Iványi Gábor

Nyomtatóbarát változat

Ideje lenne már a Gyermekről és a születésről is beszélnünk, hiszen bármi történt is, itt állunk karácsony küszöbén.

Csak az Örökkévaló láthatta előre, hogy advent harmadik vasárnapján a lekciónál az evangéliumban Mária énekéhez kell majd lapoznunk: „Magnificat anima mea dominum”…

– „Magasztalja lelkem az Urat” – egyedül Téged – gondoltam akkor.

Egy mindaddig ismeretlen – meglehet jelentéktelen – növendék lány, aki minden lehetőt elérni vélhetett, miután egy József nevű iparos menyasszonya lett, arról értesül Gábriel angyaltól, hogy új korszak követét, az Új Embert hordozza a szíve alatt („…ecce, concipies in utero, et paries filium…”). Erzsébetnél tett vizitációja a jövőbe vetett hit helyessége felőli teljes megbizonyosodás, hiszen idős rokona is anyai örömök elé néz. Nincs múltba révedés, restauráció vagy hajdani, elfelejtett értékek újrafelfedezése. Legfeljebb az ősanya, Sára példája. De abból is csak az előremutatás, a jövő („…ki mondotta volna Ábrahámnak, hogy Sára fiakat szoptat? S íme fiat szültem vénségére”). Erzsébet is maga a megtestesült bizakodás: „…boldog az, aki hitt, mert beteljesednek, amiket az Úr néki mondott.” Vagyis, a kívánatos jó nincs kizárólagosan megfelelő emberekhez kötve. Vagy ha mégis, ezek a boldogok, a körülmények ellenére is reménykedők, a hitüket harcok árán is megtartók, a fenségesen komor történelmi pillanatokban magukba érezni és énekelni tudók, a kicsik.

Akkor, kora este a hirtelen elhallgató rádió mellett Mária szavai csendültek a fülembe: „Hatalmasokat döntött le trónjaikról, és alázatosokat magasztalt fel…” A jövő nem a megosztás árán is feltámasztandó múlt kegyeletes továbbépítgetésében, hanem új kezdetben, másfajta emberségben, emberközelibb és megélhető szavakban van.

Én ezért a továbbiakban inkább az iparosfeleségekre és a kisdedekre figyelek…

• Néző-pont