forgatókönyvre van szükség”.[7] Előjöhetett nála az 1999. eleji eset, amikor a kormány, megcsapolva a költségvetési támogatásokat, tekintélyes összeget zárolt a parlamenttől – akkor még előzetesen kikért fölhatalmazás alapján. Most is recesszió van a nagyvilágban, de, az orosz válság utáni hónapokkal ellentétben, nem romlik a fizetési mérleg, nem fenyeget a kiigazítás – 1999-ben nagyon is valós – veszélye. Ezért is, meg a fölülkerekedő élénkítős hangulat miatt is letettek a spájzolásról. Van úgy, hogy egy-egy ötlet, ahogy megvalósul, önnön ellentétébe csap át. Persze ez érthető is, az amerikai terrorista támadás után a nemzetbiztonsági kabinet már szeptemberben, nem sokkal Varga spájzolós kijelentése után lekapcsolt 19,2 milliárdot, jórészt korábban már tervezgetett projektek fölmelegítésére (úgymint golyóálló mellények és sisakok beszerzése, kommunikációs fejlesztés, túlórák kifizetése, a határállomásoknál hőkamerás rendszerek fölállítása).

Intézmények alapműködését eddig nem támogatták az általános tartalékból, ám a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának sikerült ezt az újítást is kibrusztolnia. A Magyar Állami Operaház állami támogatását az általános tartalékból 4 milliárd forinttal a háromszorosára emelik jövőre: így 6,3 milliárd jut az intézménynek az eddig törvénybe foglalt 2 milliárd helyett.[8] Üdvös cél, az Operaház szanálásához, a művészek normális fizetéséhez, a fölszerelések rendbe hozásához pénz kell, és tiszteletreméltó célkitűzés az is, hogy a hazai operaélet a milánói Scala színvonalára emelkedjék. Korábban egyebek mellett a Széchenyi-filmre elkülönített 1,8 milliárd meg a Bánk bánra kihasított 750 millió forint jelezte: a kultúrkormányzat kedveli a pénzek koncentrálásának módszerét. A mostani négymilliárd azonban teljesen új pénz a kultúrának, a nyulat az általános tartalék kalapjából húzták elő.

Minden feltétel adva van a folyamatos varázslathoz: van kéz, amely kellő fölhatalmazással húzhatja elő a nyulat, és van kalap, nem is egy. A kalapok: az idei költségvetés, a jövő évi költségvetés, az általános tartalék, az MFB, az államadósság...

Volt mire ígérni a nyári kihelyezett kormányülés-sorozaton, amikor körbehordozták a miniszterelnöki széket. A somogyi Vörsre (Bajor-Karantán végek) érve a balatoni beruházási programra került idén 1,8; jövőre 1,9 milliárd, a tartalékból. Igaz, a nyugati gyepűnél, Kalócfán, ahol a zsebszerződések fertőzték meg az anyaföldet, és a családi gazdaságok hitelezése került terítékre, új, a meglévő kereteket meghaladó pénzek egyelőre nem kerültek elő, de talán csak azért, hogy majd novemberben helyezzenek kilátásba tízmilliárdos agrárcélú többletkiadást, a Széchenyi-terv része gyanánt. A Széchenyi-kasszával már Hajdúszoboszlón (keleti gyepű) is nyomultak, a termálfürdő- és gyógyturizmus fejlesztésére meghirdetett ötmilliárdos, valamint a turizmusban érdekelt vállalkozások támogatására szánt további ötmilliárdos kerettel, amelyeket az idei „többletbevételek” fedeznek. Augusztus 7-én viszont, amikor a kormányfő széke Mezőkövesden (északi gyepű) termett, ellentmondásos hírek kezdtek kerengeni az autósztráda-építés további menetéről: a miniszterelnök „Nix gyorsítás!”-t kiáltott, az újságírók buzgón jegyzeteltek. A finanszírozó MFB vezetője viszont kisvártatva úgy nyilatkozott: az autópálya-program jelentős kibővítéséről döntöttek[9] – és csakugyan, szeptember végén, az említett „élénkítő csomagban”, be is jelentették a dolgot. Az árvíz sújtotta, tiszaháti Csarodán (északkeleti gyepű) ígért 10 milliárdot, mint később kiderült, a lakásépítési előirányzat fedezi (ott csakugyan van fölösleg, a lakástámogatásokkal 1998 óta messze nem használják ki az erre szolgáló kereteket), és midőn a bársonyszék már a fővárosban (központi szállásterület) keringett, a Népstadionban 3,68 milliárdos sport-, az ELTE-n 5,4 milliárdos felsőoktatási plusz pénz került az asztalra – egyelőre nem tudni pontosan, milyen forrásból. Forrás? Miért érdekes? Törődjünk inkább a termálvízforrások bugyogásával.

A többletbevétel mint olyan


Ha mégis engedünk rossz beidegződéseinknek, és megbirizgáljuk a pénzforrásokat, kétfélét találhatunk belőlük. A költségvetésben a kiadások növelése vagy adóból, vagy eladósodásból finanszírozható.

Ha a kiadást növelik, és ennek hatására a költségvetés egyenlege romlik, akkor biztosan eladósodásból finanszírozott költekezéssel találjuk magunkat szemben. Az Orbán-kormány súlyt helyez rá, hogy ilyesmi ne forduljon elő. Igaz, ez nem mindig sikerül, tavaly például az államháztartás – részben a nagy év végi kiköltekezés miatt – a GDP 3,7 százalékának megfelelő hiánnyal zárt, szemben a célul kitűzött 3,5 százalékkal. Még gyöngébbnek mutatja a teljesítést az elsődleges, kamatok nélküli egyenleg, itt a többlet 1,5 százalékra sikeredett, szemben a tervezett 2,1 százalékkal. Ezek a hivatalos adatok, amelyektől a valóságos egyenleg, mint még visszatérünk rá, jelentősen eltér. Az egyenleg egyensúlyban tartására való törekvésben azonban, ha jól vesszük ki, föltétlenül rejlik egy, az apparátusokkal és a kormánypártokkal szemben bevethető fegyelmező, regulázó erő. Nem is beszélve persze a nemzetközi visszhangról meg a pénzpiacokról, amelyek árgus szemüket az államháztartás egyenlegére vetik.

Fordítva viszont már nem áll az összefüggés: nem mondhatjuk, hogy ha az egyenleg nem romlik, akkor az eladósodás sem nő. Amikor például a zárszámadásban az állam átvállalt 63,9 milliárd forintnyi vasúti adósságot, az államháztartás hiánya fikarcnyit sem változott, az adósság viszont átkerült a vasúttársaságoktól[10] az államhoz. A látszat az, hogy emiatt aztán mégsem kell több adót szedni, hiszen „csak” az adósság változott, márpedig államadósságból tömérdek van (idén szeptember végén például 7619 milliárd forint). Persze ez csak látszat, az átvállalt adósság kamatait mostantól fizetni kell.

A kormány messzemenően épít erre a kettősségre. A felszínen elegáns költségvetési műveleteket végez, nem változtatva, nem rontva a költségvetés egyenlegét. Ebbe a körbe tartoznak az úgynevezett „többletbevételek”, amelyeket nem hagynak veszendőbe menni, hanem velük azonos összegű kereteket állapítanak meg, mint láttuk, vagy előzetes, vagy utólagos parlamenti fölhatalmazással. Ugyanakkor a mélyben ott vannak az előirányzat nélküli kiadások. Ezek nem módosítják a folyó költségvetés kimutatott egyenlegét, legalábbis nem a jelenlegit. Ilyen pénzforrásokat rejtenek az adósság-elengedések, a garanciavállalások, az MFB mint közfeladatokat finanszírozó bankszervezet.

A „többletbevételek” sorsát vizsgálva, érdemes az első lépésben elszigetelten nézni az idei évet a tavalyitól, vagyis eltekinteni a tavalyi pénzek bespájzolásától. Az 1. számú táblázatból nagyjából nyomon követhető a „többlet” eredete: az adó- és járulékbefizetések nagymértékben függnek a növekedés ütemétől, az infláció és a keresetek alakulásától. Az idei növekedés ütemét túlbecsülték, az inflációt és a béremelkedést alábecsülték. Ám az infláció és különösen a bérek eltérése a korábbi várakozásoktól messze felülmúlja a gazdasági növekedés lelassulása okozta változást. Nagyobbak az adóalapok, ezért csakúgy dől a kasszába a „többletbevétel”.

1. táblázat: Gazdasági mutatók eredetileg várt és tényleges alakulása

* Az adott évi költségvetés készítésekor.
** Teljes munkaidős foglalkoztatottak.
*** A Magyar Nemzeti Bank szerint 3,1–4,5 százalék.
**** Első háromnegyed év.
Forrás: Költségvetési törvényjavaslatok, KSH, Pénzügyminisztérium.





Az idézőjel kétszeresen is indokolt: először is a többlet fiktív, hiszen a növekmény nem tényszámokhoz, hanem a parlamenttel elfogadtatott előirányzatokhoz képest értendő. Másodszor pedig – és ez a fontosabb – a növekmény alapvetően inflációs eredetű. Némi túlzással, olyan, mintha hirtelen centiben kezdenénk mérni col helyett. Egyszerűen más az ár, amivel az áruk, a szolgáltatások és a munkaerő piacán mérnek. Másodlagosan működésbe lép a jövedelemelvonó hatás is, mivel a személyijövedelemadó-tábla progresszív, és ha a nominális keresetek nagyobbak, akkor nagyobb részük csúszik át a magasabb kulccsal adózó sávba. Ezt azonban tompítja némelyest, hogy az adósáv-határokat megemelték, és ez idén részben, jövőre pedig teljesen kompenzálja az inflációt.[11]

Ellentétben a bevételekkel, a kiadásokat előre rögzítik a költségvetésben, így ezek valóságos értéke lényegesen csökken a vártnál nagyobb drágulás miatt. A „többletbevételek” szétosztásával tehát valójában az inflációs úton elvett támogatásokat osztják el újra. Vannak persze kedvenc intézmények, amelyeknek meg se kottyan a 6 helyett 9 százalékos infláció. Az Országimázs Központ például biztosan alig érzi meg, hiszen több mint 4,9 milliárdot költhet az ország- és Fidesz-kép öregbítésére, 35 százalékkal többet, mint tavaly.[12] Viszont például a családi pótlékot évek óta nem növelték, így ennek a juttatásnak a reálértékéből már érezhetően elvesz a 3 százalékkal nagyobb drágulás. A zárszámadás vitájában Lamperth Mónika, Pozsgai Balázs és Ecsődi László szocialista képviselők részletesen kidolgozott s persze visszautasított módosító indítványukban az önkormányzatok 23,8 milliárd forintnyi kompenzációjának ötletét vetették föl: ennyit vett vissza ugyanis a 3 százalékos pluszinfláció a települések költségvetési támogatásából és a nekik átengedett szja-ból.

Végül is 280,6 milliárd forint idei bevételt osztottak újra el a 2000. évi zárszámadásban, ha az államháztartás belső átutalásait nem számítjuk (2. számú táblázat). Az összeg valamivel nagyobb, mint amennyi a gazdasági növekedésből az államháztartásra jut: ez ugyanis, idei áron körülbelül 235 milliárd forint lehet.[13] Az újraelosztásnak vesztesei is vannak.

2. táblázat: A 2001. évi költségvetés módosítása

* A tb kapja a központi költségvetésből, így bevételi és kiadási oldalon egyaránt szerepel.
** Ebből: az MVM Rt. újabb tőkeemelésére 22, a Malév tőkeemelésére 9,2, önkormányzati gázközmű-kötelezettségekre 3, agrárvállalkozásra [a Tokaj kereskedőház újabb tőkeemelésére] 2,5, különféle ingatlanprojektekre 6,4, sípályaépítésre 1 milliárd forint.
*** Rokkantnyugdíj- és korengedményes nyugdíjemelésekkel együtt.
Forrás: Parlamenti iratok; Figyelő 2001/46.




A „többletbevétel” egy részét viszont épp az infláció miatt megnövekedett kötelezettségekre kell fordítani. Ilyen tétel mindenekelőtt a nyugdíjak és a nyugdíjakhoz kötött járandóságok emelése. A törvények a fogyasztói árak és az aktívak nettó béremelkedése átlagának 3 százalékkal növelt értékének megfelelő nyugdíjemelést írnak elő, s e kötelezettség 15,2 százalékra ugrott a 10,3 százalékos eredetileg tervezett mértékről. A gyógyszerár-támogatásokat és általában az egészségügynek nyújtott költségvetési támogatások emelését is elsősorban az infláció kényszerítette ki. Törvényi kötelezettséget jelentett emellett a köztisztviselők, hivatásos állományúak bérrendezése, ami július 1-jétől csaknem 50 százalékos fizetésemelést jelentett e körben, 33 milliárd forintot emésztve föl. Törvényi kötelezettség nélkül kárpótol a drágulásért a közszolgálati bérrendezésből kimaradó közalkalmazottak fizetésének fölzárkóztatására elkülönített 14 milliárd forint.

Ezzel szemben a Széchenyi-tervet bővítő 25 milliárd, valamint az általános tartalékra és az ÁPV Rt.-s projektekre szánt több mint 92 milliárd forint nagy része, és bizonyos fokig a közszolgálati médiákat szanáló 14 milliárd forint is – együttvéve tehát mintegy százmilliárd forint – többé-kevésbé szabad elhatározást tükröz, ha úgy tetszik, az inflációs újraelosztás „tiszta hasznának” tekinthető.

A szabadság föltétlenül nagyobb, mint tavaly, vagy különösen 1999-ben. Két évvel ezelőtt nem is kasszírozott az állam „többletbevételt”, sőt, éppenséggel fölébecsülték az inflációt, így a költségvetést csak üggyel-bajjal, a privatizációs bevételek folyó büdzsébe csatornázásának trükkjeivel sikerült tartani. Bízvást mondhatjuk tehát, az inflációs alátervezést tanulási folyamat előzte meg. Tavaly viszont átestek a költségvetési ló túlsó oldalára, és a kormány, mint láttuk, „év végén jelentkező problémák” gyanánt élte meg a túlnyerést.

Az idei évre áthozott „többletbevételek” (lásd a 3. számú táblázat jobb oldali oszlopát) nagy részét eredetileg a nem várt mértékű drágulás kompenzálására szerették volna fordítani, egyszeri juttatásként, önkéntesen fölajánlott fájdalomdíjként. Ez azonban csak részben, az egyszeri költségvetési béremeléssel valósulhatott meg, míg a nyugdíjemelésre szánt keret már az idei inflációért kárpótolt. Inflációs költségnek tekinthető az állami tulajdonú Magyar Villamosművek (MVM) Rt. sorozatos – összesen 32 milliárd forintnyi – tőkejuttatása is, hiszen a mesterségesen alacsonyan tartott villamosenergia-árak miatt támogatták a vállalatot.

3. táblázat: A 2000. évi „többletbevételek” felosztása (milliárd forint)

* Nem szerepeltetjük itt az idei évre áthozott, 19,5 milliárdos bérlakás-keretet, amelynek forrása benne volt a 2000. évi büdzsében.
** Ebből 2000-ben tőkejuttatásra jutott: az MFB-nek 32, a Földhitel- és Jelzálogbanknak 5, a Corvinus Rt.-nek 3, a Regionális Fejlesztési Holdingnak 2,5, a Tokaj Kereskedőház Rt.-nek 1,5 milliárd forint. Ingatlanbefektetésekre 11,5 milliárdot költöttek, 16,8 milliárdot nem használtak fel. 2001-ben a régi postabankos követeléseket kezelő Reorg Apport tartozásainak rendezésére 25, az MVM Rt. tőkeemelésére 10 milliárd forint kellett.
*** Központi költségvetési intézmények.
Forrás: 2000. évi CXVIII. törvény az 1999. évi zárszámadásról; a 2000. évi zárszámadási törvényjavaslat indoklása; 2033/2000. (XH. 21.) Korm. határozat, illetve módosításai.





Új különpénztár, rejtett adósságok


A tavalyi „többletbevételek” zömmel az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő (ÁPV) Rt.-n, annak is úgynevezett privatizációs tartalékán folytak keresztül.

Az ÁPV Rt. egyre kevésbé volt alkalmas a különpénztár szerepére: bevételei 2000-ben már messze nem fedezték a költségvetési törvényben és a kormány külön megbízásaival rá rótt kifizetési kötelezettségeket. Tavalyi, hozzárendelt vagyonából származó bevételei már csak 58,8 milliárdot tettek ki, miközben ráfordításai 60,8, privatizációs tartalékot érintő kifizetései pedig további 82,6 milliárd forintra rúgtak. A privatizációs tartalékot még a Horn-kormány alatt hozták létre, a vagyonkezelővel szembeni horribilis – elsősorban önkormányzati – követelések miatt, ám a kötelezettségek mellett egyre inkább tért hódítottak az aktuális igények.[14] Az ÁPV Rt. azonban tavaly már csak a költségvetés több mint 70 milliárdos támogatásával tudta teljesíteni a sok rá rótt fizetnivalót.

Közben azonban a pénzek lassanként másik különkasszába, a Magyar Fejlesztési Bankhoz kezdtek átvándorolni. 2000-ben nem kevesebb, mint 57 milliárd forint közpénzt fektettek be a bankba (lásd a 4. számú táblázatot), amit aligha használtak föl a vontatottan induló autópálya-építésnél. Attól a pillanattól kezdve, hogy nem előirányzatokból, nem a költségvetésből finanszírozzák a beruházást, szétválik egymástól a pénzgyűjtés meg a pénzköltés, és ki tudja, mi történik a bespájzolt milliárdokkal időközben. Sajtóközlemények, nyilatkozatok megjelennek a munkák előrehaladásról meg a költségekről, de tisztességes, teljes körű elszámolást földi halandó mindeddig nem láthatott róluk, a közpénzek keringésének útjai – a miniszterelnöki ígéretek dacára is – kifürkészhetetlenek.

4. táblázat: A Magyar Fejlesztési Bank kistafírozása

* Ebből a Postabank-konszolidáció kapcsán juttattak 24,2 milliárdot, de 1,4 milliárdot a bank 1999 elején visszafizetett. Forrás: Költségvetések, kormányhatározatok, Magyar Hírlap, Figyelő.

Az MFB „előnye” természetesen az ezoterikus, bankmintájú finanszírozás és az, hogy általa látszólag új források vonhatók be a közfeladatok – illetve, ahogy a bankról szóló, tavasszal elfogadott külön törvény mondja, „a magyar gazdaság fejlődésének elősegítése”, állami infrastrukturális beruházások és több más feladat – finanszírozásába. A bevont források csak látszólag mások, mint ha a kincstár venne föl kölcsönt. A konstrukció az, hogy az állam – az MFB-törvény értelmében – készfizető kezességet vállal az MFB által bevont források visszafizetéséért. Ezzel csakugyan olyan föltételekkel vehet föl hitelt a bank, mint ha ezt az állam tenné (ráadásul ilyenkor, mint ahogy a júniusi, 450 millió eurós, azaz több mint 120 milliárd forintos kötvénykibocsátás alkalmával is történt, az Államadósság-kezelő Központ Rt. munkatársai készséggel segítenek is).

A zárszámadásra már csak az a kellemes tennivaló hárult, hogy meghatározzák benne az MFB által fölvett, államilag garantált kölcsönök maximális állományát. Eszerint a banknak most, év végén 480 milliárd (jövő év végén pedig 500 milliárd) forint olyan tartozása lehet, aminek visszafizetéséért jótáll a költségvetés. Sőt, ezt kiegészíthetik 300 milliárd forintnyi további állami kezességekkel, amelyek esetleg az MFB által adott garanciák beváltását biztosítják, ezenkívül 100 milliárd (jövő év végén már 200 milliárd) forint garanciával a kormány a bank esetleges árfolyam-veszteségeit fedezheti le. Ezzel a keretszabályozással az MFB kikerült az „egyedi” – a kormány által esetenként eldöntött – állami kezességvállalások köréből.[15]

Valójában azonban nem történt egyéb, mint hogy az állami kötelezettségvállalások gesztusai a nyilvános kormányhatározatok szférájából a színfalak mögé kerültek. Az MFB részben az üzleti szektorban tevékenykedik, részben a kormány megbízásából, államilag garantált forrásokból dolgozik. Ténykedésének egyik fele „üzleti”, másik – arányaiban egyre növekvő – fele „stratégiai”. Hogy melyiket csinálja éppen, abban az „alapítói határozat” léte vagy nem léte a perdöntő, amire hivatkozva az állam által garantált pénzforráshoz juthat. Az alapítói határozat kiadásában Stumpf István kancelláriaminiszter illetékes. Ilyen alapon az MFB „stratégiai” tevékenységei közé tartozik: az autópálya-építések finanszírozása; a Malév meghitelezése; az ÁPV Rt.-től átvett 12 agrártársaság privatizációja; a Magyar Postával együtt a Tetra kormányzati kommunikációs rendszer kiépítésének finanszírozása; a Limpex nevű konzervipari konglomerátum reorganizációja; a Dunaferr hitelezése; a Konzumbank konszolidálása, tervezett eladása; a szövetkezeti külső üzletrészek fölvásárlásának pénzelése; diákhitelezés finanszírozása; az állami kukoricafölvásárlás finanszírozása.[16]

Az MFB státusa a hivatalos beállítás szerint tökéletesen „EU-konform”, hiszen az Unió belement abba, hogy a fejlesztési bankot kivételi listára helyezzék. A derogáció feltétele többek közt az volt, hogy az MFB nem végezhet határon átnyúló tevékenységet, korlátozott körű, meghatározott tevékenységeket végezzen, és hogy működését törvényben szabályozzák. A kivételes elbánás lehetővé teszi, hogy a fejlesztési bank kedvezőbb befektetési, kockázatkezelési feltételekhez jusson, mint a többi pénzintézet. Bizonyosra vehető azonban, hogy a közpénzek államháztartásból való kivonása, az állami vállalatfinanszírozás és a közfeladat-ellátás keverése nem „EU-konform”, nem felel meg az átlátható finanszírozás követelményének.

A kölcsönök, amelyeket az MFB vesz föl, valójában közadósságok. Egyszer üt az igazság órája, és az MFB tartozásait vissza kell fizetni. Ez vagy úgy történik majd, hogy beváltják az állami garanciát, és ekkor közvetlenül a büdzsé fizet; vagy úgy, hogy a bank megújítja a kölcsönt, a kincstárral párhuzamos, tartós adósságfinanszírozásra rendezkedve be, vagy pedig a kincstár, a vasúti adósság fenti esetéhez hasonlóan, egyszerűen átvállalja az MFB tartozását. Az utóbbi két esetben ismét előtérbe tolul a kérdés, vajon ki fizesse meg a kamatokat.

A zárszámadás más kezességvállalásokban is vállalkozó szelleműnek bizonyult. Így a költségvetés nem kevesebb, mint 52 milliárd forint garanciát vállalt tíz évre a Millenniumi Városközpont projektre, vagyis a Modern Magyar Művészeti Múzeum, a Nemzeti Hangversenyterem és a Hagyományok Háza fölépítésére a ferencvárosi expóterületen, a Nemzeti Színház szomszédságában. A MIÉP ekkor sértődött meg, mivel nem vette jó néven, hogy a fenti objektumok építésével a plutokrata Demján Sándor vállalkozó csoportját bízták meg.

A városközpontot sima állami megrendelésre építik, a kezességvállalási konstrukció azt szolgálja, hogy a költségvetésnek ne most, hanem a következő tíz évben egyenletesen kelljen fizetnie. Nem ez az egyetlen ilyen eset az idén: hasonló konstrukcióban támogatják a leégett Budapest Sportcsarnok újjáépítését, amelyre az állam 25 milliárdos garanciát vállalt, és a projektet a hírek szerint újabb 9 milliárddal készülnek, szintén kezességvállalási konstrukcióval megtoldani. Az Erzsébet téri „gödör” beépítése kapcsán vállalt 2,5 milliárdot nemsokára biztosan ki is fizeti a költségvetés, a kérdés csak az, bejön-e ez a pénz, sikerül-e majd eladni az épülő föld alatti kongresszusi centrumot. A 8,3 milliárdos focikötvényt is minden bizonnyal az állam fizeti majd meg, öt év alatt.

Az említett vasúti adósságátvállalás mellett a régi állami hitelek, valamint némely köztartozások elengedése is kíméli a folyó egyenleget és vele a statisztikákat. A zárszámadásban különféle adósokkal szemben, összesen 9,4 milliárd forintra vetett keresztet a magyar állam. Ezekben az esetekben azonban, a jövőt terhelő garanciavállalási trükkökkel ellentétben, már többnyire rég elfolyt a pénz, tehát az engedmények nem vezetnek nagyobb költekezéshez.[17] Hacsak a könnyítés nem csinál kedvet a vigassághoz; például a Magyar Televízió Rt.-t most – a tavaly év végén adott 9,5 milliárdos engedmény után – 1,4 milliárd forint köztartozástól kímélték meg, így aztán az intézmény tiszta lappal indulhat neki a választási kampánynak.

Az expanzió fokozatai


A sok költségvetési trükk egyik eredménye, hogy a hivatalosan kimutatott egyenleg igen nagy mértékben eltér attól, ami a tényleges bevételek és kiadások összevetéséből adódna. Az eltéréseket a letéti számlán idei évre áthozott milliárdok és az államháztartás helyett állami vállalatoknál (ÁPV Rt., MFB, Nemzeti Autópálya Rt.) szereplő kiadások okozzák. A trükk alapja, mint említettük, az, hogy a hazánkban alkalmazott kimutatási módszer még eltér az EU-ban használatos statisztikától.

Idén a hivatalos kimutatásoknak ez a torzítása messze felülmúlja a korábbi évek eltéréseit. A Magyar Nemzeti Bank (MNB) számításai szerint a GDP 1,9 százalékának megfelelő összeggel – 270-280 milliárd forinttal – kellene korrigálni ahhoz, hogy az államháztartás keresletre gyakorolt tényleges hatását fölmérjük.

Az államháztartás kereslete akkor nő, ha egyenlege romlik a korábbi időszakhoz képest, és az így támadó kifizetési többletet a piacon áruknak, szolgáltatásoknak kell felszívniuk. Más szóval, ha az egyenleg romlik, akkor az államháztartás expanzív, terjeszkedő. Az MNB számításai szerint 1999-ben és 2000-ben némi „gatyamadzag-szorítás” történt, idén és jövőre viszont a költségvetés expanzív, keresletnövelő (lásd az 5. táblázatot). A jegybanki számítások kiszűrik az államháztartási egyenleg alakulásából a kamatterhek hatását, mivel a kamatok jó részben az inflációt ellentételezik az állampapír-tulajdonosoknak, és ennyiben nem jelentenek valóságos jövedelmet.

5. táblázat: Az államháztartás keresleti hatásának alakulása (a GDP százalékában)

A (+) előjel a kereslet bővülését, a (–) előjel a szűkülését jelzi. A korrekciók az elszámolások időbeli eltéréseiből és az államháztartásba nem beszámított tételekből (MFB, ÁPV Rt., Nemzeti Autópálya Rt.) adódnak.
Forrás: Magyar Nemzeti Bank: Jelentés az infláció alakulásáról, 2001. november.


A számítás tanúsága szerint 2000-ben a letéti számlán félretett, valamint az MFB-ben bespájzolt milliárdok miatt a valóságos kiadások jóval kevésbé nőttek a „többletbevételeknél”, így a valóságos egyenleg javult, az államháztartás restriktívnek bizonyult. Idén viszont „dolgozni kezdtek” a tavalyról, részben a letéti számlán, részben pedig a fejlesztési bank tőkeemeléseként bespájzolt pénzek, és a kereslet a GDP 2,5 százalékával – 360-370 milliárd forinttal – megugrott. Jövőre további keresletbővülés várható, az MFB beruházásai tovább pörögnek.

A gépezet épp időben indult be: jönnek a választások. Láthatóan hosszabb ideje, módszeresen készült erre a kormány, és a szeptember végén bejelentett Széchenyi Plusz már csak hab lehetett a tortán, blöff, hiszen a garasok már az élükre voltak állítva.

De nemcsak a közköltekezés okozta kereslet, hanem az államháztartás egésze is terjeszkedik a gazdaságban. Ez az expanzió második rétege. Tavaly, évek óta először, gyorsabban gyarapodtak az állami bevételek és kiadások, mint a GDP, azaz nőtt a jövedelemcentralizáció és az újraelosztás mértéke. Kamatok nélkül számítva, a bevételek GDP-hez viszonyított aránya az egy évvel korábbi 40,9-ről 42,2, a kiadásoké pedig 38,8-ról 40,7 százalékra duzzadt – derül ki a zárszámadásból. Mint láttuk, a személyijövedelemadó-terhelés is nőtt. Az adóbeszedés növekedése mindenképp különbözik az amerikai élénkítéstől, hisz ott az állam éppen hogy kinn hagy jövedelmeket, serkentve ezzel a keresletet.

Az expanzió harmadik szintje az, amiről a legkevesebbet beszélnek. Pedig ez talán a legfontosabb: a gyors, kampányszerű, színfalak mögött előkészített költekezés térhódítása a rutinszerű, előzetes tervezésre, utólagos ellenőrzésre épülő költségvetési módszerhez képest. Ezt szolgálta a „többletbevételeken” keresztül az inflációs újraelosztás a zárszámadásban. Megbolygatják, a négyéves ciklus ütemezésének vetik alá az államgépezetet. Az állampénzügyek politikai pénzügyekké válnak. Nem a politika szolgálja a közt, mint ezt a rendszerváltás idején hirdették, hanem a közszféra szolgálja a politikusok kampányát.

Végül negyedszer: a kormány és feje terjeszkedik a parlament rovására. Papírfecnivé változtatni a „hatályos” törvényt; köztudottan elhibázott előrejelzésekkel intézményesíteni a hazugságot; utólagos fölhatalmazásokkal kikeveredni a törvénysértésből; különkasszákat dagasztani, közfinanszírozást banktulajdonosi döntéseknek alávetni, és ami a fő: visszaszorítani a demokratikus ellenőrzést a közpénzügyekben – ezek a trükkök, amelyekről értekeztünk, s amelyeknek mérlege: biztos alkotmányos deficit.

„Nem a parlamentnek van kormánya, hanem a kormánynak parlamenti többsége” – érvelt egy fideszes a zárszámadás vitájában, mintegy leegyszerűsítve Körösényi András helyzetértékelését. A politológus szerint a hazai kormányzás tökéletesen beleilleszkedik a politika „európai koráramába”, különösen annak brit és német folyamába. Bár „Magyarország – teszi hozzá azért Körösényi – radikálisan lerövidítette a britek egy-másfél évszázados »fejlődési útját«”.[18] A haladás csapásiránya eszerint az elnöki típusú kormányzás, a parlament fölé kerekedő miniszterelnök rendszere. Lehet, de a költségvetésnél jelenleg dívó kreatív könyvelés, bennfentes pénzkezelés láttán még az ókori folyamvölgyi civilizációk despotái is elpirultak volna. Pedig azoknak az országoknak az államformája istenkirályság volt, nem pedig parlamentáris demokrácia.

Jegyzetek


[1]  Itt és a továbbiakban a központi költségvetést és a társadalombiztosítást érintő változásokat együtt mutatom be.

[2]  IMF: Report on the Observance of Standards and Codes (ROSC), Fiscal Transparency Module, April 18, 2001. (http://www.mnb.hu – Külföldi értékelések.)

[3]  Ez persze leegyszerűsítés, hiszen a kormánynak módja van időlegesen átcsoportosítani az előirányzatokat, így a kifizetések egy részét előrehozták.

[4]  A félévkor végrehajtott közszolgálati béremelési összeg kétszerese, valamint a 2000–2001. évi „többletbevételekből” fedezett, idei plusz nyugdíjemelés együtt. Ezen a mintegy 160 milliárdon felül esedékes az a 16 milliárd forint, amibe a fegyveres szolgálatúak bérrendezésének január 1-jére – szintén a zárszámadásban – beütemezett második részlete kerül.

[5]  A GKI Gazdaságkutató Rt. becslése. (Előrejelzés a magyar nemzetgazdaság 2001–2002. évi fejlődéséről, 2001. október).

[6]  Figyelő, 2001/46. szám, november 15–21.

[7]  Figyelő, 2001/37. szám, szeptember 13–19.

[8]  A pontos számok nem ismeretesek, a költségvetésben ugyanis az úgynevezett nemzeti művészeti intézmények (a Magyar Állami Operaház, a Magyar Nemzeti Filharmonikus Zenekar, Énekkar és Kottatár, a Magyar Állami Népi Együttes, a Honvéd Együttes, a Pesti Magyar – volt Nemzeti – Színház, a Műcsarnok, valamint a Képző- és Iparművészeti Lektorátus) 1995 óta egy kalapban szerepelnek, és még a költségvetés, illetve zárszámadás fejezeti indoklásában sem hajlandók föltüntetni, mennyit költenek az egyes intézményekre külön-külön.

[9]  Más a stratégia és más az üzlet. Interjú Baranyay Lászlóval.
(Figyelő, 2001/39., szeptember 27.–október 3.)

[10]  A zárszámadás elfogadásával az állam a MÁV-tól 62,96 milliárd, a Győr-Sopron-Ebenfurti Vasút (Gyesev) Rt.-től 977 millió forint tartozást vállalt át. Az átvállaláshoz egy apró trükk is kellett: eseti fölmentés az államháztartási törvény szigorú előírása alól, amely szerint adósságot átvállalni csak előirányzattal megtervezve lehet. A trükk az MSZP–SZDSZ-kormány licence.

[11]  2000-ben nem valorizálták az adósáv-határokat, és az előző évi 21,1-ről 22,2 százalékra emelkedett az adóterhelés, azaz az szja-befizetések adóalapokhoz viszonyított aránya. Idén viszont a 20 százalékos adósáv felső határa 400-ról 480 ezer forintra (20 százalékkal), jövőre pedig 600 ezer forintra (további 25 százalékkal) emelkedik, a 30 százalékos sáv felső határa pedig 1 millióról 1 millió 50 ezer forintra (5 százalékkal), jövőre pedig 1,2 millió forintra (azaz további 14,2 százalékkal) nő.

[12]  Tavaly a keretük 3,65 milliárd forint volt, ebből 329 milliót maradványként az idei évre hozhattak át. (ÁSZ-jelentés a zárszámadásról. Függelék a 3. sz. füzethez.)

[13]  A várható GDP idei áron 14 650 milliárd forint, az állami jövedelem-elvonás mértéke 40 százalék, így egy 4 százalékos reálnövekedéshez idei áron 234,4 milliárd forint többlet tartozik (önkormányzatokkal együtt).

[14]  A tavalyi, említett több mint 80 milliárdos kiadásból 31 milliárd forint szolgált a korábbi időkből a vagyonkezelőre maradt követelések kielégítésére (jótállás, szavatosság, önkormányzati gázközmű-kifizetések, életjáradékra váltott kárpótlási jegy kifizetései), miközben 32 milliárd a „tartósan állami tulajdonú társaságok tőkehelyzetének rendezése”, 19,3 milliárd pedig az „állam vagyonpolitikai intézkedései és válságkezelés” címszó alatt aktuális célokra kellett. (Állami Számvevőszék: Jelentés az ÁPV Rt. 2000. évi működésének és a központi költségvetés végrehajtásához kapcsolódó tevékenységének ellenőrzéséről, 2001. június, 38. oldal).

[15]  Előbb azonban itt is beállt az átmeneti ex lex helyzet, mivel a kormány márciusban 60 milliárdos – akkor még „egyedi”-nek számító – kezességet vállalt a gyorsforgalmiút-építés kapcsán, és ezzel túllépte az egyedi kezességvállalások törvényszabta keretét. (Oláh Gábor: Törvényt sértő kezességvállalások, Világgazdaság 2001. április 2.)

[16]  A döntési mechanizmusról lásd az idézett Baranyay-interjút.
A „stratégiai” feladatok fölsorolását kiegészítettem a napilapokban megjelent információkkal.

[17]  Ilyen alapon közgazdaságilag teljesen indokolt, hogy – a zárszámadásban módosított államháztartási törvény szerint – nem számítják be az államháztartás egyenlegébe a Magyar Nemzeti Bank várhatóan 100-140 milliárdos veszteségének megtérítését. A veszteség a forinterősödés nyomán, a jegybanki devizakövetelések átértékelődésével függ össze, így nem okoz jövedelem-kiáramlást.

[18]  Körösényi András: Parlamenti vagy „elnöki” kormányzás? Az Orbán-kormány összehasonlító perspektívából. Századvég, 2001/tavasz, 3–38.

• Játéktér