Skip to main content

Szolgák voltunk

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


A törvényhozás tevékenykedése kezd a rég betelt pohárhoz hasonlítani. Fontosságát bizonyítandó újabb és újabb ötleteket vesz sürgősséggel napirendjére, pedig napjai meg vannak számlálva. Mostani álmos ülése (mely alatt e sorokat rovom) után még négyszer telepedik a szavazógomb mellé.

A lassan áttekinthetetlen papírkazalban van egy indítvány, mellyel a javaslattevők nemzeti emléknappá akarják nyilváníttatni azt a történelmi dátumot, mikor (vélhetőleg egy hájas férfitarkót ábrázoló zöldes plakáttól megriadva) az utolsó megszálló katona is világgá ment hazánkból. Kis nép, nagy és sok ünnep. Többsége az ideig-óráig megszerzett, majd elfecsérelt szabadsággal és függetlenséggel van összefüggésben.

A húsvét is ilyen ünnep. Egy kis nép szabadulására emlékeztet, de egy ideje az egész világon megülik. Körmenet, kútvíz, kölni, tojás, tánc, tarkaság – ahogy ez az ünnepektől megkívántatik – és nehéz ételek-italok. Mintha e tobzódásban megfeledkeznénk pészach eredeti üzenetéről.

Amikor a széderest rendjében a gyermek kérdéseihez érünk („Miben különbözik ez az éjjel a többitől?”), a torokköszörülést ezek a szavak követik: Ávodim hojinu… bömicrájim… – Szolgák voltunk Egyiptomban.” Az „étlap” is erre emlékeztet. Ezért eszünk petrezselymet, keserű gyökeret, a nyomorúság ízetlen kenyerét, a maceszt, ezért van ott az asztalon a könnyek tengerére emlékeztető sós víz.

A valódi történelemről ugyanis becsületesen vallani kell. Az büntetlenül át nem írható. Még az sem titkolható, hogy a felemlegetett keserves korszak az öccsüket rabszolgának Egyiptomba eladó atyafiak történetével indul. Azután persze ezt, ahogy a kegyelmes Mindenható szokta, áldássá változtatta. Egy időre. Mert következett a gyöngébbek általánosan ismert sorsa, a szolgaság, kiszolgáltatottság, a megalázottság. Majd ismét a nem várt fordulat, a hihetetlen szabadulás.

De – teszem fel a kérdezni sem tudó együgyű nevében a kérdést – nem árt-e az önbizalomnak, ha népünket hajdani kudarcaira emlékeztetjük? Miért is kell egy ünnepen éppen a szolgaságra emlékeznünk? Ne beszéljünk-e inkább a hatalmas Ábrahámokról, Mózesekről, Illésekről vagy legalábbis a Góliát-verő Dávidról, a filiszteusok felett szamárállkapoccsal diadalmaskodó Sámsonról? Ellenkező esetben zátonyra futhat a nemzeti öntudat. Vagy mégsem?

Én úgy vélem, hogy a múlt elfogadása bölcsesség és becsületesség kérdése. Nincs nevetségesebb, mint az agyonpamacsolt, nagy legendákat hazudozó kis nép. Azután tisztességes emlékezet tisztánlátáshoz és reális önismerethez vezet. Általa zökkenőmentesebben megtalálhatjuk helyünket a világban, komolyan vehetőbbek lesznek emlékoszlopaink vésetei. Másrészt a szolgaságra való őszinte emlékezés talán attól az önhittségtől is megóv, hogy másokat szolgáknak, korlátozott jogokkal rendelkezőknek nézzünk. A mózesi törvények megkövetelték az idegen, a jövevény szeretetét, és büntették azok nyomorgatását, mert „ne felejtsd el, hogy te is jövevény és szolga voltál”.

A szabadság mámorító örömét csak az ismerheti, aki tudja, mit jelent szolgaságban élni. A szabadságot csak az képes megbecsülni, aki sohasem felejti, hogy a szolgaság fájdalmas igazságtalanság. Boldog az az ember és az a nép, mely nem felejt, de emlékezése nem a bosszúállást, hanem a pillanatnyilag gyöngébb iránti együttérzést táplálja. Ezeregyszázadszor is mondom, hogy szolgák voltunk, ezért ne nézzünk soha szolgáknak másokat, és ne is tegyünk azzá senkit, hogy a történelem kíméletlen igazságai folytán az eltagadhatatlan múlt idő jelen idővé ne változzék ismét.
















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon