Kozák Gyula

Nyomtatóbarát változat

A ’79-es Charta-aláírás után kérdezte meg az utcán, mert szomszéd házban laktunk: Te vagy az? A Szabad Európán hallottam a neved. Korábban is ismertük egymást, de ettől kezdve teljesen más lett a kapcsolatunk. Tudtam, hogy orvos, hogy négy gyereke van, a lakásán is jártam, láttam, vonzódik a népi tárgyakhoz, a népi kultúrához, bokályok, butélák, hímzések, szuszékok, tányérok, szőttesek garmadája lepte el a lakást. Főleg erdélyiek. És egy hatalmas feszület a nappalinak használt szoba falán.

Légrády Péterrel ekkor kezdődött a barátságunk. Most, hogy negyedszázad után ötvenhat évesen ő is elment, előveszem a régi telefonnoteszomat, s látom benne a valóban pótolhatatlan hiányokat. Azok nevét, akik meghaltak, azokét, akik emigráltak, s azokét, akiket az őrült politika vagy magánéleti konfliktusok miatt veszítettem el. Barátokét, akikkel gyakran több évtized közös élménye kötött össze. Solt Ottiliáról és Nagy Andrásról nem voltam képes írni, túl fiatal voltam, hogy halálukkal, elvesztésükkel szembe tudjak nézni. Pedig Ottilia, Andráska és persze Krassó Gyuri halála máig feldolgozatlan és feldolgozhatatlan számomra. De hatvanon túl megkezdődik a visszaszámlálás, már bátrabban és őszintébben kell az elmúlással szembenézni. Péter haláláról, és ennek ürügyén életéről azért is könnyebb megszólalni, mert ő maga készített fel rá. Orvos volt, hívő ember volt, halálos pontossággal prognosztizálta, hogy mi fog vele történni.

Amikor megtudta, hogy tüdőrákja van, mérleget készített. Gondosan számba vette azokat az ügyeket, amelyeket el kell rendeznie, s mielőtt rászánta volna magát a műtétre, több variánst is kidolgozott a jövőjéről. A legrosszabb szerint ott marad a műtőasztalon. S aztán következtek az optimistább változatok, amelyek szerint túléli, de... Mielőtt bement a kórházba csak ennyit mondott: Engem várnak odafönn. A haláltól nem félek.


Amitől félt..., talán nem is ez a legpontosabb kifejezés, nem a félelem, ...ami miatt nem akart még az odaföntiekkel találkozni, az az idelenn el nem végzett munka volt, a második házasságából született két, még kisiskolás fia, a be nem fejezett kutatások, az őt ért méltánytalanságok megtorlatlansága.

Mielőtt 2001 őszén bement a kórházba, népes családjával lement az Adriára. Utoljára legyen együtt a család, mondta. S hogy a kicsiknek ne tűnjön majd fel, hogy a kemoterápiától kihullik a papa haja, három fia és ő kopaszra nyiratkoztak. Ez volt a búcsúnyaralás, amikor utoljára lehetett együtt a teljes családjával. A műtőasztalon nem maradt ott, de a diagnózis nagyon kevés jóval kecsegtetett. Kissejtes rák, a túlélési idő fél év, talán egy. Legalábbis az irodalom szerint. Ekkor a tőle megszokott elszántsággal vetette magát bele betegsége irodalmának tanulmányozásába. Nem sokkal a halála előtt mondta: Ma a betegségemről én tudok a legtöbbet Magyarországon, kár, hogy ezt a tudást már nem kamatoztathatom.


Az internet segítségével betegsége teljes elérhető szakirodalmát felkutatta, valóban sírig hű asszisztensével az akadémia és az egyetemek könyvtárából kimásoltatta a fontosnak tűnő cikkeket, s orvosai nem nagyon örültek, hogy folyamatosan felülbírálta terápiás javaslataikat, többekkel össze is veszett, amikor rájött, hogy a szakirodalomban 5-10 évvel vannak lemaradva. Nem volt jó beteg. Az eszével tudta, hogy milyen a magyar egészségügy, tudta, milyenek az orvoskollégák, de amikor ő került a kezük közé, azt várta volna el, hogy valamennyi orvos, akivel kapcsolatba kerül, úgy viselkedjen, ahogy ő viselkedett a betegeivel. Etikusan. Megrendítő volt, amikor elmesélte, hogy operáló orvosa tőle is elfogadta a paraszolvenciát. Tőle, a mindenkit mindig ingyen gyógyító orvoskollégától!

Pétert a butaság, a szellemi restség különösen irritálta. S ha ez még szakmai felkészületlenséggel is párosult, akkor felháborodása nem ismert határt. Az állandó harc volt az életeleme. Nem magáért a harcért, hanem, mert ahová nyúlt, ahová nézett, szeretetlenséggel, ostobasággal, kivagyisággal, karrierizmussal, etikátlan magatartással találkozott. S túlfejlett, önsorsrontó igazságérzetével nem volt képes elviselni, hogy orvoskollégái tudatlansága vagy csak nyeglesége, lustasága miatt emberek feleslegesen szenvedtek s haltak meg. Sokan csodadoktorként tisztelték, ám ő maga ez ellen tiltakozott, s epésen jegyezte meg: Csak rendesen meg kellett volna tanulni a belgyógyászatot, benne van a tankönyvben. Ilyeneket mondott, amikor egy beteg sok éves tortúra után hozzá került, s néhány hét után gyógyultan váltak el az útjaik.

Nem vágyott azokra a stallumokra, amelyeket a mindenkori hatalomtól lehetett elnyerni. Vágyott persze olyan munkakörülményekre, amelyek között tudományos elképzeléseit képes lett volna megvalósítani. Amikor egy-egy hasonló szakterületen tevékenykedő belgyógyász kollégájának kandidátusi vagy akadémiai doktori disszertációját olvasta, hol gúnyosan kommentálta azt, hol szinte őrjöngött. Színes kiemelő tollal jelölte a hibákat, tévedéseket, szándékos hazugságokat, s volt olyan értekezés, amelyen nem maradt fehéren egy foltnyi hely sem. Nem vagyok orvos, nem tudom megítélni, hogy igaza volt-e vagy sem, de eredményei őt igazolták. A nagynevű kollégák sikertelenül kezelt betegei rendre Péternél kötöttek ki. S többségük meggyógyult.

Péter az idő haladtával s korosodásával egyre nagyobb hátrányba került pályatársaival szemben, mert a hivatalos hierarchiából kirekesztette magát. Mezei belgyógyász volt. Nem volt tudományos fokozata, nem állt mögötte kórházi osztály, egyetemi tanszék, szakmai lobby, az általa javasolt műtéteket is a benne bízó orvos barátok végezték el, szívességből. A rendszerváltás előtt, a nyolcvanas években szilárd világnézete és vallásos meggyőződése okán egyértelmű volt, hogy a demokratikus ellenzék a természetes közege. Gyűlölte a létező szocializmust, de nem vágyott a hős szerepébe kerülni. Ennek ellenére az ellenzék tagjai éppen úgy tudták, mint a rendőrség, hogy Péter rendkívül veszélyes ellensége a hatalomnak. Az Ilka utcai lakásával szemben lévő házban a „cég” kibérelt egy lakást, s 24 órán át figyelte Péter mozgásait: mikor megy el, mikor érkezik, milyen csomagot visz, kik látogatják? Ám, mivel alaptermészete volt a rejtőzködés, és intellektuálisan is megtervezte minden „akcióját”, soha nem tudták lebuktatni. Amikor éppen körzeti orvos volt a Május 1. úti rendelőben, az ott is jelenlévő ügynökök legfeljebb azt regisztrálhatták, hogy a demokratikus ellenzék melyik tagja látogatja meg: Demszky, Haraszti, Kőszeg, Konrád, Rajk meg még sokan mások. Aztán főnökei „tanácsára” onnan is mennie kellett. Zavarta a langyos vizet, amely jellemezte a rendelő munkáját.

Az 1985-ös választások alkalmával bevezették a kettős jelölést, természetesen a másik jelöltet is a Hazafias Népfront úgynevezett jelölőgyűlésén kellett állítani. Kikötés volt még, hogy a jelöltnek vagy a választási körzetben kellett laknia, vagy ott kellett dolgoznia. Péter mindkét feltételnek megfelelt, s én javasoltam neki, hogy induljon el a jelöltségért. Az 1985-ös alternatív jelölések története a Választási almanach címet viselő szamizdat kötetből megismerhető, de ebben már Péter neve nem szerepel. Amikor először került szóba, hogy parlamenti képviselő legyen, mindenki lelkesedett, maga Péter is. Aztán mind többen gondoltuk végig, hogy ez mivel járna. Abban nem kételkedtünk, hogy a népszerű orvost saját körzetében meg fogják választani, még abban is biztosak voltunk, hogy a jelölőgyűlést sem tudják majd manipulálni, munkásőrökkel megtölteni, mert orvosi beágyazottsága olyan erős, hogy a népfrontos aktivisták is hátrébb húzzák az agyaraikat. De mi történik, ha Péter bekerül a parlamentbe? Lesz egy magányos, időnként odamondogató képviselő, akit a parlamenti gépezet különösebb nehézség nélkül képes lesz semlegesíteni, viszont elveszítünk egy nagyszerű orvost, és be kell rekesztenie az akkor tetőző kutatásokat. Végül az ellenzék több prominense felkereste Pétert, és azt kérte tőle, hogy ne induljon. Magam is retiráltam, és ezt a nézetet képviseltem. Ma sem tudom eldönteni, hogy igazuk, igazunk volt-e, vagy sem. Ha Péter akkor országgyűlési képviselő lett volna, biztos, hogy aktívan részt vesz a rendszerváltás előkészítésében, s a többi, 1985-ös „alternatív jelölthöz” hasonlóan (Bauer, Rajk, Ráday) tagja lesz az első, szabadon választott országgyűlésnek. Elképzelhető, hogy kiforrott egészségügy-politikai elképzelései nagyot lendítettek volna az országon. Ugyanakkor nem folytathatta volna a máj-epe-rendszerrel, koleszterinnel, epesavakkal kapcsolatos kutatásait, mert nem maradt volna rá ideje, energiája. Péterből nem lett képviselő, maradt az ellenzék talpasa, aki gyógyító és kutató munkája mellett működtette szinte mindenki előtt elkonspirált egyszemélyes nyomdáját, s rendszeresen élvezte a szervek vendégszeretetét.


A Fidesz megalakulása után a rendőrség zaklatta az akkor még rendkívül szimpatikus fiatalokat, akik nálunk, öregeknél is nagyobb bátorságukkal tűntek ki. A rendszerrel való nyílt konfrontáció perekbe és rendőrségi kihallgatásokba torkollott. A fideszes gyerekeknek nem volt tapasztalatuk, hogy milyen magatartást kell tanúsítaniuk a kihallgatásokon. Péter karolta fel egy csoportjukat, az akkori „élcsapatot”, s készítette fel őket, hogy mikor, hogyan kell viselkedni, mikor kell hallgatni, s mikor visszatámadni. Minderről csak sok évvel később értesülhettem, Péter introvertáltsága és konspirációs fegyelme miatt. Valószínűleg soha nem mondta volna el, hogy milyen köze volt a Fideszhez, ha az Orbán-kormány ideje alatt, éppen a Fidesz részéről nem érik súlyos megaláztatások. Egy beszélgetésünk alkalmával szakadt ki belőle, hogy azért eszébe juthatna a fiúknak, amikor éjszakába nyúlóan beszélgettünk. Most, ugyanazok, akik egykor itták a szavamat, letagadtatják magukat a titkárnőjükkel. S aztán hozzáfűzte: látod, milyen jó, hogy nem kerültem politikusi pályára, lehet, hogy mindenkit elembertelenít a hatalom?!



Pétert biztosan nem változtatta volna meg a hatalom, de az is biztos, hogy alkalmatlan lett volna a profi politizálásra. Péter ugyanis született ellenálló volt. S humanizmusa olyan mélyen gyökerezett, hogy az mindig felülírta mind a politikai, mind az egyéni értékeket, érdekeket. Valamikor a nyolcvanas évek közepén, amikor éppen csak megkezdte legális működését a Soros Alapítvány, összehoztam Vásárhelyi Miklóssal. Ő volt Soros György magyarországi tényleges és teljes jogú képviselője. Péter már nagyon benne volt a koleszterin-kutatásokban, az innen-onnan szerzett pénzek azonban semmit sem fedeztek. Vásárhelyi gyanakvással fogadta lelkes ajánló szavaimat, s ragaszkodott hozzá, hogy személyesen találkozzék Péterrel. A Hadtörténeti Múzeum előtt randevúztunk, bemutattam őket egymásnak, s magukra hagytam. Este Miklós felhívott, s szemrehányást tett: hol dugdostad te ezt a pasast, miért nem ismertem korábban? Ez tényleg zseni! Péter pályázott, s kapott pénzt, műszert, utazási keretet, egy időre megoldódtak a kutatás anyagi feltételei.

S hogy a mélyen humanista gondolkodás hogyan írta felül a politikusi/politikai gondolkodást, arra éppen a Sorostól kapott pénzből folytatott kutatás egyik epizódja világít rá. Sok hányattatás után megkereste Pétert az MSZMP KB egyik titkára. A kis stáb akkor a László Kórház egy távoli pavilonjában tevékenykedett. Győri elvtárs éppen úgy „meg lett gyógyítva” mint mindenki más. Ám erről tudomást szerzett a titkárság egyik munkatársa, s számon kérte Péteren, hogy Soros-pénzből miért gyógyít kommunista vezetőt. Péter válasza igen ingerült volt. Először közölte, hogy visszaadja a pénzt, amit az alapítványtól kapott, mert nem tűri, hogy bárki is beleszóljon a munkájába. Aztán elmagyarázta, hogy aki belép a rendelője ajtaján, az az ő betege, s mindent megtesz azért, hogy meggyógyuljon. Végül felhívta a kötekedően túlbuzgó alapítványi tisztviselő figyelmét, hogy a háború után zsidó orvosok is gyógyították a náci tiszteket. Majd hozzátette: ha már meggyógyult, akkor folytathatom ellene a harcomat. S idézte az akkor még érvényben lévő egyik, vélhetően „szovjetből” fordított sztálinista etika-tankönyvet, amelyben az állt, hogy amennyiben az anyád osztályárulóvá válik, kíméletlenül likvidálnod kell. S befejezésül keményen visszakérdezett: Ezt a nézetet vallod? Nem nőtted még ki az agymosást? A konfliktust Vásárhelyi Miklós simította el, aki egyértelműen Péternek adott igazat, s túlbuzgó kollégája helyett is bocsánatot kért. A pénz, a műszer maradt, a munka folytatódott, a Soros Alapítvány többé nem szólt bele, mit csinál Légrády Péter és kutatócsoportja a tőlük kapott milliókkal.

Ebben az időben, a nyolcvanas évek közepétől Péternek egy igen jó – virtuális – csapata volt. A kutatócsoport tagjai különböző helyeken dolgoztak, ki az egyetemen, ki valamelyik kutatóintézetben, gyógyszergyárban vagy éppen egy műszaki laboratóriumban, de, ahogy mondani szokás: egy srófra járt az agyuk, s ami a legfontosabb, elfogadták Péter koncepcióját, s végezték a számukra kijelölt munkát. Voltak a csapatban radiológusok, mikrobiológusok, bakteriológusok, mérnökök, akik valamennyien elfogadták Péter kíméletlen tempóját, vibráló ötleteit, gyakran még a szakmabeli számára is követhetetlen intellektuális szökelléseit. A Péter vezette csapat olyan méréseket végzett az epesavakkal és a koleszterinnel kapcsolatban, amelyeket még soha, senki nem végzett. S az eredmények merőben ellentétesek voltak mind a hazai, mind a nemzetközi eredményekkel. Ahhoz, hogy a kutatás számára a megfelelő mennyiségű „alapanyag” rendelkezésre álljon, kellettek olyan betegek, akik a szokásosnál macerásabb, több ráfordítást igénylő vizsgálatoknak alávetik magukat, betartják a Péter által megszabott étkezési rendet, vérvételre és ultrahang-vizsgálatra a kellő időben megjelennek, s hajlandók „csövet nyelni”. S kellett a főleg barátok, családtagok köréből, kisebb részben a volt betegek közül rekrutálódott kontrollcsoport, az „egészségesek” csapata. Szerencsére én ez utóbbiak közé tartoztam.

Péter nem csak a munkatársait, de a „betegeit” is képes volt fanatizálni. A csőnyelés (szondázás) erre a legjobb példa. Ahhoz, hogy valakitől epeváladékot (epefolyadékot) lehessen venni, a „hivatalos egészségügyben” egy vastag gumicsövet dugtak le, keresztül a gyomron, egészen mélyre, a patkóbélig, vagy még tovább, odáig, ahol az epe beömlik az emésztőrendszerbe. Akinek volt ilyen élményben része, az tudja, hogy ez a vizsgálat nem tartozik a legkellemesebbek közé. A gumicső, ami a magyar egészségügyben ez idő tájt rendszeresítve volt, brutális eszköz ehhez a vizsgálathoz. Arról már nem is szólva, hogy a csövet a vizsgálat után „fertőtlenítették” (úgy, ahogy…), s még számtalan betegnél felhasználták.

A csőnyelésnek azért van kiemelkedő jelentősége Péter karakterének, orvosi habitusának megértésében, mert Péter megtalálta azt a műanyag csövet, amely a legkevesebb kellemetlenséget okozta a betegnek. Péter azok közé a megszállott kutatók közé tartozott, akik először mindent magukon próbáltak ki. S azt tapasztalta, hogy a szokásos gumicső kellemetlenül vastag és kemény, fölsérti, fölsértheti a nyelőcsövet, a gyomrot, s mialatt a beteg fekszik, s jön belőle az epe (másfél-két óra) minden mozdulatra irritálja azt a felületet, amellyel érintkezik. S az úgynevezett fertőtlenítés sem volt – finoman fogalmazva – tökéletes. S ekkor csőkeresésbe kezdett! Különböző funkciójú műanyagcsöveket próbált ki, de egyiket sem találta megfelelőnek. Mígnem egy autószerelő barátjánál felfedezett egy műanyag csövet, pontosabban annak egy igen kicsiny darabját, amelyet előbb kézben melegített, majd lenyelte, s ezzel rátalált a megfelelő eszközre. Ami nem volt más, mint egy autóalkatrész, amit bizonyos márkába beépítve szállított a gyár. Hosszas keresés, levelezés után kiderült, hogy az autógyártásban tömegesen használt, már a test melegére is enyhén lágyuló termékről van szó. Ezután már „csak” be kellett csempésztetni az országba néhány száz méternyit belőle (egy-egy vizsgálathoz másfél-kétméteres darabra volt szükség), s nekünk szinte semmi kellemetlenséget nem okozott ezt a csövet lenyelni, s vele a szánkban, gyomrunkban órákig az oldalunkon feküdni, s várni, hogy jöjjön az a fránya epe. Amúgy ez az eszköz töredékébe került az orvoslásban általánosan használt gumicsőnek.

Mind a betegek, mind a kontrollcsoport heteken át jókedvűen vetette alá magát a Péter által diktált és részben általa is végzett vizsgálatoknak. A csövet ő dugta le, a vért ő vette, ultrahangra azonban a radiológiai klinikára kellett átmenni. Aki vállalta a közreműködést, annak egy teljes napja ráment. De sokan voltunk, akik vállaltuk: Péterért, a tudományért, az utánunk jövők (és a magunk) gyógyulásáért, egészségéért. Elhittük, hogy nagyon fontos kísérletnek vagyunk részesei, hogy Pétert és a tudományt egyszerre szolgáljuk.

Péter állandóan több fronton vívta csatáit. Folyamatosan hadakozott az általa hibásnak tartott tudományos nézetek ellen, e hadakozáshoz szinte emberfeletti erőfeszítések árán biztosította a kutatási feltételeket, s közben politizált is. S amikor létrejött az Alapítvány a Vérkoleszterinszint Csökkentéséért, újabb frontot kellett nyitnia, mert a rendszerváltás utáni lenyúlás-hullámnak áldozatul esett az a nem kis összeg, amelyből megpróbálta létrehozni saját kórházát és kutatóbázisát. Az állandó hadakozás szinte kódolva volt személyiségében, s minden reakció, amelyet tevékenységével kiváltott, csak azt erősítette meg, hogy küzdelmek nélkül a becsületes gyógyító tevékenységnek nincs létjogosultsága.

Amikor a temetésére szülőfalujába, Érsekvadkertre érkeztem, bementem a virágoshoz. Kétszer egy szál vörös rózsát kértem, s a boltos visszakérdezett: Péter temetésére lesz? Ebben a nógrádi faluban mindenki ismerte, hiszen apja majd hatvan évig itt volt körorvos. Egy faluban az orvost és családját mindenki ismeri. Hatan voltak testvérek, közülük három fiú Pannonhalmán, két lány a Knézich utcában végezte középiskoláit. Pannonhalma informálisan már akkor is az ország egyik legjobb gimnáziuma volt, de a hatvanas évek közepén, amikor Péter érettségizett, garantált elutasítást biztosított az orvosegyetemi felvételin. Ezért egy évig műtőssegéd volt, majd kitanulta az autószerelő szakmát, s csak három év késéssel kezdte meg orvosi tanulmányait Pécsett. Egyik sikeres felvételije után (mert valamennyi sikeres volt!) a következő szövegű elutasítást kapta: Jelenleg vallott idealista világnézete az egyetemi hallgatókkal szemben támasztott követelményeknek nem felel meg. Végül felvették, 1974-ben, 27 évesen fejezte be tanulmányait, immáron három gyermek édesapjaként, de az egyházi iskolákban végzetteket sújtó megkülönböztetés még akkor is honos gyakorlata miatt nem kapott állást, hiába volt nagycsaládos. Kétévi hányódás után – saját szavaival – „a zsidó kórház (Szeretetkórház) új igazgatója, Schwarczmann Pál, az elmúlt évtizedek, hiszem, legnagyobb belgyógyásza hív ’76-ban kórházába dolgozni (sabesz-gojnak is), majd váratlan halálakor, ’81-ben, ugyan azonnal távozni kívánnék, de ez csak ’83 közepén sikerül, amikor Zuglóban leszek három évig körzeti orvos”.

Péter életében Schwarczmann Pál mind szakmailag, mind emberileg meghatározó. Sokszor elmondta, hogy mindent tőle tanult, Schwarczmann Pált tekintette egyik példaképének, aki az együtt töltött fél évtized alatt egyrészt meggyötörte a pályakezdő orvoskollégát (volt, hogy két napos határidőre háromszáz oldalas könyv megtanulását írta elő, feszített munka mellett, s utána le is vizsgáztatta belőle), másrészt, amikor megismerte tehetségét, igyekezett minden saját tudását átadni neki. Schwarczmanntól leginkább azt a tudáshozományt kapta, hogy mindig lépést kell tartani a legfrissebb kutatási eredményekkel, de mindenben kételkedni is kell, ugyanakkor a betegért mindent meg kell tenni. Paradigmatikus és máig érvényes üzenetet hordoz, ahogy a volt pannonhalmi diák, hívő katolikus és a zsidó kórház igazgatója egymásra talált, a mester-tanítvány kapcsolatból egyre inkább apa-fiú kapcsolat lett. Péternek haláláig Schwarczmann volt az orvosi etalon.

A hetvenes évek második felében került a rendőrség, a III-as főcsoportfőnökség látókörébe. Ő maga ápolta pannonhalmi kapcsolatait, az idős bencések, akik nyugdíjas éveiket az apátságban töltik – köztük volt tanárai is –, egyre többen választották Pétert orvosuknak; apósa evangélikus lelkész, a zsidó kórház révén pedig rabbik sokaságát ismerte meg, tudhatta barátjának. Ez a klerikális beágyazottsága önmagában is elegendő lenne a szerveknek, hogy fölfigyeljenek a furcsa orvosra. Mindezt azonban tetézte, hogy rendszeres erdélyi útjai nem korlátozódtak a táj szépségének élvezetére, hanem egyre aktívabb szerepet vállalt a magyar értelmiségiek és az erdélyiek közötti kontaktus kiépítésében, kapcsolatba került Illyés Gyulával, üzeneteket vitt és hozott, de összebarátkozott azokkal az erdélyi magyarokkal is, akiknek a nevét soha nem ejtette ki. 1984-ben a Securitate és a magyar rendőrség közös akciót szervezett, sikertelen emberrablási kísérletet hajtott végre ellene. Ekkor már évek óta rendszeresen érintkezett a lengyel Szolidaritással, számos vezetőjét barátjaként tisztelhette.

Az erdélyiekért szervezett akciók egyikének magam is részese voltam. Segíteni kellett egy nagy gyógyszerrakomány átpakolásában. A gyógyszerek részben külföldről érkeztek, részben „hamis” receptekre maga Péter váltotta ki őket ismerős patikusoknál. Antibiotikumok, fogamzásgátlók, fájdalomcsillapítók, szívgyógyszerek és egyedi megrendelésre, Erdélyben nem kapható medicinák voltak abban a mikrobuszban, amely beállt a Széna téri parkolóba. A mi dolgunk az volt, hogy a gyógyszereket átpakoljuk egy hatalmas Mercedes csomagtartójába. A szállítás, a határon átjutás a következőképpen történt. Pétert felhívta egy határőrtiszt ismerőse, s megmondta, mikor van szolgálatban. Két kocsi indult útnak, az elsőben Péter, csomagtartójában olyan holmikkal, amelyeket Romániába nem engedtek be. Őt követte a Mercedes. A határon az ismerős tiszt átengedte őket, de azonnal telefonált román kollégájának, hogy Péter kocsijában Bibliák, gyógyszerek stb. találhatók. Pétert leállították, a Mercedest elengedték. A gyógyszereket lelkészeknél terítették, akik gondoskodtak további elosztásukról.

Ilyen előzmények után, meglehetősen sok adat birtokában próbálták meg beszervezni, természetesen sikertelenül. Az igazsághoz tartozik, hogy Péter élvezte azokat az egyébként teljesen meddő szócsatákat, amelyeket a III/III-as embereivel kellett vívni. Félelemmel töltötte el viszont, hogy megfenyegették, gyerekeit fogja baj érni, ha nem beszél. Újabb és újabb megkeresésekor mind több terhelő adat volt a szervek birtokában, de Péter rájött, hogy ezeket nem az ő megfigyelése nyomán, hanem részben besúgók útján, részben pedig a lakásán elhelyezett lehallgató-készülékek segítségével szerezték meg. Tevékenysége során ugyan a fokozottabb óvatosságra szükség volt, de egyetlen kapcsolata sem bukott le, amiből arra következtetett, hogy jól konspirál. Schwarczmannt is megkeresték a belügyérek, s nyilván arra próbálták rávenni, hogy ne engedje Pétert szakvizsgára, rúgja ki, de az atyai barát nem volt megfélemlíthető, s Péternek csak enynyit mondott: Nehéz idők következnek magára, nagyon vigyázzon! Rám számíthat! Ekkor már megszületett negyedik gyereke, fia is, aki az ’56-os tevékenységéért börtönbüntetést elszenvedett egykori bencés tanára, Söveges atya tiszteletére kapta a Dávid nevet.

1986-ra a belügy körzeti orvosi állásából is eltávolíttatta. Ekkor már erőteljesen folytak sikeres kutatásai, de a körülmények egyre méltatlanabbak lettek. Hiába a Novotrade és a Soros Alapítvány anyagi támogatása, minden rendelőben, ahová ismerősök, barátok, volt betegek révén bekerült, hamarosan távozásra szólították fel, a belügy keze messzire elért, s céljuk Péter teljes ellehetetlenítése volt. Pedig azt nem is tudták, miként az egykori demokratikus ellenzékből is csak kevesen, hogy a nyolcvanas évek elejétől egy autószerelő barátja műhelyében saját nyomdát működtetett, s az itt készült szamizdat kiadványokat szinte becsempészte előbb Rajk butikjába, majd a terjesztés illegális csatornáiba. Mindezt saját költségén tette, a bevételekből már csak azért sem részesedhetett, legalább a költségtérítés erejéig, mert nem fedte fel magát. Én azok közé tartoztam, akik tudták, hogy szamizdatokat állít elő, átadta a kinyomott példányokat, s azokat Solt Ottiliához szállítottam, ahonnan megindult a terjesztés.

1986-ban új korszak kezdődött Péter életében. Egy olyan műfaj képviselője volt, amely műfaj az orvostudományban sem itthon, sem külföldön nem létezik: magánkutató. Erről így ír: a mindig más laborban végeztetett vizsgálataink miatt eredményeink korrekt tudományos publikációja szóba se jöhet, noha a betegek – gyakorta csodaszámba menő – látványos gyógyulásainak híre megy. A Pétert megrohamozó gyógyulni vágyók ellátására nem volt sem orvosi, sem eszközkapacitása. A kutatások saját erőből folytak, Péterben hívő barátok saját munkahelyükön illegálisan végezték el a méregdrága vizsgálatokat, használtak sokmilliós laborgépeket, vegyszereket, magyarul: munkahelyükön ellopták a kutatáshoz szükséges kapacitást, saját munkaidejükben „fusiban” végezték el a laborvizsgálatokat.

Azt hihetnénk, hogy a rendszerváltozás meghozta a normális munka lehetőségét Légrády doktor és csapata számára. Éppen 1990-re fogyott el minden lehetőség, pénz, külső segítség, hiszen az átrendeződő világban szigorodtak az illegálisan végezhető munka feltételei. Mivel Péter állandóan szembe ment a szakma hivatalos nézeteivel, reménye sem volt arra, hogy „normális” (értsd: egyetemi, kutatóintézeti) státust kapjon. Bulldogtermészete azonban elvezette a BKV-hoz, annak is máig regnáló vezérigazgatójához. 1991 őszén egy rekreációs, preventív egészségügyi központ létrehozásának gondolata vetődött fel a BKV-nál, s erre Pétert kérték fel vezetőnek. Péter lelkesen kezdett hozzá a részletes tervek elkészítéséhez, annál is inkább, hogy a tömegesen végzett szűrővizsgálatok közé be tudja csempészni saját kutatásaihoz szükséges (ám a BKV számára is nélkülözhetetlen!) koleszterin-méréseket, hasi ultrahang-vizsgálatokat, új – és teljesen legális – alapokra tudja helyezni az orvosi preventív munkát. Ekkor került kapcsolatba Andrew Sarlóssal, aki hónapokig hitegette a kutatások finanszírozásával, de aztán a kanadai orvosok véleménye döntött, és Sarlós elállt az anyagi támogatástól. (A kanadai orvosok véleménye: Bukarestben [sic!] nem találhatják azt ki, amit ők jól fölszerelt laboratóriumaikban sem tudnak megoldani.)

A BKV vezetőinek tetszett Péter terve, de a jelentős beruházási költséget egyedül nem merték vállalni. A frissen kinevezett vezérigazgató tudott Péter rendszerváltozás előtti tevékenységéről és kapcsolatairól, s arra kérte, beszéljen Demszkyvel, s ha a főpolgármester rábólint a projektre, az azonnal indulhat is. Péter háromszor-négyszer próbálkozott, sikertelenül, Szolnoki Andreánál tovább nem jutott. Ahogy később a fideszes miniszterek nem fogadták, nem támogatták, úgy a főpolgármester sem nyújtott segítő kezet.

Nem vagyok orvos, Péter kutatásairól csak szakszerűtlenül tudnék beszámolni, ezért csak nagyon felületesen és laikus módjára írok néhány sort, az emberi, szakmai konfliktusokra és azok forrásaira összpontosítva. A nyolcvanas évek elejétől, az Egyesült Államokból indulóan az a nézet terjedt el orvosi körökben, hogy az amúgy valóban veszélyes magas koleszterinszintért elsősorban a tojás és a szalonna (zsír) a felelősek. Az 1984. március 26-ai TIME magazin címlapja robbantotta ki a nemzetközi pánikot. A címlapon fejet formáló tányér, rajta két tükörtojás (a szemek), és a lefelé görbülő (szomorúságot szimbolizáló) sültszalonna (mint száj). A szöveg pedig CHOLESTEROL And Now the Bad News. Tizenöt évvel később ugyancsak a TIME címoldalán a szalonna helyén egy fölfelé görbülő (vidámságot szimbolizáló) dinnye, s a szöveg: Eggs are O.K.? Margarine’s not? The new science of eating right. Légrády doktor, ellentétben a hivatalos magyar orvoslás jeleseivel, egyetemi oktatókkal, magas stallumot birtoklókkal, már az első TIME-cikk megjelenésekor, kutatásainak első szakaszában más nézeteket vallott a koleszterin-háztartás mikéntjéről, annak befolyásolásáról, a magas, ezért veszélyes koleszterinszint kezeléséről, s ennek táplálkozással és gyógyszeres kezeléssel kapcsolatos szabályozásáról.

Tudjuk, hogy az orvosi társadalom paramilitáris rendszert alkot, s azt is tudjuk, hogy az előrejutás elengedhetetlen feltétele valamely klikkhez (nevezhetjük iskolának, úgy kevésbé pejoratív) való tartozás. Ebben az erősen hierarchizált és a kölcsönös előnyökön alapuló rendszerben Légrády Péter, aki autonóm személyiség volt, nem találta meg a helyét. Amíg Schwarczmann doktort maga választhatta mesteréül, s amíg Schwarczmann doktor szakmai és erkölcsi magatartásával kielégítette Péter rendkívül magas elvárásait, addig Péter számára is elfogadható volt Schwarczmann autoritása. De soha nem volt képes olyan, általa szakmailag tévesnek tartott véleményt elfogadni, amelynek elfogadása a hatalmi helyzetben lévő kolléga kiszolgálása miatt juttatta volna előnyhöz. Valahányszor szakmai tudatlansággal, inkompetenciával találkozott, haragra gerjedt, s vállalva a súlyos konzekvenciákat, nekirontott a felkészületlen vagy szakmailag (és gyakran erkölcsileg is) korrupt kollégának. Márpedig a magyar belgyógyászok legjava bedőlt a Nagy Koleszterin Blöffnek, s igyekezett pecsenyéjét trendi módon sütögetni, anélkül, hogy saját kutatásokat folytatott volna. Péter eredetileg a szervezet epesav-forgalmának zavarait, illetve azok okát vizsgálta, s így jutott el a koleszterinhez. És kutatásai során rájött, hogy tévút a koleszterinszegény diéta, a koleszterin magas szintjéért nem a táplálék, hanem a lebomlás zavara a felelős. S különösen veszedelmes és felesleges a gyógyszeres kezelés. Egy HVG-interjúban nekimegy az egész szakmának.

HVG: A koleszterin körüli nagy propaganda-hadjárat azért mégiscsak jó volt arra, hogy tudjuk, mire figyeljünk…

L. P.: Úgy, ahogy csinálták, csinálják, szerintem több kárt okoz, mint hasznot. Hátborzongatóan szakszerűtlen például az agyonreklámozott utcai „koleszterinszint-mérés”, mert pontatlan, félrevezető és költséges. Arról nem is szólva, hogy egyáltalán miképpen lehet koleszterinszintről beszélni egyetlen mérési „pont” alapján. Ez ahhoz hasonló, mint amikor a nap folyamán egyszer megnézném mennyi az idő, fölírnám egy darab papírra, és a későbbiekben, valahányszor a pontos időre vagyok kíváncsi, erre a cetlire vetnék egy pillantást.

(HVG, 1993. július 3.)

Két évtizedes kutatásait azonban nem publikálta szakmai folyóiratban. Jogos a kérdés: miért? Az övénél sokkal kisebb populáción, kevesebb szakszerűséggel végzett kutatások is megjelentek még a külföldi, jelentős orvosi folyóiratokban is. Péter azonban maximalista volt, s olyan eredménnyel akart kirukkolni, amely nem csak támadhatatlan és minden vonatkozásában a legmagasabb szakmai és erkölcsi normáknak megfelelő, hanem nagyot is durran. Eredményeiről rendre nem szakmai folyóiratokban számolt be, azokat rádióban, televízióban, nagy példányszámú, populáris folyóiratokban népszerűsítette, tovább fokozva ezzel a szakma haragját. A fent idézett HVG-interjúban elmondja, hogy „túlságosan nagy üzlet és gazdasági érdek van abban, hogy egészséges emberek egyéni adottságaikra és élethelyzeteikre való tekintet nélkül megvásárolják az »antikoleszterin-iparág« termékeit és szolgáltatásait”. Majd a francia Marian Afpelbaumot citálja: „Túl sok szélhámos válna munkanélkülivé”, ha a Nagy Koleszterin Blöfföt lelepleznék. Tanult kollégái értettek a szóból, hiszen nem volt kétséges, hogy róluk szól, amikor szélhámosokat említ. Ám azzal, hogy nem voltak tudományos publikációi, támadási felületet nyújtott az akadémiai verkliben szocializálódott, s ott tevékenykedő „szakembereknek”, akik lesajnálóan nyilatkoztak a csak mezei belgyógyász szakorvos nézeteiről. A Légrády által implicite szélhámosoknak nevezett, koleszterinnel foglalkozó, jelentős pozíciókat betöltő orvosok óriási csele volt, hogy egyrészt kölcsönösen (keresztben) egymásra hivatkoztak, másrészt az akkor még nyugaton is elfogadott elveket szajkózták, s csekély hajlandóságot sem mutattak az önálló gondolkodásra. Arról csak sejtéseink lehetnek, hogy a világ legnagyobb lobbyja, a gyógyszeripar, mennyit keresett a(z alig valamit használó, de inkább ártó) koleszterincsökkentő gyógyszereken, s azokból mennyi folyt vissza ilyen-olyan formában az e gyógyszereket en gros felíró orvosokhoz. Légrádyt hol bolondként, hol akadékoskodó fráterként kezelték, de tartottak tőle. Soha nem vállalták a „főprofesszorok” a szakmai vitát, a megmérettetést, mert tudták, hogy Péter valamennyiüknél felkészültebb, ismeri a szakirodalom legjelentéktelenebb cikkét is, s ha fontos eredményre bukkant, azt azonnal ellenőrizte, s beépítette saját konstrukciójába. 1991-ben ugyan volt egy tévéműsor a koleszterinről, s abban a szakma „hivatalos” jelesei mellett Légrády doktor is szerepelt, de az ilyen vitáknak nincs szakmai konzekvenciájuk. Ez a félelem odáig terjedt, hogy az egyik nagynevű orvos nagydoktori védésének kezdési időpontját csak azért hozták előbbre egy órával, hogy lehetetlenné tegyék Péter aktív jelenlétét. Egy másik – Péter által kóklerségnek tartott – disszertáció esetében vette a fáradságot, s ellenőrizte a jelölt, illetve a címet elnyerő professzor publikációs indexét, s kiderítette, hogy abban jelentősen meghamisított adat szerepel. Ez a harc átívelt a rendszerváltozáson, s Péter gyakran idézte a „klasszikus” mondást: kis ország vagyunk, egy a csőcselékünk.

A már említett BKV-kudarc után úgy tűnt, hogy függetlenül a Pétert érő támadásoktól, beindulhat egy nagyszabású projekt, amelyben gyógyítás és kutatás együtt folyhat. 1992-ben jött létre az addig informális csoport helyett az Alapítvány a Vérkoleszterinszint Csökkentéséért, amely immáron legális keretet biztosíthatott volna azokhoz a kutatásokhoz, amelyeket Péter és csapata végzett, illetve végezni kívánt: meddőség megszüntetése, koleszterinszint-csökkentés, valamint éhezés és gyógyszerek nélküli fogyókúra. Az alapítványnak pénze is lett, egy bank nagyvonalú támogatása révén – akkori átszámítással – egymillió dollárnak megfelelő forint induló tőkével kezdődhetett (volna) a kutatás, gyógyítás. S ekkor kezdődött az a máig tartó, a rendszerváltás utáni minden gazdasági anomáliát felvonultató háború, amely – véleményem szerint – Péter halálát okozta. Az alapítvány, részben a jelentős összeg birtokában, részben főleg amerikai biztosítótársaságok üzleti ajánlatát bírva, belevágott egy olyan projekt megvalósításába, amely a papírforma szerint sikerre volt ítélve. Hogy a biztos sikerből miért lett kudarc, annak több oka is van. A legfőbb ok, hogy megváltoztak a törvényi feltételek, s a tíz évre (elővásárlási joggal és a bérleti díjat vételkor beszámító feltétellel!) bérbe vett, s már részben rendelő céljára átalakított nyomdász-szakszervezeti üdülőt a szakszervezet akkori elnöke előnyösebben tudta értékesíteni, ezért áthágva minden törvényi előírást, Tasnádiékkal erőszakkal elfoglaltatta. Erről a heti Beszélőben több folytatásban számolt be Solt Ottilia (1995. március 16-ától kezdődően). Az ingatlan – törvénytelenül, hiszen annak jogszerű bérlője volt, s nem állta meg a helyét a per-, teher- és igénymentesség állítása az adásvételi szerződésekben – oly sokszor cserélt gazdát, s olyan követhetetlen körülmények között, ahogy azt az elmúlt másfél évtizedben megszokhattuk. A pártközeli cégek (s itt a párt éppen az MSZP-t jelenti) egymásnak adták tovább az értékes zugligeti ingatlant, amelyért a szakszervezet már az induláskor irreálisan magas bérleti díjat kért, de mert a kifizetett összeget egy tíz évvel későbbi (2002-es) vásárlásnál – az eredeti ígéret szerint – beszámították volna a vételárba, az alapítvány vállalta ezt a nem kis terhet. S vállalta azért is, mert bírta kompetens politikai vezetők ígéretét, hogy az Országos Egészségbiztosítási Pénztár befogadja a létrejövő gyógyító intézményt, s vállalta azért is, mert több külföldi biztosítótársaság ígéretét bírta betegek Magyarországra szállítására. Amikor azonban a szakszervezeti vagyon elidegenítésének tilalmáról szóló VIKSZ-törvényt feloldották, hirtelen igen sokan kezdtek érdeklődni a rendkívül értékes budai ingatlan iránt, s a tulajdoni lapon ma már megszámlálhatatlan széljegy és tulajdonos található, köztük egy olyan is (ezt nevezem Kaya Ibrahim-effektusnak), amely időközben ügyvezetőjével együtt eltűnt.

Az alapítvány által kifizetett tetemes bérleti díj és az ennél is jelentősebb építési költség odaveszett, az OEP, a korábban támadott orvosok nyomására, nem adott befogadói nyilatkozatot, s a beígért pályázati pénzt is negyvened részére (!) csökkentette, ezért aztán a külföldi betegek ideszállítása is meghiúsult, hiszen a létesítmény nem jött létre, nem volt hol fogadni a betegeket. Az alapítvány és a 99%-os tulajdonában lévő kft. – amely a lebonyolítást végezte – padlóra került. S hiába volt Légrády doktornak igaza, bárhová fordult is, falakba ütközött. A szakszervezeti vezető, aki a társszakszervezeteket is megvezette, az MSZP egyik erős embere lett, ma politikai államtitkár. A rendőrség és az ügyészség a feljelentésekre nem válaszolt, vagy csak nagyon sokára, időnként pedig vagy hazudott, vagy „elvesztette” az iratokat. Péter ugyan folytatta gyógyító tevékenységét, de energiáinak nagyobbik része a jogi harcra pazarlódott, s megtapasztalhatta, hogy függetlenül attól, milyen politikai erő van hatalmon, a politikai osztály szolidaritása, különösen, ha piszkos, lenyúlt pénzekről van szó, pártsemleges.

Jelenleg is több polgári és büntetőper van folyamatban, de ezek végkimenetele a lényegen már nem változtat: a befolyással bíró pártkorifeusok pénzéhsége, korruptsága annyira megkeserítette Pétert, elvette életkedvét, hogy elveszítette legendás erejét, a betegség győzedelmeskedett felette. Akik a gyógyításra kiszemelt és jogszerűen bérbe vett ingatlanon meggazdagodtak, azok számára sem a népegészségügy, sem egyes emberek gyógyulása nem szempont. Szempont viszont, hogy felépülhetett a Hunyadorom lakópark. Felelősen nem állíthatom, hogy a megszámlálhatatlan adásvétel során (amelyek között olyan is volt, amikor a vevő előbb adta tovább az ingatlant, mintsem azt megvette volna!) ki és milyen mértékben gazdagodott meg, miként arról sincs tudomáson, hogy a szerződésekben foglalt összegek mellett volt-e, s ha igen, milyen pénzmozgás, s a pénzek kinek a zsebébe vándoroltak, azt azonban felelősen állítom, hogy a betegektől pénzt soha el nem fogadó Légrády Péter számára az elmúlt nyolc év igazi pokoljárás volt. Szinte mániásan gyűjtötte az adatokat, készítette elő a következő s azután következő pereket, hogy visszaszerezze a galádul ellopott pénzt, s őrlődött fel előbb csak lelkileg, aztán a problémákat szomatizálva testileg is. Elviselhetetlen volt számára, hogy megfosztották a nagy lehetőségtől, jelesül, hogy tömegeket gyógyítson, mégpedig az OEP által finanszírozottan, vagyis állampolgári, társadalombiztosítási jogon, anélkül, hogy a betegnek fizetnie kelljen. De elviselhetetlen volt számára az is, hogy az alapítvány kisemmizése a rablókapitalizmus és a nómenklatúra büntetlen és a jogi intézményrendszer hallgatólagos támogatását élvező történetévé, szinte iskolapéldájává vált. S csak fokozta frusztrációját, hogy mindazok az orvosok, akik évtizedekig a Nagy Koleszterin (hazugság) Biznisz haszonélvezői voltak, egyre magasabbra kerültek a ranglétrán, s úgy változtatták meg nézeteiket, ahogy más inget vált.

Többször felvetettük neki, hogy nyisson magánrendelőt, s tudását ott kamatoztassa, de ezt mindannyiszor ingerülten elutasította, hiszen morálisan elfogadhatatlannak tartotta, hogy csak azokon tudjon segíteni, akik képesek fizetni neki. Erkölcsi világképébe – amelynek alakításában jelentős szerepet játszott Dávid atya, haláláig Péter lelki atyja és támasza – nem fért bele, hogy a gyógyításért pénzt fogadjon el. Számára a gyógyítás küldetés volt, s már súlyos beteg volt, de baj esetén akár éjszaka is fel lehetett hívni, s gondosan titkolt fájdalmai ellenére azonnal segített, legtöbbször telefonon is pontosan diagnosztizált, s azonnal megmondta az eredményes terápiát. Ám valahányszor olyan problémával fordultak hozzá, amely kívül esett szakmai kompetenciáján, szakorvoshoz küldte a betegét, bár az esetek zömében az általa megállapított diagnózist a szakorvos csak megerősítette.

Az alapítvány pénzének ellopása után Péter új „harci területet” keresett. Változatlanul azt szerette volna, ha akad olyan cég vagy bank, amely szőröstől-bőröstől finanszírozza a kutatás-gyógyítás teljes vertikumát, de be kellett érnie félmegoldásokkal is, hiszen el kellett tartania a családját, s fel kellett mutatnia egy olyan rendelőnek nevezett helyet, ahol betegeket lehetett fogadni, s biztosítva volt a kellő szakmai háttér is. A koleszterin és a tojás közhelyes kapcsolatát kezdte más szemüvegen át vizsgálni, s a nemzetközileg elfogadott sztereotípiákat felülbírálta. Első döbbenetes megállapítása szerint kétszáz éve nem jelent meg magyarul tudományos igényű írás a tojásról. 1789-ben Mátyus István foglalkozott máig érvényesen és kellő alapossággal a tojással Ó és Új Diaeteticájában. Ez annyira impresszionálta Pétert, hogy a kezdetektől (értsd az ókortól) minden tojásról szóló írást begyűjtött, s ez elvezette a Baromfi Termék Tanácshoz, amely igencsak megszenvedte a Nagy Koleszterin Blöff több évtizedes (nálunk rövidebb) hazug propagandáját. A „tojásosoknak” nagyon kellett egy szakember, aki a tojással kapcsolatos tévhiteket eloszlatja, s egy könyv megírásával, a tojásfogyasztás ártalmatlanságát, mi több hasznosságát szakszerűen bizonyító filmek készítésével segíti megcsappant forgalmukat. 2001-ben jelent meg Tojás, táplálkozás, egészség című kötete, amely egyrészt a legigényesebb tudományos elvárásokat is kielégíti, másrészt a laikus olvasó számára is fontos táplálkozási tanácsokat ad. E kötet függelékében Péter negyven oldalon foglalja össze azokat a szakmai küzdelmeit, amelyekről fentebb röviden szóltam. Az itt közölt írások hátborzongató dokumentumai a kisszerűségnek, a klikkek összefonódásának, a politikával átszőtt, a beteg embert semmibe vevő, pitiáner érdekek által vezérelt cselekvéseknek, a politika gyógyítással szembeni szenvtelenségének, az orvosok közönyös féltékenységének. A könyv, ha nem is tartalmazza Péter életművének minden fontos eredményét, bemutatja azokat az alapelveket, irányokat, amelyek munkája folytatóinak iránytűül szolgálhatnak. E kötet szellemében készült el két film is, amely szintén a tojás és az emésztés, a tojás és az egészséges táplálkozás kapcsolatát mutatja be. E három opus volt a hattyúdala. A második filmet már nagyon betegen, a műtétje után készítette.

Utolsó munkahelye az Universmed volt, a műszaki egyetem kis poliklinikája, amely korát megelőzve német tulajdonos által privatizált egészségügyi intézmény. A környék lakói – külön propaganda nélkül, pusztán szájhagyomány útján – rátaláltak a minden TAJ-kártyával rendelkező magyar állampolgárt fogadó intézményre, s élvezhették az emberi bánásmódot, a szokatlan figyelmességet. S ezen belül rátaláltak Légrády Péter belgyógyász szakorvosra, a poliklinika alkalmazottjára. Péter itt egyaránt fogadhatta régi betegeit, s azokat az újakat, akiket a véletlen vezérelt hozzá. Ismét feléledt a csodadoktor-legenda. Halála előtt két héttel, egy csütörtökön még maga vezette haza kocsiját, s másnap még néhány órára bement a rendelőbe, elintézetlen ügyeit rendezni. Aztán lefeküdt pihenni, s háromheti szendergés után örökre elaludt. Minden úgy történt, ahogy eltervezte, ahogy szerette volna. Gyerekei, szerettei körében, otthon halt meg. S nekünk, élőknek feladatul hagyta, hogy az őt, s rajta keresztül mindannyiunkat ért sérelmekért elégtételt vegyünk.

S e furcsa nekrológot hadd zárjam a „tojáskönyv” koleszterin-fejezetének Péter által választott, Martin Bubertől származó mottójával: „Nem az a nagy bűn, amit elkövetünk – hiszen a bűn erős, az ember esendő –, hanem az, hogy bármikor jóvátehetnénk, de nem tesszük.” Péternek nincs mit jóvátennie, akiknek pedig van, azok sunyítanak.

• Befejezetlen jelen