Tájkép, csata előtt

Ez már a miénk! Práter utca, 1956. október

Práter utcai csendélet, anno…

Kitört a glasznoszty

A SZU-ban alighanem szabadító hatású volt a nyilvánosság zsilipjeinek megnyitása, Magyarországon azonban nem követte lelki felszabadulás. Az olvasók persze ámuldozva kapkodják a fejüket, de senki nem hiszi, hogy bekövetkezett volna az ígért politikai fordulat.

Miért e furcsa különbség?

Részint a magyar válság túlérettsége miatt. A glasznoszty minálunk már átmeneti megoldásnak sem kielégítő. Ez a hangzatos Grósz neologizmus annyit jelent, hogy javul a politikai tömegtájékoztatás, tágul a nyilvánosan tárgyalható ügyek, a nyilvánosan képviselhető vélemények, a nyilvánosan bírálható személyek és intézmények köre – ám nem a sajtó szabadságát védelmező jogok lefektetése révén, hanem oly módon, hogy a központi sajtóirányítás a korábbinál nagyobb önmérsékletet tanúsít. Magyarországon ennél már jóval többre volna szükség: törvényben kell rendezni a nyilvánosság évek óta húzódó konfliktusait.

Szimbolikus erejű tény, hogy a glasznoszty legelső eseményei között lebbent föl a fátyol a Nyilvánosság Klub ügyéről, azoknak az üzelmeknek és manipulációknak a történetéről, melyekkel a párt agitprop-apparátusa megakadályozta, hogy a sajtó jogi reformját követelő újságírók önálló egyesületet alapítsanak.[SZJ] De éppily figyelemre méltó, hogy noha már nevükön lehetett nevezni a manipulátorokat, a klubot még mindig nem jegyezték be.

S ezzel megérkeztünk a magyar glasznoszty legfőbb gyengéjéhez. A Szovjetunióban a mozgósítás eszközének szánták a nyíltság sajtópolitikáját, így akarták értésére adni a változás híveinek, hogy bátran megmozdulhatnak. Ám a magyar vezetés nem tétlen rétegeket kíván mozgósítani, hanem mozdulásra kész rétegeket leszerelni. Hadd kösse le figyelmünket, hadd oldja föl indulatainkat a szóözön! S miközben írunk, olvasunk, gyűlésezünk, tüntetünk, rongyosra beszéljük a szánkat és rekedtre kiabáljuk a torkunkat, a kormányzat szép nyugodtan csinálja ugyanazt, ami ellen érvelünk és kiabálunk. A magyar glasznoszty nem a peresztrojkáért van, hanem a peresztrojka helyett. Tolakodó példa a bős–nagymarosi monstrum ügye.

Csoda-e, hogy úgy érezzük; semmi sem változott, s a nagy zenebona közepette minden ugyanúgy megy tovább, mint azelőtt? A fordulat légkörének megteremtéséhez a „glasznoszty magyar módra” édeskevés.

Személycserék

A pártértekezleten bekerült a Politikai Bizottságba a párt reformszárnyának két legnépszerűbb alakja, s mivel Nyers Rezső és Pozsgay Imre nevén kívül egyetlen új név sem mondott semmit a lakosságnak, a nyilvánosság úgy könyvelhette el az eredményt, hogy előretörtek az átalakítás hívei.

Mikor azonban a fölvert por kezdett leülepedni, látnivaló lett, hogy Nyers PB-tagként is hatalom nélküli tanácsadó, Pozsgay pedig föladta a Népfrontot a sokkal előkelőbb, ám önálló intézkedési joggal nem járó államminiszterségért, s főként a „társadalommal való párbeszéd” szertartásának hoppmestereként működik. Igazától nem ők léptek előre, hanem Lukács János, a párt szervezeti ügyeiért felelős KB-titkár, aki most, hogy a PB-be is beemelték, egyszeriben a párt második embere lett.

A többi újonc politikailag súlytalan figura: legtöbbjük nyilvánvalóan Grósz pártfogásának köszönheti előrelépését. A PB-tagok közül Tatai Ilona, a Taurus vezérigazgatója és Iványi Pál fővárosi tanácselnök akkor barátkozhatott össze Orosszal, amikor az budapesti párttitkár volt. Alighanem ugyanez a helyzet Stadinger Istvánnal, aki fővárosi tanácselnök-helyettesből lett az Országgyűlés elnöke. Czibere Tibor művelődési miniszter Miskolcon volt egyetemi rektor, amikor Grósz a BAZ megyei pártbizottságot vezette. Többen az új közjogi méltóságok közül már lejáratták magukat a múltban. Straub F. Brunó, az újdonsült államfő vállalta a vízlépcső propagandistájának szerepét; Stadinger a rádióhallgatók füle hallatára erőszakolta ki a fővárosi tanács ülésén, hogy érdemi vizsgálódás nélkül fogadják el a lágymányosi Duna-híd erősen vitatott tervét; Czibere annyira népszerűtlen Miskolcon, hogy 1985-ben nem sikerült újraválasztatni képviselőnek; hasonló sorsra jutott Sárospatakon Huszár István, a Népfront újdonsült főtitkára is, aki 1975 és ’80 között mint a Tervhivatal elnöke és PB-tag zokszó nélkül kiszolgálta az akkori vezetés katasztrofális gazdaságpolitikáját.

Egyszóval, nem látunk magunk előtt új politikára képes vezetői kart; inkább csak egyetlen személyt látunk, aki saját hatalmának megszilárdításán fáradozik, önállótlan klienseket ültet minden székbe, s önálló arculatú partnereit távol tartja a tűztől.

Ezt a benyomást két további körülmény erősíti meg.

Az egyik: a csúcsok alatt elmaradtak a várt személyi változások. Bár a párttagság sokfelé követeli, hogy tartsanak tisztújító pártértekezleteket a megyékben és a városokban is, a sürgetésnek csak a Hajdú-Bihar megyei pártbizottság engedett. A többiek sokáig ellenálltak, a pártközpont pedig szemmel láthatóan támogatta a helyi apparátusok ellenállását. A központi pártsajtó csak későn és vonakodva kezdett hírt adni a megyékben folyó birkózásról. A megyei első titkárok maradtak, az itt is, ott is kirobbanó korrupciós botrányok ellenére. Hogyan is volna másképp, hiszen az új garnitúra nem kis részben azoknak a területi vezetőknek köszönheti megválasztását, akiket most le kellene cserélni!

A másik körülmény Grósz Károly személyes politizálási stílusa. Míg Kádár előszeretettel húzódott a testületi határozatok mögé, Grósz nap mint nap nyilatkozik, és alkalmi bejelentéseivel sűrűn vág elébe szervezeti döntéseknek. Június végén a párt külügyi apparátusának megkérdezése nélkül közölte, hogy Bukarestbe utazik; júliusban mindenféle pártállásfoglalást megelőzve azt nyilatkozta, hogy szó lehet magyar vállalatok teljes kiárusításáról, majd pedig megígérte, hogy még augusztus folyamán kormányrendelettel fogják törölni az ’56-osokat máig sújtó joghátrányokat. Nyilvános rögtönzései olyan aggodalmakat keltenek, hogy az intézményeket kikapcsoló személyi uralomra tör. Ráadásul megnyilvánulásai zavart és kapkodást váltanak ki az apparátusokból, hiszen soha nem lehet tudni, mikor számít a főtitkár-miniszterelnök nyilatkozata hivatalos közlésnek, és mikor pillanatnyi improvizációnak; már csak azért sem, mert Grósz gyakran módosítja saját megnyilatkozásait.

Ahogy a folytonossághoz ragaszkodó, az éles fordulatoktól viszolygó Kádár személyisége megfelelt a ’60-as és ’70-es évek nyugodt, zajtalan korszakának, Grósz meghökkentő rögtönzései is jól fejezik ki az általános kapkodást és szétesést, amibe a konszolidáció utáni negyedszázad fejlődése torkollott.

Megszegett ígéretek

Az ókádáristák bukásáért nem önmagában a gazdasági helyzet romlása volt felelős. A közvéleményt meghatározó rétegek életkörülményei nem romlottak annyira 1979 és 1988 között, amennyire a rendszer politikai stabilitása megingott. Az söpörte le őket a színről, hogy minden fedezet nélkül újra és újra megígérték a javulást vagy legalább a romlás megállítását, s ezeket az ígéreteket természetesen nem tudták megtartani.

Ám a vezetés szavahihetősége a személycserék után sem nőtt. (Alaposan dokumentálta ezt a Pető–Rév szerzőpáros a Heti Világgazdaság 37. számában.) A közvélemény nagyobbik része egyszerűen rosszhiszeműséggel vádolja a kormányzatot. Nehéz is ennek ellenállni, némely nyilatkozatok fölényes hangnemét is érzékelvén. Mégis inkább kényszerpályán ágál az új garnitúra, miközben tehetetlenül sodródik tovább ugyanazzal az áradattal, amely a régit félresöpörte. Még mindig nem néz szembe a válság súlyosságával, még mindig nem szánta rá magát az apparátusérdekekbe ütköző reformokra és költségvetési megszorításokra; ezért aztán valahányszor zavarba kerül, a lakosság terhére próbálja kivágni magát.

„A” változat – „B” változat

Egy esztendeje a kormány úgynevezett stabilizációs munkaprogrammal állt a nyilvánosság elé. Azt a célt tűzte ki, hogy 1990-ig konszolidálja a gazdaság helyzetét, melyet az 1985–86-os újabb eladósodási hullám megrendített, s ily módon előteremti a feltételeket a következő évtizedben végrehajtandó radikális reformhoz. Stabilizálás most, fordulat 3–4 év múlva: imigyen szóla az elgondolás.

Idén júniusban azonban váratlanul bejelentették, hogy ez a menetrend nem tartható, a fordulatot azonnal végre kell hajtani. Igaz, híven a kádári hagyományhoz, nem verték nagydobra, hogy a szeptemberi kormányprogram nem egészen egy év leforgása alatt kimúlt. Kudarca mégis kiérezhető a júliusi KB-ülés elé terjesztett beszámolóból: változatlanul nem sikerült megbízható, stabil szabályozásra áttérni, nem sikerült megkezdeni az ipartámogatás leépítését, és semmi jele, hogy a kitermelő ágazatok meg az anyag- és energiaigényes nehézipari ágak túlsúlya csökkenni kezdene. Fokozódtak viszont a gazdaság belső feszültségei, aggasztó méreteket kezd ölteni a vállalatok közötti forgalom bomladozása. A gazdaságpolitikai fordulat nem halogatható tovább, mondta a KB gazdasági ügyekben illetékes titkára, és bemutatott két új programvázlatot.

Az „A” változat főbb elemei: a piaci liberalizálás (tehát az árak és a bérek felszabadítása, az import kötöttségeinek föloldása, lemondás az export adminisztratív erőltetéséről, valamint a külpiaci egyensúlyhoz igazodó árfolyam-politika); a deetatizálás (vagyis az állami tulajdon részarányának számottevő csökkentése, a vállalatalapítás, társulás, tőkebefektetés hatósági korlátainak lebontása); a deregulálás (az adminisztratív beavatkozások versenysemleges szabályozással való helyettesítése, a támogatások és kedvezmények összegének mintegy felére csökkentése); s végül pénzügyi restrikció (adminisztratív tilalmak helyett szigorú hitelezési gyakorlat, takarékos költségvetési politika és a csődtörvény következetes érvényesítése).

Mindezek a lépések a „B” változatban is szerepelnek, de ez a programvariáns óvatosan, apránként javasolja megtenni őket.

Az átállás fokozatossága enyhítené az inflációs nyomást, mérsékelné a munkanélküliség növekedési ütemét. Az a veszély is kisebb volna, hogy a gazdaság destabilizáló erői teljesen kicsúsznak a kormány ellenőrzése alól. Ám közben a hierarchikus, adminisztratív gazdaságirányítás minden reformelemet magához idomítana, mint eddig is. Az összeomlásig kapnánk némi haladékot, azonban feltartóztathatatlanul közelednénk hozzá.

De mit várhatunk az „A” változattól? Mindenekelőtt mondjuk ki: a liberalizálás, deregulálás, deetatizálás és a szigorú pénzügyi restrikció valóban szükséges feltételei a válságból való kitörésnek. Csakhogy egy ilyen program sikeréhez további feltételek teljesülésére is szükség volna.

Először is, a gazdaság szereplőinek el kell hinniük, hogy bízhatnak a szabályok stabilitásában, s hogy nem remélhetnek kivételezést, kedvezményeket vagy egyedi támogatásokat. A közvélemény mértékadó köreinek remélniük kell, hogy az életviszonyok romlása most már valóban átmeneti lesz, és a terheket érdemes vállalni. Ezt a hitet és reményt eleve rendkívül nehéz fölkelteni, hiszen a hanyatlás immár tíz éve tart, és a megszegett ígéretek sorozata a vezetőváltás után sem szakadt meg.

Másodszor, a fordulatszerű reform egy sor nehéz kérdést vet föl, amelyek akkor is választ kívánnának, ha a társadalom-lélektani feltételek kedveznének a program megvalósításának. A bérek és az árak liberalizálásával óhatatlanul növekednék az inflációs nyomás – mi módon lehet féken tartani, hogy se az árfelhajtó erők ne szabadulhassanak el, se az adminisztratív árkorlátozás ne térhessen vissza? A hitelpolitikai szigor forgalmazási és termelési zavarokkal fenyegetne – miként lehet kordában tartani ezeket, hogy se a szétesés ne váljon általánossá, se az állami pénzgazdálkodás ne lazuljon fel? Ha a vártnál jobban nő a fizetőképes kereslet, az import túlszaladhat azon a határon, ahol a külső államadósságok kezelhetetlenné válnak – hogyan lehet útját állni az import megugrásának hatósági tiltás nélkül? Ha a tőkemozgás a kelleténél lassabban bontakozik ki, azok a vállalatok is csődbe mehetnek, amelyek működő tőkepiac esetén részvényeladással rendezhetnék a helyzetüket – mit lehet tenni az indokolatlan csődsorozat megállítására a költségvetési támogatások gyakorlatához való visszatérés nélkül? És hogyan lehet elfogadhatóan kezelni a növekvő munkanélküliséget? Ha – mint várható – az elbocsátások nem egyenletesen oszlanak majd el az országban, hanem néhány pangásra ítélt ipari körzetben sűrűsödnek, a munkanélküliség sokak számára tartóssá válik – mit lehet kezdeni ezzel a jelenséggel? Ezek a nagyon is égető kérdések az „A” változat nyilvános tárgyalása során föl sem merültek.

Harmadszor, az egész tervezet leggyöngébb pontjának az tűnik, hogy nem néz szembe a költségvetési hiány gyors fölszámolásának feladatával. Hiányhelyzetben liberalizálni a piacot: rendkívül veszélyes művelet. Mozgásteret nyerni a szabad, piaci gazdálkodás számára csak úgy lehetne, ha a költségvetés nem lenne maga is feszültség forrása, hanem tartalékokkal rendelkeznék, melyeket bevetve az átmeneti feszültségeket oldani lehet. Ehhez azonban a költségvetési hiányt nem elég mérsékelni, hanem érzékelhető többletre kell szert tenni. Ezért az egész fordulat kulcsa egy széles körű állami takarékossági program volna. Való igaz, az „A” változat megemlíti e program egyik legfontosabb elemét, az ipartámogatások erőteljes csökkentését. Ezt azonban könnyebb meghirdetni, mint véghezvinni. Általánosságban senki nem ellenzi a költségvetési szigort, de minden iparág, minden nagyvállalat szószólói megtalálják az érveket, amelyek alapján éppen velük kivételt kell tenni a szabály alól. Ez az, amire húsz éve semmilyen magyar gazdaságirányítás nem képes. S miért hinnénk, hogy a mostani képes lesz? Hisz azokat a – szintén nélkülözhetetlen – takarékossági intézkedéseket, amelyeknek már a megnevezése is intézményi érdekeket sért, szóba sem hozza az oly igen radikális „A” változat! Nem beszél a nagyberuházások leállításáról, arról, hogy abba kellene hagyni Bős–Nagymarost, ki kellene lépni a jamburgi–tengizi építkezésekből, nem említi, hogy alaposan meg kellene kurtítani a fegyveres testületek költségvetését, hallgat a független párt- és tömegszervezeti apparátusok meg az államigazgatás leépítésének szükségességéről.

Az „A” változatot egyetlen rohammal keresztülverték a Központi Bizottságon, s egy maratoni ülésen elfogadta a Minisztertanács. Mivel a sikeréhez szükséges szigorú feltételek messzemenően hiányoznak, bevezetése a kapkodást és a zűrzavart fokozza majd, s a vezetés rövid időn belül kénytelen lesz visszatáncolni. Abban a valószínűtlen esetben, ha mégis megpróbálja kiállni a nyomást, akkor közvetlen közelségbe kerül a vágtató infláció, a vállalati csődök sorozata és a tömeges munkanélküliség.

Miért nem számolunk a harmadik lehetőséggel? Miért nem tételezzük föl, hogy az „A” változat következetesen átgondolt, radikális reformprogrammá növi ki magát, és átszakítja az intézményes érdekek folyondárját? Azért, mert ehhez nincsenek együtt a politikai feltételek.

Eredetileg a Tervhivatal kapott megbízást a jövő évre szóló, új koncepció kidolgozására. Itt született meg a „B” változat néven ismert tervezet. Minden ment szépen a maga útján, míg a Tervgazdasági Bizottság[SZJ] kormány-főtanácsadói puccsszerűen be nem terjesztették a maguk ellenjavaslatát. A merész programokat kedvelő Grósznak ez a félhivatalos dokumentum tetszett jobban, így lett belőle „A” változat. A kádári időkben az ilyesmi elképzelhetetlen lett volna. Ha egy program hivatalos útját egyszer már kijelölték, nem volt mód más csatornákon közbeavatkozni. Az új főtitkár-miniszterelnök azonban nem tiszteli a hivatali rendet. Bármikor félretol egy nagy apparátus által egyeztetett tervezetet valamely szakértői stáb félhivatalos javaslata kedvéért.

Ennyi elegendő volt ahhoz, hogy az „A” változat forgalomba kerülhessen, ám ahhoz, hogy sikeresen végig is vigyék, nem elégséges a főnök egyszemélyi politikája. Ehhez az intézményi érdekek megtörésére alkalmas, politikai ellenerőkre volna szükség. Grósz nem lehet egymaga ez az ellenerő, már csak azért sem, mert pártfogása nemcsak a Tervgazdasági Bizottság reformer közgazdászaira terjed ki, hanem a reform legfőbb kerékkötőire, a konzervatív nagyipari érdekcsoportok vezéralakjaira is.

Mi hiányzik tehát? Mindenekelőtt az, hogy a munkavállalók érdekei elkülönüljenek a velük fenyegetőző nagyipari vezetők és a nagyipar szervezeti rendszerébe betagolódott szakszervezeti apparátus érdekeitől, és önállóan jelenjenek meg. Tehát önálló, harcos munkás-érdekvédelmi szervezetekre van szükség, amelyekkel a kormánynak egyezkednie kell. E nélkül a munkások elszigetelt, spontán követelései a nagyvállalati vezetők, a területi pártapparátusok és az ágazati szakszervezeti apparátus hatalmi harcának eszközeivé válnak – ahogyan minden jel szerint az augusztus végi pécsi bányászsztrájk esetében is történt.

Másodszor: hiányoznak azok az erős politikai csoportok, amelyek az átalakulás érdekét önállóan képviselnék. Míg a konzervatív erők jól olajozott, a felfegyverzett munkásőrséggel is nyomatékosított intézményrendszerre támaszkodhatnak, a piac, vagyis a gazdasági szabadság érvényesülését áhító gazdasági szereplők és a radikális értelmiség mindeddig nem tudott ütőképes táborrá szerveződni. Pedig több mozgalom is zászlót bontott ilyenfajta szövetséget keresve: a párt reformszárnya (Új Márciusi Front)[SZJ], a nemzeti megújulás építői (Magyar Demokrata Fórum)[SZJ], a kutató értelmiség (TDDSZ)[SZJ], a radikális reformerek és a demokratikus ellenzék (Szabad Kezdeményezések Hálózata)[SZJ], a Fordulat és Reform Csoport[SZJ] (Reformklubok). Ám mindmáig nem váltak politikai erővé. Mindenekelőtt taktikai szempontok akadályozzák a konstruktív együttműködést és a vitás kérdések világos megfogalmazását, mivel hiányoznak a politikai mechanizmusok, amelyek az átalakulás érdekében kifejtett nyomást hathatósan közvetítenék a hatalom felé.

Egyszóval, a gazdasági válságból való kitöréshez fordulatra volna szükség a politikai válság kezelésében. Ilyesmiről azonban szó sincs. A legérzékenyebb politikai területeken a vezetés igyekezett halogatni a döntést, majd reform címén a tegnap-tegnapelőtti rendet próbálja helyreállítani.

Gyülekezés, egyesülés

A két új törvényt úgy harangozták be, mint valóságos fordulatot az állam és polgárai viszonyában. Azt ígérik, hogy az állampolgárok végre pontosan körülhatárolt és védelmezhető jogokkal fognak rendelkezni az államhatalommal szemben.

Ha a kodifikációra a ’80-as évek elején kerül sor, a két törvény valóban új korszakot nyitott volna. Akkor még az egyesületnél alacsonyabb szervezettségű mozgalmak születésének és az egyesületek ébredezésének kezdetén voltunk, s csak a széleken, a demokratikus ellenzék tájain akadtak olyanok, akik politikai súlyú szervezetek létrehozásáról, tömegtüntetésekről álmodoztak. Időbe tellett volna, míg a társadalom önszerveződése kitölti az egyesülési és gyülekezési jog új kereteit, és beleütközik a korlátaiba.

Csakhogy az évtized elején a hatalom nem azon fáradozott, hogy szabályozott medret adjon a fejlődés áramlatainak. Föl akarta tartóztatni az elkerülhetetlen változási irányzatokat, és ennek szolgálatába állította a jogalkotást is. 1981-ben minden korábbinál korlátozóbb törvényerejű rendeletet hoztak az egyesületekről. Kikötötték, hogy nemcsak az egyesület létrehozását, de már a szervezőmunka megkezdését is be kell jelenteni a felügyeleti hatóságnak, s az megtilthatja az előkészületek folytatását. Az állam így korlátlan felhatalmazást nyert a társadalmi szerveződés megakadályozására, s szervei bőven éltek e lehetőséggel. Még olyan, politikailag garantáltan semleges szervezetek is csak hosszú és kemény küzdelmek árán alakulhattak meg, mint a mozgássérült gyerekek szüleinek egyesülete vagy a naturista egyesület. A politikai súlyú országos környezetvédő egyesület alapítására tett kísérleteket pedig rendre meghiúsították.

A hatalom azonban csupán azt érte el vak ellenállásával, hogy elvesztette az ellenőrzést a civil társadalom szerveződése fölött. A helyi és a nagyobb léptékű kulturális, hagyományőrző vagy önsegítő egyesületek nyomása végül is áttörte a korlátokat. Az országos politika szintjét elérő szerveződés előbb a jogilag nehezebben megfogható mozgalmak felé terelődött, majd pedig kezdték kihasználni azt a helyzetet, hogy az egyesületnél magasabb szintű, úgynevezett társadalmi szervezetekről nem szóltak jogszabályok, minthogy a jogalkotó nem is álmodott róla, hogy ilyenek létrejöhetnek. Az utóbbi évben rendszeressé váltak az 500 és 1000 fő közötti gyűlések, megsűrűsödtek és korábban elképzelhetetlen tömeget mozgósítottak az utcai demonstrációk.

Nem csoda, hogy az, ami a társadalom szemszögéből növekvő szervezettségnek mutatkozik, a hatalom oldaláról a káosz terjedésének látszik. Ám az új vezetés nem tanult a késői kádárizmus kudarcából: ismét úgy próbál „rendet teremteni”, hogy a már meghaladott állapotokat rögzíti.

Természetesen jó, hogy az egyesületek jogi helyzete rendeződik; haladás, ha az állam elismeri: a jogi személyiséget nem igénylő körök, klubok, társaságok, mozgalmak mindenféle hivatalos aktus nélkül alkotmányosak; jó, hogy ha a jogi személyiségre igényt tartó egyesületeket bíróság jegyzi be hivatalosan; előrelépésnek tekinthető az is, ha kimondják: kétszáz fősnél nem népesebb utcai gyűlések megrendezését be sem kell jelenteni.

Ám a kritikus kérdés ma már az: hogyan válaszol a hatalom a politikai súlyú, országos szervezetek létrejöttére, a nagygyűlések, népes utcai tüntetések új szokására.

Nos, a helyi egyesületnél magasabb szerveződésre a törvényjavaslat nem terjeszti ki a bírósági bejegyzés megoldását: az ilyen szervezetek sorsáról magas szintű közhatalmi szervnek (a legesélyesebb elképzelés szerint az Elnöki Tanácsnak) kellene határoznia. Elismerésük politikai döntés volna, nem jogi tudomásulvétel. Ami a gyülekezési jogot illeti, a javaslat gyakorlatilag előzetes rendőrhatósági engedélyhez kötné az utcai megmozdulásokat.

A törvényszövegek ébresztette gyanúnkat megerősítik a szövegek hivatalos értelmezései. A párt illetékes titkára, valamint a KB agitációs-propagandaosztályának új vezetője[SZJ] például világosan megmondta: a manapság működő egyesülések, a manapság rendezett gyűlések és tüntetések egy részét politikailag nemkívánatosnak tartják, s az új törvényektől azt remélik, módot adnak majd rá, hogy a hatalom törvénytelennek minősítse és hatósági beavatkozással intézze el ezeket. Legutóbb Grósz Károly világította meg az államhatalom és állampolgár új viszonyát, amikor a Magyar Hírlap újságírója az október 23-ára bejelentett tüntetés megtiltásának okairól kérdezte (MH, október 28.):

„...1956. október 23-án a tragikus események jellege mindenekelőtt ellenforradalmi volt, az ellenforradalom emlékét pedig jeles eseményként felidézni nem engedhetjük. (...) A kormányzat fenntartja a jogot, és ezt a törvény – remélem – biztosítani fogja, hogy eldöntse, milyen esetekben engedélyezi az utcai tüntetést.”

Az ilyen nyilatkozatokban nem az a legfeltűnőbb, hogy a párt vezetői nyíltan a szerveződő civil társadalom megosztására játszanak. Lényegesebbnek tűnik, hogy becsapják magukat – ugyanúgy, mint elődeik. Ahelyett, hogy szembenéznének a társadalmi önszerveződés szociális és politikai okaival, elhitetik magukkal, hogy a szalonképes jogi eszközök hiánya köti meg a kezüket, s ezért nem tudnak úrrá lenni a helyzeten.

Másfél évvel ezelőtt a „Társadalmi szerződés”-ben[SZJ] a politikai küzdelem távoli végcéljaként jelöltük meg a többpártrendszerű parlamentarizmust. Ez év tavaszán a Szabad Kezdeményezések Hálózatának alapító nyilatkozata is a távlati célok közé utalja a többpártrendszerű parlamenti demokráciát; mire az egyesülési törvény tervezete a nyilvánosság elé került – az „A” változatban a pártalapítás kifejezett tiltásával –, a napi sajtóban feszegették jogász tekintélyek és politológusok a pártalapítás jogát. Mára a többpártrendszer követelése utcai demonstrációk skandálható jelszavává lett.

Mind ez idő alatt, úgy tűnik, a jogalkotók csupán arra szánták el magukat, hogy a törvényjavaslat végső szövegében (talán) módosítják a bevezető formulát: elismerik, hogy az egyesülési és gyülekezési jogot nem az állam adományozza polgárainak, hanem azok az államhatalmat korlátozó alapvelő emberi jogok. Grósz Károly továbbá, az említett interjúban, egy engedményt sejtet: a zárt helyen tartott rendezvényekre, az eredeti javaslattal ellentétben, (talán) nem kívánják kiterjeszteni az előzetes rendőrségi engedélyeztetést.

Megjósolhatjuk: ha a törvényjavaslatok ilyen formában mennek keresztül a törvényhozáson (márpedig a legutóbbi parlamenti ülésszak után jó okkal feltételezhetjük, hogy a képviselők nem liberális oldalról akadékoskodnak majd), az eredmény ugyanaz lesz, mint az évtized első felében. Az egyesülési és gyülekezési gyakorlat ki fog törni a jogi szabályozás keretei közül, s konfliktusok sorozatán át bizonyosodik be, hogy az állam képtelen kikényszeríteni törvényeinek megtartását; mindennapossá válik a szervezett állampolgári engedetlenség, növekszik a feszültség az erősödő társadalom és a gyengülő hatalom között.

A különbség csak annyi, hogy míg az 1981-es egyesületi jogszabály csődjéig több mint fél évtizednek kellett eltelnie, az új törvények már kihirdetésük pillanatában tarthatatlannak fognak bizonyulni. Ugyanaz a sors vár rájuk, mint ami az 1986-os sajtótörvényre, melyről nyomban bebizonyosodott, hogy semmiféle hatása nincs.

Tájkép, csata előtt

Előző számunk szerkesztőségi cikkében azt írtuk: a pártértekezlet utáni várakozási idő nem lesz hosszabb néhány hónapnál. Ez az idő lejárt, a közvélemény meghozta ítéletét. Nem hisz benne, hogy a hatalomban megvolna a jó szándék és a képesség, hogy fordulatot hajtson végre.

Nagy lehetőségeket szalasztott el a társadalomhoz való közeledésre: a ország többsége azt várta, hogy a magyar kormány és a párt határozottan fellép a román vezetéssel szemben – ehelyett az aradi találkozó következett.[SZJ] Az 1956-os forradalom és kivégzett vezetői szerepének újraértékelése helyett a június 16-i megemlékezés rendőri szétverését és az október 23-ára hirdetett néma felvonulás rendőri betiltását kaptuk,[SZJ] s a nagymarosi vízlépcsővel kapcsolatos népszavazás vagy valami érdemi engedmény helyett visszataszító, durva parlamenti manipulációt, a kádári konszolidáció előtti időkből feltámadt terrorlégkört.

A feszültségek nőnek. Ne gondoljunk egyetlen, mindent eldöntő összecsapásra. Inkább korlátozott körű konfliktusok láncolatára számíthatunk.

A legfontosabbnak az látszik, hogy nagyon közel kerültünk a ponthoz, ahol cselekedni kezdenek a társadalom eddig csupán zúgolódó rétegei. Számolni kell vele, hogy alapvető gazdasági és szociális kérdések egyik napról a másikra a politikai harc középpontjába kerülnek. Intő jel, hogy máris micsoda válságon mennek át a szakszervezetek!

Az előttünk álló időszak a politika minden szereplőjét próbára fogja tenni. Kihívást jelent Grósz Károly számára, mert a szavak és a tettek növekvő távolsága elsősorban az ő tekintélyét járatja le. Kihívást jelent Nyers és Pozsgay számára, mert azzal fenyeget, hogy nem tudják elkülöníteni magukat az uralkodó politikától. Kihívást jelent a kormány technokratái számára, mert egyre nehezebb karbantartaniuk az állam pénzügyi egyensúlyát. Kihívást jelent az ágazati, területi és politikai apparátusok számára, mert egyre nagyobb erőfeszítéseket kell tenniük, hogy a mind kapkodóbbá váló központi döntéseket saját működési rutinjukhoz visszaigazítsák. Kihívást jelent a gazdasági és politikai reform hívei számára, mert alig marad olyan jelszavuk, melyet a kormány valami módon ne koptatna el. Kihívást jelent a párt és a belügy számára, mert egyre kevésbé képesek kikényszeríthető magatartási szabályokat előírni a nyilvános társadalmi cselekvésnek. Kihívást jelent a sajtó irányítói számára, mert a glasznoszty egyre több kellemetlenséggel fog járni. De kihívást jelent az újságírók számára is, mert rendre szembe fogják találni magukat a glasznoszty elégtelen voltával.

És kihívást intéznek a következő hónapok a független társadalmi erőkhöz is. Most kell majd megszilárdítaniuk pozícióikat a hatalom ellentámadási kísérletével szemben. Létkérdés, hogy a gyülekezési és egyesülési törvény, valamint a választási törvény módosításának tervezete számottevő ellenállásba ütközik-e. Minél hangosabb tiltakozás fogadja, annál valószínűbb, hogy ha – mint várható – az Országgyűlés megszavazza is, kezdettől fogva végrehajthatatlannak fog számítani.

Nem elég azonban a bontakozó politikai demokráciát védelmezni. Határozott alternatívát kell képviselni a válság gazdasági és szociális kérdéseiben. Úgy tűnik, ma ez az ellenzék leggyöngébb pontja. Hajlamosak vagyunk beérni azzal a közhelyszerű igazsággal, hogy a gazdasági válság gyökerei a politikai rendszerben keresendők. Ennyi talán elég lehet, amíg az életkörülmények romlása nem hoz mozgásba széles rétegeket. De ha nagyvállalatok mennek csődbe, ha üzemeket csuknak be, ha egész régiókat sújtó munkanélküliség üti föl a fejét, ha a reáljövedelmek hirtelen zuhanását eredményező infláció szabadul el, ha a tönkremenő társadalmi csoportok tenni akarnak valamit helyzetük védelmében, már kevés lesz a politikában rejlő okokra rámutatni. A mai független mozgalmakat az a veszély fenyegeti, hogy ha nem lesznek képesek gazdasági és szociális programot adni, a politikai aréna peremére sodródnak.