Kende Péter

Nyomtatóbarát változat

A szomszéd államokkal való normális jó viszony a magyar külpolitika egyik közismert és széles körben elfogadott „prioritása”. A Szlovákiával megkötött alapszerződés végleges tető alá hozása (ami a ratifikációs okmányok kicserélésével, tehát most májusban vált befejezett ténnyé) ennélfogva a hivatalban lévő magyar kormány sikereként könyvelhető el. A szerződés szlovák ellenzőinek az a kísérlete, hogy a Párizsban, Európa színe előtt aláírt megállapodást így vagy úgy kisiklassák, végül is eredménytelen maradt. Beigazolódott a Kovács László által vezetett külügyi kormányzatnak az a magatartási elve, hogy a fődologban való erélyt a hangütés visszafogottságával párosítsa.

Elvben hasonló keretmegállapodás Romániával is elképzelhető volna, ha a közelgő választások a szélsőséges román nacionalizmus visszaszorulását hoznák, s ennek következtében a bukaresti kormányzat szabadabban egyezkedhetnék mind Magyarországgal, mind a romániai magyar kisebbséggel. A két ország között függőben lévő kérdések rendezése legalább annyira román érdek, mint magyar; anélkül ugyanis Románia euroatlanti integrációja úgyszólván meg sem kezdődhet. Fordítva nem egészen így van – Magyarország már szomszédaitól függetlenül is belekerült az integrációs folyamatba –, abban azonban, hogy a folyamattal Románia, Szlovákia, s később persze majd a délszláv térség, sőt Ukrajna is lehetőség szerint lépést tartson, Magyarország legalább annyira érdekelt, mint a szóban forgó országok. A Duna-völgyi kapcsolatok rendeződése nélkül Magyarország egy integrált Európában a peremország hálátlan szerepére volna ítélve.

A Szlovákiával kötött szerződés életbelépése szélesebb összefüggésben is biztató fejlemény. Biztató, de nem korszaknyitó, hiszen az ilyen egyezmény már csak jellegénél fogva sem szüntetheti meg azt, ami az egymás-mellett-létezés történelmi öröksége, s mint ilyen, konfliktusforrás. A „magyar probléma” mind Szlovákiában, mind Romániában immáron háromnegyed évszázada – habár korszakonként változó feltételek között – ugyanazt jelenti: azt, hogy az ott élő magyarok nem érzik magukat igazán „otthon”. Ez, mint tudjuk, sem nem pusztán a nyelvhasználat, sem nem az állampolgári jogok kérdése (habár persze az is). Hanem a honpolgári érzületé, a területet igazgató államrendszerrel való azonosulásé. Ez az érzület még egy nemzetileg homogén állam polgárai részéről sem mindig magától értetődő. De még kevésbé az, amikor egy adott népcsoportot állama nemzeti többsége ilyen vagy olyan okból „idegennek” tekint s a közügyek intézésétől – amennyire lehet – távol tart. Trianon óta a leszakadt magyar kisebbségek sokféle politikai képlettel találkozhattak, amelyeket igaztalan volna egytől egyig rossznak, egyként elidegenítőnek vagy elviselhetetlennek minősíteni – de annyi bizonyos, hogy a teljes értékű honpolgárság érzetét a képletek egyike sem nyújtotta a magyar kisebbség tagjainak, vagy legalábbis azok túlnyomó többségének.

Ez a megoldandó alapkérdés. Az a bizonyos „magyar kérdés”, amelyet az egymást követő változások és rendezések egyike sem juttatott nyugvópontra.

A kisebbségi jogok kiterjesztésétől, nemzetközi garanciák alá helyezésétől várható-e a megoldás? Mindezek, valljuk be, még a legjobb esetben is csak enyhíthetik a problémát. Hiszen még a legmesszebbmenő kisebbségi önkormányzat is érintetlenül hagyja azt a bajt, hogy a szóban forgó néptöredék idegen test egy nagyobb államigazgatási egészen belül. Az együtt élő népességek területi keveredése mellett (ami szintén adottság) a bajnak csak a föderatív szerveződés vethetne véget: olyan valódi társulás, ahol a kisebb a nagyobbal egyenrangú, ahol tehát emez az állam alkotmányos felépítését illető semmilyen kérdésben nem diktálhat amaznak.

Utópia, szokás erre legyinteni. De biztos-e, hogy a századvég szelleme Európában, nevezetesen annak keleti felén nem ennek az utópiának kedvez? A délszláv fejleményekből ugyanis kiderült, mi történik, ha a népek egyezkedésen alapuló társulása helyett a tiszta nemzetállam a cél: erőszakos elűzés, kényszerű lakosságcsere, etnikai tisztogatás, s a népirtásban jeleskedőkhöz való szellemi-politikai igazodás. Ezt megelőzendő a kisebbségeknek, bárhol éljenek is, csak három választásuk van: 1. az önfeladás, beolvadás avagy önkéntes elvándorlás – 2. a nemzeti többségtől elkülönülő, s végső soron a szakadás kockázatát is vállaló önszerveződés – 3. a társnemzeti státus kiharcolása a meglévő államkereten belül. Negyedik lehetőség nincs, de a harmadikon belül vannak változatok (svájci, belga, spanyol, finn, dél-tiroli stb.): Szlovákiában is, Erdélyben is, de még Kárpátalján és a Vajdaságban is ezek kimunkálása a történelmi feladat.

• Befejezetlen jelen