Skip to main content

A választások tétje és a liberális esély

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


A közelgő országos választások tétjéről a vélemények megoszlanak, mint ahogyan arra vonatkozóan sincsen egyetértés, hogy milyen kimenetel várható, s hogy ezek közül melyik a kívánatosabb. Hogy csak a két leggyakrabban hallható, legerősebben hangoztatott álláspontra szorítkozzunk: a tét, nemzeti-keresztény nézetben, a nemzetietlen liberálszocialista baloldal hatalomra jutásának megakadályozása; liberálszocialista nézetben pedig a jelenlegi kormánytöbbség megbuktatása. (A terminológiai egyszerűsítéseket csak a rövidség kedvéért, s nem fogalmi egyetértésből használom.) A várható kimenetelt illetően a felmérések biztos előbecslést nem tesznek lehetővé. A komolyabb elemzők tendenciákat ugyan látnak, ugyanakkor azt is tudják, hogy a választóközönség egy tekintélyes része az utolsó pillanatban fogja magát valamire – ez a tartózkodás is lehet – elhatározni. Az uralkodó felfogás mégis az, hogy a jelenlegi kormánytöbbség bukás elé néz, s hogy a szocialisták rendkívüli előretörését figyelembe véve – amit minden felmérés egyértelműen tanúsít –, végül is a liberális közép koalíciós hajlandósága fogja eldönteni, milyen új kormánytöbbség kerekedik ki a választásokból.

Széthúzás és szétlapulás

Nos, ezzel az uralkodó nézettel, sőt bizonyos fokig a számszerűsíthető becslésekkel ellentétben én a tétet is, a kimeneteli esélyeket is másképp látom. Az erők csoportosulásának jelenlegi dinamikája szerint a liberális oldalt – szerintem – a felmorzsolódás, ha nem éppen a szétlapítás veszélye fenyegeti. A szocialisták lavinajellegű népszerűségnövekedése és az erre reagáló vaskosan agresszív, ugyanakkor magabiztos és korántsem hatástalan kormánykampány következtében ugyanis a liberális tábor mind az ellenzéki, mind a „nemzeti” oldalon segédcsapattá degradálódott. A két ellentétes oldalról jövő előrenyomulást, illetve annak a közvéleményre gyakorolt lélektani hatását csak egy nagyon erős liberális dinamika ellensúlyozhatná: ehhez azonban egyértelmű szolidaritás kellene a nevezett táboron belül, ami viszont nem jött létre. Abban a szorítóban, amelybe a két ismertebb liberális párt és alkalmi szövetségesei kerültek, egy kölcsönös megnemtámadási paktum (vagyis az a kevés, ami a februári „blokkalakításból” kijött) nem elégséges. Ahhoz mindenképpen kevés, hogy meggyőző kormányzati alternatívát kínáljon, sőt még ahhoz is, hogy az elvben közös célért folyó kampánynak lendületet adjon, illetve, hogy az idetartozó pártok potenciális választóiban erősítse az egymás iránti kölcsönös rokonszenvet. A választóban inkább az a kép alakult ki, hogy a liberális tábor két fő ereje rideg vetélkedésben áll egymással, s tulajdonképpen kétfelé húz.

A Csurka-csapda


A kétfelé húzás hátterében, az elkerülhetetlen személyi rivalizáláson túl, a keresztény-nemzeti táborhoz – a konzervatív jobboldalhoz – való eltérő viszonyulás rejlik. Alapítóinak urbánusértelmiségi, tehát baloldali eredetéhez híven, az SZDSZ számára a jobboldali tekintélyelvűség a legfőbb rossz. (Valamilyen értelemben a Kádár-rendszert is ezért opponálták.) A Fidesz vezetői, akik más élményalapról jutottak el a politikába, kevésbé érzékenyek erre vagy arra a retorikára, s a „nemzeti konzervatív” már csak azért sem sérti a fülüket, mert maguk is valahol ezen a térfélen keresik a helyüket. Az SZDSZ 1992-ben a vezető kormánypárt legbelső köréből előtörő szélsőjobboldali hullám elleni védekezésből lépett fegyverbarátságra, ha nem is az MSZP egészével, de annak egyik hangadó értelmiségi rétegével. A Fidesz, pragmatikus profiljához híven, nem kívánta a jobboldali veszélyt dramatizálni; hibának tartotta az állampárti múltú MSZP demokratikus felértékelését, és elkerülendőnek a politikai mezőny bal-, illetve jobboldali térfélre való szakadását. Ezt a tartózkodást az SZDSZ úgy érzékelte, mint a régi, úri Magyarország felélesztési kísérleteivel szembeni engedékenységet s az e hullám áldozataival való szolidaritás visszautasítását. A Fidesz viszont úgy találta, hogy az SZDSZ túl könnyen sodródik be az MSZP-vel való együttműködés utcájába, vagyis a Csurka által kifundált csapdába. A két liberális párt közötti viszonyt végül is nem annyira a közös célok és az összetartozás tudata, mint inkább a kölcsönös bizalmatlanság és a másik iránti ingerültség jellemezte.

Az egymás elfogadására való majdnem-képtelenségben a legfurcsább az, hogy közben mindkét fél tisztában van a modern, európai Magyarországot akaró politikai erők egymásrautaltságával s azzal, hogy csak együtt válhatnak „megkerülhetetlen kormányzati tényezővé” (Pető Iván 1994. február eleji fogalmazásában). Több mint egy éve formális szerződés is kötelezi őket arra, hogy a másikat –mint elismert első számú szövetségest – minden fontosabb politikai szándékukról tájékoztassák, de ez mit sem változtatott azon, hogy a két párt kétfelé húzott, s hogy a közvélemény ezt így is regisztrálta.

Pótszékfoglalás


Ennek a következménye a liberális győzelmi esély elhalványulása és a már említett felmorzsolódási veszély. A májusi választások mindkét legvalószínűbb kimenetele végzetes lehet, a liberálisokra nézve. Baloldali győzelem esetén egy MSZP-túlsúlyú kormánykoalícióban az SZDSZ, jobboldali győzelem esetén egy MDF-túlsúlyú kormánykoalícióban a Fidesz szorul a pótszékre – hacsak egyik is, másik is nem azt a hálátlan szerepet választja, hogy minden közreműködést megtagadva új választások kiírását kényszeríti ki. Mindkét fő esetben a liberális segéderő biztos hitelvesztésnek nézhetne elébe, arról nem is szólva, hogy a liberális táboron belüli szakadás véglegessé válna. A harmadik esetben a közvélemény az ország kormányozhatatlanságát tulajdonítaná nekik, s aligha szavazna még egyszer rájuk egy új választáson.

Főerő-koncentráció


Hat héttel a választások első fordulója előtt lehetséges-e még a dolgoknak ezt a tendenciáját megfordítani? Csak akkor, ha az érdekelt felek radikálisan változtatnak eddigi magatartásukon. Először is sürgősen fel kellene mutatniuk egy közös kormányprogramot (legalábbis a fontosabb alapelvek szintjén). Ennek híján ugyanis a választó nehezen hiheti, hogy a liberális pártok közös kormányzásra készülnek. Másodszor, a választási kampányban, az egyéni jelöltek közti vetélkedés mellett máris hangot kellene adni a liberális blokkon belüli preferenciának (amit egyébként a választó kettős szavazata is indokolttá tesz). Harmadszor, a liberális blokk két fő erejének egyértelműen és hangsúlyosan ki kellene nyilvánítania, hogy a másik nélkül nem hajlandó semmilyen kormánykoalícióba belépni, s egyébként is csak olyan kormányzat gondolata érdekli, amelyben liberális túlsúly van. Az elérhető választási eredmények mellett ez nem jelentheti a liberális blokktól balra vagy jobbra elhelyezkedő erők teljes elutasítását, de jelentheti azt, hogy a liberális pártok segéderőként nem hajlandók kormányra lépni. A választó pedig ennek tudatában mérlegelheti, hogy kire adja a szavazatát.

Elvi szinten kellene körvonalazni a lehetséges szövetségesek politikai arculatát is. Ez annál is üdvösebb volna, mert enélkül sem az alaptalan várakozásoknak nem lehet elejét venni, sem pedig a liberálisok befeketítését (fehérítését, pirosítását…) célzó ellenséges ricsajt túlharsogni. Ha szabad ez ügyben magánvéleményt nyilvánítani, azt gondolom, hogy egy liberális színezetű koalícióhoz való tartozásnak három alapfeltétele van: 1. a mélypontra került magyar gazdaság megmentéséhez szükséges intézkedésekkel egyetérteni; 2. egyértelműen elutasítani mind a diktatórikus államszocializmus, mind az 1945 előtti „úri világ” restaurációjának programját; 3. megegyezni abban a „liberális minimumban”, amely egyszersmind a demokratikus intézmények működtetésének minimuma is. Ez utóbbira vonatkozóan kiindulópontot szolgáltat a Demokratikus Charta 17 pontja, de még ennél is egyszerűbben: a Magyar Köztársaság érvényes alkotmánya.

Képtelenség-e az erők csoportosulásának jelenlegi dinamikája mellett egy ilyen program győzelmére játszani? Politikában a képtelenség ennek az ellenkezője volna, vagyis ha egy adott tábor nem a saját győzelmére játszana… A magyar politikai közvélemény felmért – és a mindennapi találkozásokban is észlelhető – értékpreferenciái alapot nyújtanak a liberális közép túlsúlyára, elvben még sokkal inkább, mint szocialista vagy keresztény-nemzeti mandátumtöbbségre. Egy választás eredményét azonban nemcsak a mögöttes és hallgatólagos értékpreferenciák döntik el, hanem az a tényleges politikai dinamika is, amellyel a választó szemben találja magát. Ez a dinamika jelenleg hátrányos a liberálisokra nézve. Minden erejükkel azon kell lenniük, hogy mostantól májusig előnyükre fordítsák.





















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon