Kende Péter

Nyomtatóbarát változat

Meglepő

Az SZDSZ és a Fidesz közti „megállapodás” mindenesetre meglepő fordulat, amelyre a szerződő felek közelmúltbeli magatartása – különösen a Fidesz hangadói oldaláról – nem készítette elő az érdekelt közvéleményt. Az eddigi jelek inkább arra mutattak, hogy a két párt más-más stratégiával készül az 1994-es választásokra.

A két kapura menő játéknak megvolt a maga nyomós oka. A politikailag-lelkileg lényegében háromfelé tagolódó Magyarországon a két liberális párt ugyanazon a térfélen mozog, ugyanabban az európaias, modern közegben érzi otthonosan magát, s persze szavazatait is ebben a közegben szeretné maximalizálni. A két pártnak ennélfogva óhatatlanul rivalizálnia kell, s ezt teszik is, nemcsak az említett okból, hanem számos, részben eseménytörténetileg, részben lélektani törvényszerűségek szerint kialakult kísérő körülményből következően is. Az 1990. őszi helyhatósági választásokon elért közös siker óta a két párt vezetői közötti politikai viszony inkább feszült volt, mint jó. S ez annak ellenére volt így, hogy az Országgyűlés elé kerülő nagyobb és kisebb kérdésekben a két párt többnyire hasonló álláspontot foglalt el.

Ehhez képest a múlt héten létrejött megállapodás tehát váratlan és meglepő (legalábbis a nem beavatott külső megfigyelő számára), s óhatatlanul felveti azt a kérdést, hogy minek köszönhető.

Közelség? Egymásrautaltság?

Hiszen ha az eszmei közelség, az egymásrautaltság magában véve elégséges magyarázat lenne, akkor már eddig is semlegesíthette volna a vetélkedésből eredő súrlódásokat. Semmi nem indokolja, hogy a „közelség” éppen most vált meghatározó elemmé. Külső kihívások is erősíthetik az egymásrautaltságot. Iyen volna például a Csurka-tábor zászlóbontása, amelyet mindkét párt igen erőteljesen ítélt el. Ez azonban 1992 augusztusában történt, a „megállapodás” dátuma viszont 1993. február 24-e. Még ha van is összefüggés a jobbról jövő népnemzeti kihívás és a liberális összefogás között – mint ahogyan valószínűleg van –, a két fejlemény közötti kapcsolat csak közvetítő láncszemek beiktatásával teremthető meg.

Jobb választási kilátások?

Még kevésbé kielégítő magyarázat a választási év közeledése vagy a kormánykoalíció állapota. Vegyük a két dolgot sorjában.

Két rokon beállítottságú párt között a választások közeledte eleve inkább a rivalizálást erősíti, mintsem az egymásrautaltság érzését. Hiszen most dől el, hogy a hasonló programmal induló és hasonló nyelvezetű pártok közül melyik válik uralkodóvá, és melyiknek jut a kisegítő szövetséges szerepe. (Ez utóbbit egyébként még egy harmadik liberális szerveződés is eljátszhatja.) Vetélytársnak lenni természetesen egy laza szövetség keretein belül is lehet, mint erről még az alábbiakban szó lesz. A most kötött megállapodás mégis meglepő mind az SZDSZ, mind a Fidesz oldaláról nézve. Az előbbi oldaláról nézve azért, mert a közös választói tábor rokonszenv-megnyilvánulásaiban jóval a Fidesz mögé került, s okkal tarthatna attól, hogy egy választási paktum ezt az erőviszonyt inkább megpecsételi, mintsem a javára korrigálja. Az utóbbi oldaláról nézve pedig azért, mert két éve tartó látványos előretörését a közvéleményben mindvégig a „saját arculat” kihangsúlyozásával érte el; némileg talányos, hogy éppen a finisben húzza alá az SZDSZ-szel való politikai rokonságát.

Szalonképes harmadik

Ami pedig a kormánykoalíció állapotát illeti, az inkább 1993 februárja előtt indokolta volna a liberális összefogást. Hiszen tavaly ősszel volt a legerősebb az a látszat (amely talán több mint látszat), hogy az Antall vezette táborban reménytelenül összemosódik a józan mérsékelttel a felelőtlen radikális, ennélfogva reménytelen arra számítani, hogy e tábor kereszténydemokrata és európaias része el fogja határolni magát a felforgató és fenyegetőző jobboldaliságtól. De épp az idei év első két hónapjában ez az elhatárolódás – ha érzelmileg és retorikailag nem is, de politikailag kétségkívül – megtörtént. Addig képtelenség volt arra még csak gondolni is, hogy az Antall-tábor vagy annak valamelyik része a liberális pártokkal vagy azoknak egyikével szövetségre léphet. Ez az eshetőség 1993. február végén nem olyan elképzelhetetlen, mint – mondjuk – 1992 őszén. Kihasználhatósága azonban kisebb, ha a két liberális párt blokkot alkot, mint a korábbi, „kétkapus” felállásban. Minthogy ez a lehetőség elsősorban a Fidesz részéről érvényesíthető, a másik liberális párt melletti elköteleződése csaknem azt hangsúlyozza, hogy a kormánykoalíció mérsékeltebb, felvilágosult elemeivel való összefogást nem tekinti aktuálisnak. A február 24-i paktum minden talánya közül ez a legtalányosabb.

A szóban forgó szövetségi probléma nemcsak egy a sok közül, hanem minden más vonatkozást megelőz. Olvassuk csak el a „megállapodást”. E rövid és hűvös tárgyilagossággal megírt okmány első fele (I–III. pont) tömören és minden ideológiai ömlengés nélkül összegezi azt, ami a két liberális pártot politikailag összeköti; ez a kormány kudarcainak az ország gazdasági hanyatlásának és a különféle demagógok komolytalan ígéreteinek hasonló megítélése. Az ország talpra állásához, mondja ki a III. pont, szükséges, hogy a ’94-es választások nyomán a „liberális polgári közép” vegye át az ügyek intézését azokkal szövetségben, akik – tőle jobbra vagy balra – elfogadják a demokrácia alapértékeit. Az okmány második fele (a IV. szakasz) választási megállapodásokat tartalmaz, amelyek nagyobb része még inkább csak kitöltésre váró keret, utolsó pontja azonban nyilvános ígéret arra, hogy egyik párt sem köt a másik háta mögött valamely harmadik erővel együttműködési paktumot.

Nemigen lehet szabadulni attól az érzéstől, hogy az egész megállapodás fő, sőt egyedüli értelme ez a kölcsönös kötelezettségvállalás. Így azonban a megállapodás nem igazán esemény, azaz nem jelent lényeges változást az eddigi helyzettel szemben.

Csábítók

Ki mire gondolt, amikor aláírta, illetve aláíratta a megállapodás utolsó, ígéreti pontját? A Fidesz nyilvánvalóan a szocialista pártra, az SZDSZ pedig az Antall-pártra. Mindkét szerződő felet szemmel láthatóan izgatja az a lehetőség, hogy háta mögött a másik olyan szövetségi formulát talál ki, amely a másikat súlytalanítja. Holott mindketten a liberális közép vezető szerepre jutását kívánják, ezt pedig legeredményesebben a kettejük közötti szövetséggel lehetne elérni. Egy MDF–Fidesz-koalíció „jobbfelé”, egy SZDSZ–MSZP-szövetkezés pedig „balfelé” tolná el a súlypontot. Más kérdés persze, hogy az SZDSZ és a Fidesz szövetsége számíthat-e egymagában olyan választási eredményre, amelyre fölépülhet az a bizonyos liberális kormányzat. S még ha pusztán aritmetikailag elképzelhető is ez, politikailag elég erős volna-e a liberális blokk, hogy se erre, se arra ne kelljen támaszkodnia? Ez a probléma különösen akkor válik élessé, ha valamelyik szélsőség – feltehetőleg a jobboldali, a fajgyűlölködő – olyan tömegindulatokat szít fel a választási kampány során, amely mindenfajta kormányképes koalíció nyugodt működését veszélyezteti, legalábbis a hatalomváltás lebonyolításához szükséges átmeneti időben.

Az alaphelyzet marad

Az SZDSZ–Fidesz-megállapodás révén tehát az alaphelyzet nem változott, vagy legalábbis nem változott lényegesen. A két liberális párt alapvetően és lényegi okokból egymásra van utalva, de viszonyukat továbbra is a vetélkedés és a két vezetőség közötti bizalmatlanság jellemzi. Tudják, hogy harcukat azért a bizonyos modern, európai, republikánus és szabadságelvű Magyarországért nem vívhatják meg egymás nélkül, de tartanak attól, hogy rovásukra a másik „rossz irányban” (ezt ki-ki másképp határozza meg) tehet engedményeket. Mégis újdonság, hogy a Fidesz vezetősége, szakítva egy több mint két éven át hangoztatott nézettel, evidenciaként ismeri el a két párt természetes szövetségét, mégpedig elvi okokból. Új az is, hogy az SZDSZ nyíltan középpárti stratégia mellett tör lándzsát, s nem próbál köntörfalazva köztes pozíciót találni liberális és szociáldemokrata rokonszenvei között.

Újdonság

Mindkét részről új, hogy az 1994-es választásokra készülve komoly eshetőségként fontolgatják a közös győzelem lehetőségét.

Azt azonban a legoptimistább liberális szurkoló sem gondolhatja, hogy a február 24-i megállapodás pontot tesz a kölcsönös gyanakvásokra és rendreutasításokra. Ellenkezőleg, valami ilyesmire kell számítani, mint ami a hetvenes években a szocialista-kommunista blokk működését jellemezte Franciaországban: „l’Union est un combat” („a szövetség: küzdelem”). Elvben a megállapodás mindkét párt számára beleszólási jogot teremt a másik ügyeibe. Gyakorlatilag ebből a nagyobb hasznot az a fél fogja húzni, amelyik rámenősebb és retorikailag ügyesebb. Elvégre a házastársnak mindig vannak gyanús ügyei: a kérdés csak az, hogy ki mekkora zajt csap ebből. Homályos pont: a közvélemény, úgyis, mint közönség, aki előtt a játék folyik, de úgyis mint a végső döntés letéteményese. A kétpárti megállapodást ez a közönség – mármint a liberális – föltehetőleg megnyugvással fogadta. A játék félrecsúszása, átlátszó kihasználása minden bizonnyal felbőszítené.

• Beszélő