Kun Miklós

Nyomtatóbarát változat

A beszélgetésünk idején 74 éves Sztyepan Cservonyenko neve akkor került először a világsajtó címoldalaira, amikor Prága főterére begördült az első szovjet tank. Néhány évvel korábban a diplomata még szürke főállású pártmunkás volt Ukrajnában, ahol a helyi központi bizottság ideológiai titkári posztjáig vitte. Kortársai kevély, csőlátású embernek jellemzik.[1] Az akkori pártvezetőt, Nyikita Hruscsovot körülvevő „ukrán frakció” jóvoltából mégis igen fontos diplomáciai posztot kapott: pekingi szovjet nagykövet lett. Ezek voltak a Hruscsov és Mao közötti konfrontáció, a kölcsönösen rendkívül durva jegyzékváltások évei, amikor Kínából visszahívták a szovjet tanácsadókat, és a két hatalmas birodalom határán összecsaptak a határőrök, de még a civil lakosság is. A Moszkva és Peking közötti Aeroflot-járatokat szinte második dolgozószobájának tekintő Cservonyenko idegei a háborús hangulatban kezdtek felőrlődni. A vele rokonszenvező új szovjet pártvezető, Leonyid Brezsnyev nagyrészt ezért helyezte őt 1965 tavaszán a „testvéri” Csehszlovákiába, a szocialista tábor egyik legstabilabbnak látszó országába: hogy „kipihenje magát”. A keményvonalas szovjet nagykövet – akinek különleges státusa abban is megnyilvánult, hogy az SZKP központi bizottságának tagjává választották – beszélgetésünkben nem titkolta, mennyire belefolyt a prágai és pozsonyi nómenklatúrát egyre inkább behálózó politikai intrikákba. Ám eközben sokáig észre sem vette, hogy a csehszlovák társadalomban kezdenek feléledni a két világháború közötti liberális és demokratikus masaryki hagyományok. Csak post festa jelentette Moszkvának, hogy mozgolódnak a diákok, lázadnak az írók, a művészek – Antonín Novotny elnök és köre pedig lassan képtelen úrrá lenni a helyzeten.


Cservonyenko Moszkva prágai helytartójaként hevesen ellenezte a reformerek elképzeléseit, ahogy általában óriási hibának tartott bármilyen engedményt. Nem véletlen, hogy az 1968-as változásokat ugyancsak rettegéssel és gyűlölettel fogadó konzervatív csehszlovák pártvezetők valósággal kapaszkodtak a szovjet diplomatába, míg a dubčeki „emberarcú szocializmus” hívei tartottak tőle. „…a leghírhedtebb keményvonalasainkkal tartott fenn barátságot. A legális csehszlovák kormány elleni összeesküvésben részt vevők listája nem lenne teljes az ő neve nélkül”, olvashatjuk Alexander Dubček emlékirataiban.[2] A szovjet vezetők egy része azonban nem tartotta Cservonyenkót elég ügyes diplomatának az összekuszálódott helyzetben, és ezért a Kreml rendszeresen emisszárokat küldött a nyakára.[3] A sorozatos prágai kudarcok azonban nem törték ketté karrierjét: Sztyepan Cservonyenko csehszlovákiai küldetését követően még sokáig a francia fővárosban képviselte a szovjet érdekeket. Miután kiküldetése lejárt, az SZKP központi bizottságában – főosztályvezetői rangban – újabb bizalmi feladat várt rá: a külföldön élő szovjet állampolgárok ellenőrzését, a szovjet kolóniák (Nyugaton általában „szakszervezeti kluboknak” álcázott) pártszervezeteinek munkáját irányította. A gorbacsovi peresztrojka idején már nem lelte a helyét. Egyszer belefogott a memoárírásba, majd abbahagyta. Ma morózus, beteg öregemberként morzsolja napjait, görcsösen ragaszkodva a múlthoz. Ez az első hosszabb interjú, amelyben csehszlovákiai emlékeit felidézi – mélységesen elfogultan, megszépítve a saját szerepét. A gyakran nehézkesen araszoló, görcsös emlékezés néhány részlete azonban szinte perdöntő az 1968-as csehszlovákiai események hiteles rekonstruálásában.

A csehszlovákiai küldetés

1965 májusában érkeztem meg Prágába, ahol akkor a fasizmus szétzúzásának huszadik évfordulóját ünnepelték. Kínából április végén repültem el. Moszkvában csupán három napot töltöttem. Május elsején indultam az esti géppel, és Prágában már nekem kellett várnom a szovjet küldöttséget, amely Nyikolaj Podgornij vezetésével az ünnepségekre érkezett. Készülődés közben volt alkalmam találkozni Kosziginnel. A külügyminisztériumot is felkerestem, ahol Gromiko fogadott, és jártam a pártközpontban. Bizonyos fokig tisztában voltam vele, hogy mi a vonal. De csak bizonyos fokig.

Szóval május elseje van, zajlik a moszkvai felvonulás. Bekapcsolom a tévékészüléket. Hirtelen megszólal a telefon. Olyan tizenegy óra tájt lehetett. Rjabenko hívott, Brezsnyev őrségparancsnoka. „Leonyid Iljics szeretne beszélni magával, a mauzóleumról!” Brezsnyev ugyanis lement az emelvényről egy külön helyiségbe, ahonnan telefonálni lehetett. Felhívott engem, és bocsánatot kért, amiért Csehszlovákiába utazásom előtt nem tudott velem találkozni. Nagyon el volt foglalva, mondta, satöbbi. „Utazz el, és ne várd meg, amíg szabadságra vagy hivatalos útra hazajöhetsz. Egy idő után egyszerűen hívj fel, és gyere Moszkvába. Akkor lesz időnk, hogy mindent megbeszéljünk. Addig is minden jót kívánok neked!”

Elgondolkodtam, vajon mi lehet az oka, hogy Brezsnyev a felvonulás kellős közepén otthagyja az emelvényt, lemegy a helyiségbe, ahonnan telefonálni lehet, és felhív engem?

Brezsnyevet, a tulajdonságait ismerve, úgy gondoltam, hogy ők ott, a központi bizottság elnökségében[4] egymás között meghányták-vetették, ki utazik majd a prágai ünnepségekre. Úgy látszik, Koszigin akkor megemlítette: „Én már beszéltem Cservonyenkóval.” És ez Brezsnyevnek kellemetlen volt. Hiszen eredetileg ő hívott engem Moszkvába – mielőtt eldőlt, hogy Prágába megyek dolgozni, három napra eljöttem Pekingből –, és tulajdonképpen már beszélgetett velem a küldetésemről. Azt mondta: „Majd ott jól kipihened magad…”

És miért telefonált a mauzóleumból?

Kellemetlen volt neki, hogy nem búcsúztatott el. Máskülönben nem volt rossz ember. Igaz, főtitkárként már jószerivel az ideje felét sem töltötte munkával.[5]

Brezsnyev 1967-es prágai útja

Azután úgy adódott, hogy ön többször várta Brezsnyevet a prágai repülőtéren. Többek között 1967. december 8-án. Ez nagyon fontos dátum, hiszen mindmáig nem egészen világos, mi volt Leonyid Brezsnyev célja ezzel a rövid csehszlovákiai utazással: egyszerű szemleút a szovjet birodalom végein, ahol „problémák” mutatkoztak? Vagy már konkrét tervekkel érkezett, hogy kiszemelje Antonín Novotny lehetséges utódját a CSKP központi bizottsága élén? Egyáltalán, hogyan emlékszik: állást foglalt a szovjet pártfőtitkár a látottakról, vagy inkább csak kérdezett?

Tanúsíthatom, hogy Brezsnyev nagyon is világosan kifejtette álláspontját a csehszlovák kommunista pártban ez idő tájt felvetődő problémákról. Még Moszkvában tájékoztatták, mi történt Csehszlovákiában az ezt megelőző években. Bőséges információt kapott a központi bizottság munkatársaitól. A Csehszlovákiában tartózkodó szovjet elvtársaktól is nyertünk adatokat. A követségről, a Varsói Szerződésben bennünket képviselő katonatisztektől is áradt az információ Moszkvába. Az újságíróktól. És hozzá kell tenni, hogy Prágában volt a Béke és szocializmus problémái főhadiszállása![6] Szóval elég sok emberünk dolgozott Csehszlovákiában. És akkor még nem is beszéltem arról a szerteágazó, szoros együttműködésről, amely pártvonalon és a népgazdaság gyakorlatilag valamennyi ágazatában kialakult köztünk! Tudományos kapcsolatok és így tovább. Mindeme információ alapján az SZKP KB politikai bizottságát nyugtalanította, hogy milyen irányba haladnak az események.

Brezsnyev 1967. december 8-án érkezett Prágába. Az előzetes tervek szerint néhány napos pihenésre jött, vadászni. A Hradzsinban azonban az első találkozások alkalmával – Brezsnyev a prágai Kremlben szállt meg – kiderült, hogy nem csak három-négy ember véleményének megismerésére van szükség! Ezért úgy döntött, meghallgatja a CSKP központi bizottsága elnökségének valamennyi tagját.[7] Én részt vettem ezeken a megbeszéléseken. Rajtam kívül csupán Andrej Alekszandrov-Agentov, Brezsnyev tanácsadója volt jelen.

Ő Kollontajtól Gorbacsovig címmel nemrég közreadott egy könyvet, amelyben azt írja, hogy Brezsnyev nagyon fente a fogát Novotnyra.[8] Mert 1964-ben a CSKP akkori első titkárának nem tetszett Hruscsov erőszakos leváltása.

Nem egészen értek egyet Andrej Mihajlovicsnak ezzel az állásfoglalásával. Munkám jellegénél, sajátosságainál fogva én elég gyakran beszéltem Brezsnyevvel és Antonín Novotnyval is. Nem alakult ki olyan benyomásom, hogy ez… (annyira izgul, hogy képtelen befejezni a mondatot), hogy Novotny tisztán negatív álláspontra helyezkedett volna Hruscsov leváltásával kapcsolatban. S hogy ez bármilyen mértékben tükröződött volna Brezsnyevvel való kapcsolatában.[9]

Inkább arról volt szó, hogy ahogy teltek az évek, számos kérdés merült fel a csehszlovák vezetés által folytatott belpolitikával kapcsolatban. Az ország fejlődésének egy bizonyos pontján – nemcsak Prágában, hanem Moszkvában és nyilván más szocialista országokban is – érzékelték, hogy Novotnynak egyre nehezebben sikerül megbirkóznia a kezdődő gazdasági válsággal, a csehek meg a szlovákok közötti nemzetiségi ellentétekkel.

A CSKP elnökségében pedig nyílt harc dúlt, amikor Brezsnyev megérkezett.

(Habozik.) Azt hiszem, ebben a periódusban még csak…

1967 decemberében vagyunk!


(Már határozottabban.) 1967 decemberében még nem volt nyílt küzdelem! De már, hogy úgy mondjam, szinte a robbanás küszöbén álltunk. Éppen ezért történt, hogy Leonyid Iljics Brezsnyev ellátogatott Prágába, és minden tárgyalópartnere – akkor szégyenkezés nélkül – elég nyíltan jellemezte Novotnyt meg a pártvezetés néhány más tagját. Voltaképpen csaknem valamennyien hangot adtak azon meggyőződésüknek, hogy Antonín Novotny számára túlságosan nehéz megbirkózni a CSKP első titkárának feladatával, meg egyben az államelnök szerepét is betölteni. Hogy ennek nem tud megfelelni! És arra hajlottak, hogy ha a CSKP KB első titkári helyére új ember kerülne, aki…

Aki fiatalabb…

Hát, aki feltárja a problémákat, és helyesen mérlegeli azokat.

Brezsnyev már akkor elhatározta, hogy Dubček lesz ez az ember? Mennyire ismerte korábban?

Közelről nem ismerte. De Dubček neve, ahogyan a csehszlovák kommunista pártvezetésből a többi elvtársé is, időről időre felbukkant a Moszkvába küldött információban. Természetesen felfigyeltek rá. Brezsnyev akkor úgy látta, hogy éppen ez az az ember, aki közel áll a Szovjetunióhoz. Hiszen már az apja is nálunk élt.

Ráadásul Alexander Dubček később Moszkvában tanult a pártfőiskolán, s ez fontos szempont kellett hogy legyen. Hiszen a csehszlovák pártvezetésből addigra általában kikoptak azok az emberek, akik egyáltalán helyismerettel rendelkeztek a Szovjetunióban.

Igen. Moszkvának valóban imponált, hogy Dubček sokáig a Szovjetunióban élt, nálunk tanult. És akkor még semmiféle jele nem volt annak, hogy elhajlik a pártpolitika alapvető irányzataitól a többi testvérpárttal, így a Szovjetunióval való kapcsolatban.

1967 decemberében Brezsnyev egyenesen megmondta magának, kit akar első embernek megtenni Prágában?


Nem. Voltaképpen úgy értek véget a megbeszélések, hogy ez a kérdés nem dőlt el. Amikor Brezsnyev elvtársnak Prágában feltették a kérdést, milyen változtatásokat akarnak végrehajtani a pártvezetésükben, Csehszlovákia vezetésében, azt felelte: Ez a maguk belügye.

De Dubček megtetszett neki?

(Láthatólag kellemetlenül érinti a feltételezés.) Úgy vélem, az ő személye akkor még nem volt napirenden. De most át kell ugornunk a december hónapot. Január legelején kell folytassuk! A helyzet egyre feszültebbé vált ebben az időszakban. Mi újra górcső alá vettük a kialakult erőviszonyokat. Tudja, amikor prágai útja során Brezsnyev mindenkit figyelmesen meghallgatott, az elnökség tagjai közül néhánynak – nem mindenkinek! – feltette a kérdést: mit gondol, ki kellene hogy legyen a párt első titkára? És csak egyvalaki mondta, hogy ő maga.

Jiři Hendrych?

Igen, Hendrych. Nos, Brezsnyev semmilyen megjegyzést nem tett. Hendrych kijelentése után sem. Hazarepült, egyre azon gondolkodva, mégiscsak ki kaphatná meg a kinevezést? De akkor még nem volt végleges válasz erre a kérdésre.

Pór Dezsőtől, a csehszlovák pártapparátusban dolgozó idős magyar kommunistától hallottam 1972-ben, hogy amikor Novotnyt leváltották az első titkári tisztségből, eleinte úgy gondolta, hogy Dubček meg az emberei nem fognak tudni megbirkózni a feladattal, és őt a Kreml nyomására visszahívják. Magának volt tudomása ilyen elképzelésekről?

Nem. Pedig gyakran találkoztam Novotnyval. Akkor is rendszeresen megkerestem, amikor már államelnök sem volt.

1968 augusztusát követően is?!


1968 augusztusát követően? (Gondolkodik.) Nem, nem emlékszem rá.

És biztos benne, hogy Novotny nem reménykedett a visszatérésben?

Nem. (Felemeli hangját.) Határozottan kijelenthetem, hogy Novotnynak nem volt ilyen szándéka. Nehezen, nagyon nehezen viselte a felmentését az első titkári posztról. Úgy vélem, nem teljesen értette, hogy miért neki magának kellett kérnie a tehermentesítését. Pedig ez nyilvánvaló volt. Egyébként az 1968. januári központi bizottsági plénumon elhangzott utolsó felszólalását nem lehetett meggondolatlan cselekedetnek tekinteni. Fegyelmezett ember volt. Jól emlékszem például, hogy vállalta: ő maga javasolja utódjának Dubčeket! Abból indult ki… (elérzékenyülve folytatja) tudja, Novotny munkásember volt. Csehszlovákia első munkásból lett elnöke. És belsőleg megingathatatlan hitű ember, akinek Csehszlovákia és a Szovjetunió kapcsolatai mindennél fontosabbak voltak.

Eleinte bíztak Dubčekben

Dubček addigi életrajzából ítélve Novotny azt hitte, hogy ő majd folytatja ezt a szovjetbarát vonalat?

Azt hiszem, ez a nüansz, mármint hogy ő azt hitte volna, hogy „Dubček folytatja”, nem igazán állja meg a helyét. De valahogy úgy alakult a helyzet, hogy elvi szempontból nézve abban a pillanatban Dubček a többieknél jobb jelöltnek látszott.

Kinél volt jobb?

(Nem szívesen felel.) A többieknél.

Ki jöhetett még szóba?

(Zavartan hallgat.)

De hát Josef Smrkovsky akkoriban még nem jöhetett számításba. František Kriegel sem. Ota Šik sem. Milyen rosszabb változat lehetett akkor Dubčeknél a Kreml szempontjából?

Nem, ezt nem én mondom, hanem Novotny gondolta így. Ha mondjuk, felsorolnánk a vezetés összes többi tagját, nem láthatott más jelöltet, mint Dubčeket. Különben a vezetés tagjait se különösebben foglalkoztatta, ki lesz a párt új első titkára. Arra koncentráltak, hogy Novotny mindenképpen távozzon, ők pedig majd eldöntik, ki követi. Amikor azután elkezdtek ezzel foglalkozni, különböző szempontokat mérlegeltek. Negatív jellemzést (a konzervatív erők) nem adtak Dubčekról. Abból indultak ki, hogy váltig hű a szocializmus eszméihez. Azokhoz az elvekhez, amelyeket ők… szóval lényegében lehetőséget adtak Dubčeknek, hogy elfoglalja ezt a tisztséget. És ott volt még a nemzeti aspektus.

Hogy szlovák politikus korábban nem lehetett Csehszlovákia egyes számú vezetője?

Igen. Azt mondták Novotnynak, hogy az államelnöki posztot megtarthatja – ő cseh volt –, és akkor Novotny maga is elismerte: jó lenne, ha szlovákot választanának a CSKP központi bizottsága első titkárának. Emlékszem, erről több ízben is beszélgettünk Novotnyval. Noha Vasil Bil’ak és Jozef Lenárt mint szlovákok számos vonatkozásban alkalmasak voltak erre a tisztségre, abban a pillanatban nekik nem volt… hogy is mondjam? (Keresi a megfelelő kifejezést, hogy utólag se sértse meg őket.)

Megfelelő bázisuk Prágában?

Talán úgy mondanám, hogy formális alapjuk. Dubček mégiscsak a szlovák kommunista párt első titkára volt, a CSKP központi bizottsága elnökségének tagja. Ezek az elvek pedig, ha szabad magam így kifejezni, nem tettek lehetővé más jelölést abban a pillanatban. (Mintha mentegetőzne.) Abban a pillanatban!

1968 februárjában, amikor Brezsnyev vezetésével népes szovjet pártküldöttség érkezett Prágába – mások mellett Pjotr Seleszt is tagja volt ennek a delegációnak – ön szinte valamennyi megbeszélésen jelen volt. Milyennek látta ekkor Brezsnyev és Dubček kapcsolatát?


Azt hiszem, normális, igen, normális viszony volt.

Oroszul folytak a tárgyalások?

Persze, oroszul. Dubček ragyogóan beszélt oroszul. Februárban még nem vettem észre, hogy nagyon komoly ellentét lett volna közte és Brezsnyev között. Nem tapasztaltam ilyesmit! Azután gyakran négyszemközt is megbeszéltem a helyzetet Leonyid Iljiccsel meg a politikai bizottság más tagjaival. Egészen biztosan éreztem volna…

Moszkvában még hittek Dubčeknek.

Hittek.[10] Igen. Azután megjelent a bizalmatlanság a Csehszlovákiában kialakult helyzet miatt, de ez már később történt. Később. Azt hiszem, tavasszal. Nyáron mindenképp, de már tavasszal is. Ha egészen pontos akarok lenni, márciusra megváltozott a hangulat a Kremlben. Áprilisra még jobban. Akkor – mivel az események nyilvánvaló módon nem abban a mederben folytak, amire az elvtársak számítottak Moszkvában – voltak bizonyos próbálkozások, hogy kiderítsük, mi a baj? Melyek az okok? Miért alakul úgy a helyzet, hogy a Dubčekkel kapcsolatos remények valahogy szép lassan szertefoszlanak?

Mikorra tehető, hogy egyes csehszlovák vezetők kezdtek elmaradozni? Hiszen korábban egymásnak adták a kilincset a prágai szovjet nagykövetségen! A megboldogult Ivan Udalcov egyszer azt mondta nekem, hogy észrevette: egyes csehszlovák vezetők május körül elkezdtek kitérni a vele való találkozás elől, holott korábban mindenről informálták őt. Persze, később is maradtak elegen, tette hozzá, de korántsem annyian, mint Novotny korában.

Lehetséges. De őszintén megmondom magának, mi úgy építettük fel a követség munkáját, hogy mi magunk menjünk a városba találkozni az emberekkel. Prágában meg Pozsonyban szintén mi léptünk fel aktívan. Gyakran felkerestük a csehszlovákiai megyéket is. És ilyen alkalmakkor… nos, én nem állítanám, hogy valamiféle elidegenedést tapasztaltunk volna. Bár egy ponton túl kétségtelenül ritkábban kerestek fel bennünket, de mégiscsak jöttek. Nem mondom, hogy túlságosan sokszor, de amikor felmerültek bizonyos kérdések, eljöttek hozzánk. Többnyire azonban ezeket az ő rezidenciájukon vitattuk meg velük.

Hogyan lett Svoboda tábornokból elnök?

Miként alakult a kapcsolata Josef Smrkovskyval, akiről Pjotr Seleszt naplófeljegyzése szerint az SZKP KB politikai bizottsága 1968. július 5-i tanácskozásán ön – pozitív éllel – azt jelentette, hogy Prágában maguk most „dolgoznak” vele?

Smrkovskyval röviddel azután ismerkedtem meg, hogy 1965-ben Prágába kerültem. Azt hiszem, 1966-ban találkoztunk először. Később, 1967-ben, közelebbi kapcsolatba kerültünk. 1967-ben és 1968-ban pedig, tehát ebben az időintervallumban, majdnem egészen a csapatok bevonulásáig, szintén rendszeresen találkoztunk.

Még 1968 nyarán is?

Nyáron is, igen. Arról már nem is beszélve, hogy Smrkovsky Novotny alatt a csehszlovák erdőgazdálkodást irányította, és gyakran meghívott vadászni. Ilyen alkalmakkor is találkoztunk. Amikor pedig a nemzetgyűlés elnöke lett,[11] időről időre szintén összejártunk. Bizonyára tudja, hogy börtönben volt Gottwald és Novotny alatt. És amikor kijött a börtönből...[12] Erről informáltak engem, és én igyekeztem valamiképp jobban megérteni ezt az embert. Az ön által említett időszakban állandóan abban reménykedtünk, hogy valamiféle határozott, körvonalazott álláspontot fog képviselni.

Igaz, hogy Smrkovsky esetenként már-már rivalizált Dubčekkel?

Azt hiszem, Smrkovsky inkább Csehszlovákia elnöke szeretett volna lenni.

Pjotr Seleszttől viszont azt hallottam, hogy az ágcsernyői tárgyalások alatt Smrkovsky kissé italosan azt hajtogatta: „Miféle vezető ez a Dubček?! Nekünk erős emberre van szükségünk, nem olyanra, amilyen ő.”

Nem hiszem, hogy abban a pillanatban önmagára gondolt. Jobban vonzotta a köztársasági elnök tisztsége. Én éreztem, sőt láttam ezt. És ha Csehszlovákiában nem lett volna Ludvík Ivanovics Svoboda,[13] akkor nem tartom lehetetlennek, hogy Smrkovsky abban a helyzetben valóban elfoglalhatta volna a csehszlovák elnöki széket.

Kérem, beszéljen erről részletesen!

Azt gondolom, hogy ebben a személyes mozzanat volt a döntő. Kiélezett pillanatok voltak ezek. A decemberi-januári központi bizottsági plénumot követően már nyílt hatalmi harc kezdett kibontakozni. Már akkor nyilvánvaló volt – a hátteret nem ismerő ember számára is jól látható! –, hogy két csoport alakult ki a pártvezetésben. Ebben a periódusban, amikor el kellett dönteni, hogy Novotnyt megtartsák-e az államelnöki poszton, a kulisszák mögött láttam, hogy a CSKP központi bizottságában a vezetők jó részének az a szándéka, hogy kivárja a megfelelő pillanatot Novotny leváltására. Ezt az egyet már eldöntött kérdésnek lehetett tekinteni. Ám az országban kialakult helyzetet figyelembe véve, a testvérpártokkal való kapcsolatra, egyebekre való tekintettel 1968 tavaszáig vártak Novotny leváltásával.

Voltak azonban, akik nem akartak várni. Például Gustáv Husák.

Ennek nem volt túl nagy jelentősége. De azt hiszem, talán ez volt az utolsó csepp a pohárban, az ő fellépése a CSKP központi bizottsága márciusi plénumán, ami siettette a döntést. Mert ez a kérdés, Novotny januári menesztése a párt első titkárának tisztségéből, természetes módon együtt járt azzal, hogy – így gondolták – egyelőre megtartják elnöknek. Ez olyan taktikai manőver volt. Sakkhúzás. Mert azok az erők, amelyek elkezdtek a fő irányvonallal szemben mozogni – nem a hibákról vagy a tévedésekről beszélek, hanem a párt fő irányának megsértéséről, a pártvonal megtagadásáról – nos, ők már jó előre lerakták a kártyáikat. És csak a megfelelő pillanatra vártak, hogy elfoglalják valamelyik vezető beosztást. Én ezt most úgy mondom el, ahogy mi akkor láttuk.

Ivan Udalcov követtanácsos szerint 1968 márciusában maga sokat beszélgetett vele arról, hogy milyen veszélyt rejt Dubček további megerősödése. Ha történetesen ő töltené be az elnöki posztot is.

(Hosszan gondolkodik.) Márciusban vagy áprilisban már valóban egyre inkább észrevehetővé vált, hogy Dubček képtelen megbirkózni az első titkár feladatával. Nem tudott vezető erővé, meghatározó erővé válni. Látszott, hogy enged a külső hatásnak, bizonytalankodik és ingadozik, amikor elvi döntéseket kellene hozni azzal a céllal, hogy legalább arról az útról ne térjenek le, amelyet a párt központi bizottságának korábbi plénumai kijelöltek.

Ugyanakkor Dubček ebben az időben még nem ment el túlságosan messzire. Még maradt benne felelősségérzet az ország iránt, a saját központi bizottsági első titkári feladata iránt. Például amikor az elnök személyéről kellett dönteni. Ekkor – noha valóban megpróbáltak ráerőszakolni különböző jelölteket, akikről korábban beszéltünk – Smrkovskyt, Císař-ot és Husákot – Dubček mégis a vezetés azon tagjaira hallgatott, akik Ludvík Ivanovics Svobodát ajánlották erre a tisztségre. Egyebek mellett figyelembe véve, hogy Svoboda megszervezte a Vörös Hadsereg csehszlovák hadtestét, hogy igen-igen harcolt a fasizmus ellen, hogy szerepe volt 1948-ban...[14]

És talán amiatt is, hogy az ön által említett érdemei ellenére sokáig mellőzték. Amikor kijött a börtönből, még örülhetett, hogy könyvelő lehetett vidéken, és nem végezték ki valamelyik koncepciós perben.

Igen. Én éppen abban az időszakban érkeztem Csehszlovákiába, amikor Ludvík Ivanovicsot mintegy háttérbe szorították. Észrevétlen maradt, árnyékban. És éppen ekkor érkezett el az ideje – azt hiszem, hatvanöt éves lehetett, és mi tudtuk, hogy se Novotny, se mások nem mutatnak érdeklődést iránta –, hogy valahogy…

…előtérbe állítsák.

Hogy az érdemeinek megfelelő feladattal bízzák meg. Akkor javaslatot tettünk Moszkvának, hogy Ludvík Ivanovics Svobodát tüntessék ki a Szovjetunió Hőse címmel. És Moszkvában meghozták ezt a határozatot. Mielőtt még mi a javaslatot előterjesztettük volna, értesítettük Antonín Novotnyt meg a CSKP központi bizottsága elnökségének tagjait, hogy Svobodának szeretnénk a Szovjetunió Hőse címet adományozni. Novotny először – nekem legalábbis úgy tűnt – hűvösen reagált erre. Kifejezetten nem ellenezte, de én éreztem, hogy nem tetszik neki a dolog. Mi azonban mégiscsak kitüntettük Svobodát. Moszkvából értesítettek, hogy a döntést meghozták, és a születésnapon közzéteszik majd a sajtóban, hogy Ludvík Svoboda a Szovjetunió Hőse lett. Miután ezt elmondtuk Novotnynak, ő egy ideig hallgatott, majd azt mondta:

– Tudja, követ elvtárs, egyet kérek én magától! Értesítse Moszkvát, hogy aznap ne hozzák nyilvánosságra. A születésnapján ne tegyék közzé a kitüntetéséről szóló döntést. Mert bizonyára mi is megadjuk neki a Csehszlovákia Hőse címet.

Már nyilvánosságra hozták Prágában az ehhez szükséges alkotmánymódosítást, már létezett ilyen cím, és készen volt a rendelet. Úgyhogy mi értesítettük Moszkvát, ahol visszatartották a rendelet közzétételét. Azután Prágában is megszületett a döntés, és így egyidejűleg hozták nyilvánosságra, hogy Svoboda a Szovjetunió és Csehszlovákia Hőse lett. Nálunk nagy jelentőséget tulajdonítottak ennek. Annyira, hogy a tervek szerint Podgornij, a szovjet Legfelső Tanács elnöke jött volna átadni a kitüntetést.

De azután Podgornij mégis lemondta az utat… (zavarba jön). Persze elfoglalt is volt, de ettől függetlenül bizonyára megérezte, hogy taktikailag a hangulat Novotny mellett szól. Úgyhogy a Legfelső Tanács titkára, Georgadze ment helyette Prágába. És Novotny se jött el a szovjet követségre a kitüntetés átadását követő fogadásra. Sokan eljöttek, de ő nem.

1968 márciusában viszont más lehetett a helyzet. Svoboda tábornok már nagyon befolyásos politikusnak számíthatott, abból ítélve, hogy nagy szavazattöbbséggel megválasztották a köztársaság elnökének.


Ennek azért volt előzménye. Mielőtt Ludvík Ivanovics Svobodát kinevezték elnöknek, Dubček telefonált a szovjet követségre, és megkért, hogy találkozzunk. Elmentem hozzá, a csehszlovák kommunista párt székházába. Dubček azt mondta nekem: „Tudja, a jelek szerint valószínűleg nem halogathatjuk tovább, döntenünk kell Novotny elnök leváltásáról.” Aztán felvetette az új elnök személyének kérdését. Nyilvánvalóan abból indult ki, hogy Ludvík Ivanovics Svoboda jelölése az elnöki posztra nem közömbös számunkra.[15] Ugyanakkor Dubček a szándék közlésével együtt némi nyugtalanságának is hangot adott: figyelembe véve az utóbbi időben Csehszlovákiában kialakult helyzetet, vajon hajlandó lesz-e Svoboda tábornok elfogadni a kinevezést?

Azt mondtam neki: kapcsolatban állunk Svobodával, mint olyasvalakivel, aki a nehéz időkben mellettünk állt. És tapintatosan kipuhatolhatjuk, miként vélekedik erről. Ez szombaton történt. Vasárnap megkértük Praszolov követségi tanácsost, hogy utazzon Labenecbe, Ludvík Ivanovics Svoboda nyaralójába. Amikor Praszolov megérkezett, Ludvík Ivanovicsot a kandalló mellett találta. Elbeszélgettek mindenféléről, mint rendesen. Szóba került az országban kialakult helyzet. Praszolov azt mondta neki: „Bizonyos értesüléseink szerint hamarosan leváltják Novotnyt. És hát a különböző lehetséges utódok között az ön neve is szóba került. Mit válaszolna, ha felajánlanák ezt a helyet?” Később Vaszilij Ivanovics Praszolov a jelentésében közölte velünk, hogy Svoboda erre így válaszolt: „Nos, ha ez felmerült, és ha a vezetésben a többség is így gondolja, akkor vállalom a nehéz megbízatást, amely ebben a bonyolult időszakban különösen összetett és súlyos.”

Mi még aznap, vasárnap este értesítettük Dubčeket, hogy puhatolózásunkat követően Svoboda tábornok lényegében hajlik rá, hogy vállalja a tisztséget. Moszkvát is informáltuk. Amikor pedig Dubček előterjesztette Svoboda jelölését az elnöki posztra, a vetélytársait, a lehetséges jelölteket természetesen mind ejteni lehetett. Smrkovskyt is beleértve.

Viták a Politikai Bizottságban

Milyen viták zajlottak Moszkvában, a politikai bizottságban a fegyveres meg a politikai megoldás hívei között?

Annyit mondhatok, hogy Brezsnyev az utolsó percig ingadozott. Még akkor is, amikor augusztus végén elfogadták a végső döntést!

És ki volt az, aki nyomást gyakorolt rá?

A legaktívabban Gomulka követelte, hogy küldjünk csapatokat Csehszlovákiába.[16] Ulbrichtnak is ez volt a véleménye. Kádár sokáig visszafogottan reagált. Tisztában volt azzal, hogy Moszkvában érlelődik valamiféle megoldás. Ugyanakkor az utolsó pillanatig tartózkodó volt. Az utolsó szakaszban azonban, amikor már lényegében minden eldőlt, Kádár táviratot küldött. Magam is olvastam: kijelentette, hogy szerinte már nincs más megoldás. Brezsnyev megkérte őt, hogy találkozzon Dubčekkel. És Kádár elutazott hozzá, a magyar-csehszlovák határra. Zsivkov viszont – hogy is fejezzem ki magam? – elejétől kezdve mindvégig a csapatok küldése mellett voksolt. Mindenféle kétely nélkül.

Emlékszik olyan politikai bizottsági tanácskozásra, amelyen szó esett a Csehszlovákia elleni katonai akcióról?

(Büszkén.) Egy ilyen ülésre engem is meghívtak. Azt vitatták meg, hogy vonuljanak-e ki a csapatok Csehszlovákiából a „Sumava-hadgyakorlat” után,[17] vagy éppen ellenkezőleg, küldjünk-e oda még több csapatot. Ilyenkor az volt a rend, hogy a politikai bizottság tagjai a tárgyalóasztal köré ültek, azokat pedig, akiket hozzám hasonlóan csak egy-egy napirendi pont megvitatására hívtak, hátul leültették egy kis asztalhoz.

Azt hiszem, ez a kérdés már korábban is szerepelt a napirenden. Mi – a prágai szovjet követség – nyomást gyakoroltunk Moszkvára. Úgy véltük, meg kell hozni a döntést, és becsületes választ adni a csehszlovákoknak, akik sejtik, hogy itt valami nincs rendjén. Černík, a kormányfő például mindennap felhívott: „Mikor vonulnak már ki a maguk csapatai?”

Mielőtt engem Moszkvába rendeltek, elküldtek egy emisszárt, hogy friss szemmel megnézze, mi történik Prágában. Zimjanyin volt az, a mi előző csehszlovákiai nagykövetünk, a Pravda akkori főszerkesztője. Szóval ő egy héten át (gúnyosan) sétafikált Prágában. Majd ugyanazzal a géppel mindketten Moszkvába repültünk.

Mintha csak ma történne, úgy látom az egészet. (Ünnepélyesen.) Előttem van a politikai bizottság tanácskozása. Az egybegyűltek fele vagy talán még többen amellett kardoskodtak, hogy folytatni kell a hadgyakorlatokat. Sőt a csehszlovák vezetés tudomására kell hozni, hogy ezentúl semmivel nem fogunk törődni! Meg kell mondani Dubčeknek és a többieknek, mire számíthatnak, ha továbbra is így alakulnak a dolgok. Ha folytatódik Csehszlovákia kivonulása a szocialista táborból és a Varsói Szerződésből. Főleg pedig hogy sérthetetleneknek tartjuk a második világháború utáni határokat.

Akkor szót kértem, s kifejtettem: „Most nincs rá alapunk, hogy ragaszkodjunk a döntésünkhöz, amelynek értelmében hadgyakorlatok címén csapatokat vezénylünk Csehszlovákia területére. A csehektől erre csak ideiglenes engedélyt kaptunk. És nekünk ehhez kell tartani magunkat, máskülönben felfedjük kártyáinkat a Nyugat előtt. A NATO pedig válaszul készenlétbe helyezi csapatait a csehszlovák határok mentén.”

Szóval elmondtam a véleményemet. Egyesek – például Andropov és Usztyinov – közbekiabáltak. Rosszindulatúan replikáztak! Zimjanyin viszont támogatta a javaslatomat. Gromiko hallgatott. Szuszlov is. Brezsnyev pedig elnökölt. Azután másodszor is szót kértem. Azzal érveltem, hogy el kell oszlatni a nép gyanúját Csehszlovákiában Ha a csapataink ott maradnak, azzal semmit nem érünk el, viszont felesleges nehézségeink támadnak. Emlékeztettem az egybegyűlteket, hogy úgy kell fellépni, mint a kínaiakkal.[18] Amikor Mao Ce-tung kivételével szinte az egész politikai bizottság eljött hozzánk. Egy Moszkva környéki nyaralóban laktak, és mi vitatkoztunk velük.

Második felszólalásomat követően Brezsnyev otthagyta az elnöki széket, odajött és leült mellém. Majd megszólított: (a meghatottságtól elcsukló hangon folytatja) „Sztyepan – sohasem szólított az apai nevemen![19] –, ha mi elveszítjük Csehszlovákiát, én lemondok a központi bizottság főtitkári tisztjéről!”

Ránéztem, és így válaszoltam: „Leonyid Iljics! Ha most elfogadják ezt a javaslatot, azzal csak összekuszáljuk a dolgokat, és vér fog folyni. Meg fogjuk tartani Csehszlovákiát, de arra kellene törekedni, hogy ez ne véráldozat árán történjen!” Brezsnyev felállt, és visszament az asztalfőre elnökölni.

Aztán véget ért a politikai bizottság ülése. Brezsnyev intett, hogy menjek oda hozzá. Andropovot is maradásra kérte. Hármunkon kívül mindenki elment. „Hát most akkor mit csináljunk?” kérdezte. „Vissza kell mennem”, mondtam, „és folytatni a párbeszédet Dubčekkel meg a csehszlovák vezetés többi tagjával”. Brezsnyev Andropovra nézett, aki nem volt valami boldog a felszólalásomtól. Annak ellenére sem, hogy mindig tartottam vele a kapcsolatot, amikor Moszkvában jártam. Mindig felkerestem.

„Tudod, mit tegyünk, Jura?” – mondta Brezsnyev. „Gondoljuk végig újra az egészet. Egyelőre pedig sürgősen meg kell szervezni, hogy Cservonyenko Prágába repüljön.[20] Menjen át most rögtön abba a szobába, ahonnan K-telefonon felhívhatja Dubčeket. A K-telefont nem hallgathatják le. Beszélje meg, hogy még ma találkoznak. Közvetítse Dubčeknek a mai tanácskozás hangulatát és szellemiségét. Persze, a kártyákat ne fedje fel, részletekbe ne bonyolódjon. De még ma legyen Prágában.” Ebből is látszik, milyen sokáig ingadozott Brezsnyev, noha igen nagy nyomást gyakoroltak rá.

Bonyodalmak az Indra-kormány létrejötte körül

De azután mégiscsak beadta a derekát. Hogyan reagált, amikor ön augusztus 22-én vagy 23-án jelentette neki, hogy nehézségekbe ütközik a dubčeki vezetés felváltására szánt „Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány” létrehozása?

Ez nagyon szerteágazó téma. (Látszik, hogy nem akar válaszolni.)

Mégis kérem, idézze fel azt a napot, amikor azok a cseh és szlovák politikusok maguknál jártak, a prágai szovjet követségen. Zdeněk Mlynář a könyvében egész oldalakat szentel ennek a történetnek. Alekszandr Jakovlev pedig szemtanúja volt annak, hogy Indra és társai beköltöztek a szovjet követségre.[21] Ez ma már nem titok!

Nem tudom, Mlynář melyik napra utal. Ha ez 1968. augusztus 21-ének előestéjén történt volna… (nem hajlandó folytatni).

Akkor történt, amikor a szovjet és más megszálló csapatok már bevonultak, és Dubčeket a Szovjetunió területére szállították. A követségüket pedig számos cseh és szlovák politikus kereste fel, köztük Štefan Sádovsky Alois Indra, Vasil Bil’ak és még jó néhányan.

Ja, igen. Emlékszem, hogy eljöttek, de ezen ne csodálkozzon! 1968 augusztusában Csehszlovákiában, mint tudja, a végsőkig feszült volt a hangulat. És az ország vezetői közül még a bevonulás előtt néhányan teljesen természetes módon eljöttek a követségre. Megosztották velünk a véleményüket, a helyzetmegítélésüket, az elképzeléseiket. Még mielőtt az ön által megnevezett emberek eljöttek a szovjet követségre, néhányan úgy tartották: ha esetleg a helyzet úgy alakul, akkor az ország irányításában változásokat kell eszközölni, amelyek megfékezhetik az ellenséges erőket.

Azt tervezték, hogy olyan kormányt hoznak létre, mint Kádár János Magyarországon 1956 novemberében?

Igen. Az volt a véleményük, hogy meg kellett volna alakítani a forradalmi kormányt.

A „Munkás-Paraszt Forradalmi Kormány” magyar elnevezés: 1956-ban Kádár ezen a néven alakított kormányt. Alekszandr Selepintől és Pjotr Seleszttől külön-külön, de egybehangzóan azt hallottam, hogy a kifejezés ezúttal is Kádár János ötlete volt. Üzenet formájában, a szovjet vezetők révén jutott el Prágába, hogy ez legyen az új kormány neve.

Nekem is ez a véleményem. De akkor azt mondtam a követséget felkereső politikusoknak, hogy ez a maguk ügye. És megmondtuk nekik, melyik szobába menjenek. (Egyre izgatottabban.) És ott vitassák meg. A maguk ügye, maguknak kell eldönteni! Belülről! Engem nyugtalanított, hogy miután bejöttek a csapatok, nekünk kell megmondani, hogy most akkor mi legyen? Mert jó, jó, bevonultak a csapatok: de hogyan tovább?! Tudtam, hogy kaptunk olyan leveleket is, amelyek szerint nem lehet tovább halogatni, és most már bármilyen formában segítségre van szükség, szóval voltak ilyen levelek, ugye emlékszik? Meg a népi rendőrségtől is érkeztek levelek! Ezek egyéni kezdeményezések voltak. Mind elküldtük Moszkvába, meg kell hogy legyenek a levéltárakban. De – erre jól emlékszem – mi nem voltunk annak a megoldásnak a hívei.

Annak a megoldásnak a hívei elejétől kezdve azt akarták, hogy Indra alakítson kormányt? De ha ő lett volna a kormányfő, akkor kit akartak megtenni a párt első titkárának?

Indrát akarták első titkárnak. Kormányfőnek pedig Lenárt személye is szóba került.

Mert már Novotny alatt is az volt?

Nézze, ez az egész terv még annyira cseppfolyós volt! Körülhatárolt, helyes koncepció nélküli. Persze, mi informáltuk Moszkvát, hogy vannak ilyen javaslatok. És valóban úgy alakult, hogy amikor a csapatok már bevonultak, ezek a – hogy is mondjam? – egészséges erők nem bizonyultak elégségesnek. Ezek a tartalékok nem voltak elég meghatározók. Ezért Moszkvában különböző változatokat mérlegeltek. Több variáns is volt, három elképzelés, hogy miként lépjünk fel.

Három teljesen külön változat?

Igen. Az első szerint leváltottuk volna Dubčeket meg a többieket. Akik, hogy úgy mondjam, kimutatták a foguk fehérjét. Lecseréltük volna őket egy másik, hogy úgy mondjam, szervezetre. Mondjuk arra a munkás-paraszt forradalmi kormányra. Munkás-paraszt?… akkor nem munkás-paraszt forradalmi kormánynak, hanem csak forradalmi kormánynak nevezték. De nem, mégiscsak magának van igaza. Eleinte tényleg munkás-paraszt kormány lett volna a neve.

A második változat az volt (most már ő akarja mondani, belejött), hogy új kádereket kell kifejleszteni. Addig viszont nekünk kell kézben tartani a dolgokat: keményen fellépni, rendet csinálni. És csak azután, hogy úgy mondjam, alkotmányos úton továbbmenni, ahogy Magyarországon, stb.

Kompromisszum Dubčekkel.

A harmadik változat pedig az volt, hogy kompromisszumot kötünk Dubčekkel. Kiegyezünk ezzel a vezetéssel. Így is történt!

Maga ezt kiegyezésnek nevezi?

Tudott volna jobbat abban a helyzetben? Bevonultak a csapatok, és bizonyos erőknek az volt a véleményük, hogy ha nem hozunk határozott intézkedéseket, akkor semmi értelme nem volt a csapatbevonulásnak. Az a helyzet alakul ki, hogy ott vannak a csapatok, a rádió meg a szocializmus ellen agitál! A televízió is a szocializmus ellen dolgozik! Vagyis azzal, hogy bevittük a csapatokat, valójában nem avatkoztunk be a belügyekbe. Egy cseppet sem! Ezt pedig kihasználták, mint a gyengeségünk jelét. És továbbra is felléptek bizonyos erők. A vysocane-i kongresszus… (Felsóhajt) Még aktívabban működtek az ellenzéki értelmiségi klubok. Decemberben és a következő év januárjában pedig még hevesebb szovjet- és szocializmusellenes megnyilvánulásokra került sor. Ezt úgy tekintették, mint az odaküldött erők gyengeségének jelét.

Éppen ezért felmerült, hogy a továbbiakban milyen szerepet játszhat Dubček. Hiszen abban a reményben választották meg első titkárnak, hogy erősíteni fogja a vonalat. De nem így történt. Éppen ellenkezőleg, megmutatkozott a következetlensége. És akkor felmerült, hogy… (nem akarja befejezni a mondatot).

Hogy Husákot tolják előtérbe Dubčekkel szemben.

Gustav Husákra még a moszkvai tárgyalások alatt figyelt fel a vezetésünk.[22] 1968 augusztusában végig jelesre vizsgázott. Amíg Bil’ak, Husák meg a többiek Moszkvában voltak, Pozsonyban éppen zajlott a szlovák pártkongresszus. Egyébként ez – a vysocane-ival szemben – törvényes tanácskozás volt! Ezen bizonyos elemek lényegében a vysocane-i kongresszus vonalát akarták követni. Husák ebbe nem ment bele. Még Moszkvából felhívta Pozsonyt, és kérte, húzzák el a kongresszust az ő megérkezéséig. Amint pedig visszament, erős nyomást gyakorolt az egybegyűltekre. Megváltoztatta a kongresszus jellegét. (Nagy örömmel.) És a szlovákiai kongresszus többé-kevésbé azon elvek jegyében ért véget, amelyek meghatározták az ország további életét.

Éjszakai beszélgetés Dzúrral és Svobodával

Idézzük most fel a Martin Dzúrral, a csehszlovák kormány honvédelmi miniszterével való éjszakai találkozását, amelyről mindmáig annyi legenda él! Erre 1968. augusztus 20-án késő este került sor, ugye? És az ön fellépése nyomán Dzúr kiadta a parancsot, hogy miközben a Varsói Szerződés egyesített haderői bevonulnak az országba, a csehszlovák néphadsereg katonái maradjanak a kaszárnyákban.

Ez igaz, de még nem a teljes igazság. A teljes igazság az ő mandátumával függött össze. Dzúr ugyanis nem küldhetett rejtjeles parancsot a határra.

Mert nem ő volt a hadsereg főparancsnoka?

Nem ő volt a hadsereg főparancsnoka, hanem Ludvík Ivanovics Svoboda! Ez a Dzúr meg csak egy miniszter, végrehajtó. A fegyveres erők főparancsnoka, a Védelmi Tanács elnöke, mint mindenütt – ahogy nálunk Brezsnyev volt, most meg Jelcin, őelőtte Gorbacsov – az állam feje kell hogy legyen. Ez volt a gyakorlat.

De 1968. augusztus 20-án estig valóban úgy alakult, hogy a csapatok nem kaptak rejtjeles parancsot. Mi viszont – pontosabban én, személy szerint – egy zárt borítékban utasítást kaptam Moszkvából. Rejtjeles üzenetben értesítettek, hogy ekkor és ekkor be fognak vonulni a csapatok. Augusztus 20-áról 21-ére virradóra, 24 órakor. Az volt a feladatom, hogy egyedül Ludvík Ivanovics Svobodát keressem fel, körülbelül egy órával a csapatok bevonulása előtt.

Dubčeket nem?! És Černík miniszterelnököt sem?!

Nem! Senkit! Csak Svobodát! Tartottam magam az utasításhoz, de állandóan azon töprengtem, hogy is fogom végrehajtani?! Ha csak negyven perccel korábban értesítem az elnököt, hogy ma este 23-kor vagy 23 óra 20 perckor nála leszek – és erre közlik velem, hogy jöjjek 24 óra 00-kor, akkor az már augusztus 21-e! Arra a következtetésre jutottam – és azok az elvtársak is, akikkel ezt megtanácskoztam, hogy korábban kell értesíteni! Hagyni kell az elnöknek valamennyi időt. Ha bízunk Svobodában, akkor akár korábban is közölhetjük vele, hogy legyen valamilyen hatása ennek a lépésnek.

Miután ezt eldöntöttük, telefonáltam a Kremlbe, Leonyid Iljics Brezsnyevnek. Nem volt a helyén. Az ügyeletes tiszt vette fel a kagylót, és azt mondta, elutazott. „Nem tudjuk, hová”, magyarázták nekem. Azután mégiscsak megmondták, hogy a hadsereg törzskarába. Felhívtam a törzskart. Brezsnyev még nem érkezett meg oda.

K-vonalon hívta?

K-vonalon. De a tervemet Brezsnyeven kívül nem mondhattam el senki másnak, annyira kényes, felelősségteljes pillanat volt.

Szuszlovnak sem?

Senkinek. Abszolút senkinek. És akkor mi magunk döntöttünk, önállóan. Hogy megyek és értesítem Ludvík Ivanovics Svobodát. Mielőtt azonban elindultam, felmerült a kérdés: vajon hol van Dzúr?! Mert Dzúr sehol nem mutatkozott ezekben a napokban! Megkérdeztük a szovjet katonai képviselőket. Azt mondták, hogy Prágában tartózkodik. Akkor megkértük az egyik tábornokunkat – három szovjet tábornok volt Prágában, ők képviselték a Varsói Szerződést. „Legyen szíves”, mondtuk, „hívja fel Dzúrt, hiszen bajtársias, jó kapcsolatban vannak. Hívja meg magához egy órára, menjen fel, én is ott leszek, megteázunk együtt. Beszélnem kell vele.” De közben a katonai attasénktól már tudtuk, hogy Dzúr azokban a percekben a munkahelyén volt.

A csehszlovák honvédelmi minisztériumban.

A saját minisztériumában, a honvédelmiben. Felhívtuk. Dzúr elindult. Közel volt. Alig 15 perccel később már belépett a villába. Én is odamentem, és megmondtam neki – neki, Dzúrnak mondtam meg először, noha erre nem volt felhatalmazásom. Abból indultam ki, hogy ha Dzúr nem hagy cserben, akkor győzünk, és rengeteg ember életét mentjük meg az országban! Dzúr meghallgatott, elsápadt, a keze nagyon remegett.[23] És azt mondta: „Ha ez lesz a főparancsnoknak, vagyis az államelnöknek, a Honvédelmi Bizottság elnökének utasítása, akkor kiadom a szükséges parancsot.” (Töpreng, hogy folytassa-e, majd elérzékenyülve tovább idézi emlékeit.) Onnan elindultam a Kremlbe.

Vagyis a Hradzsinba.

A Hradzsinba. De hát érti, milyen helyzet volt!

Őrséggel ment?

Nem volt őrségem.

Kettesben ment a sofőrrel?!

Rajta kívül volt velem egy ember, aki véletlenül éppen Svoboda adjutánsaként szolgált a háborúban. A Szovjetunió Hőse volt.[24] A testével védte meg Svobodát. (Mutatja.) Nahát, ő velünk tartott. És mi, hogy olyan helyzetet teremtsünk, szóval… (Megakad.)


Kedvező lélektani szituációt.

Szóval hogy lélektanilag kedvező helyzetet teremtsünk Svoboda elnök számára, magunkkal hívtuk ezt az embert. És amikor behajtottam a Hradzsinba – az elnöki őrség ismert, mert gyakran találkoztunk az elnökkel, majdnem minden héten, feszült korszak volt, a helyzet nagyon bonyolulttá vált… belpolitikailag. Az őrség beengedett, odahívták a parancsnokot, és az bekísért az elnöki rezidenciára.

Ludvík Ivanovics már lepihent. Ez nagyjából este háromnegyed 11-kor volt. Vagyis 23 óra körül. Szóltak Svobodának, ő lejött az emeletről. Ültünk, vártuk. Természetesen elnézést kértem. És azt mondtam, hogy… szóval megbíztak, informáljam önt, hogy ma éjfélkor öt szocialista ország csapatai bevonulnak. Kérem, intézkedjék, ahogyan jónak látja vagy… (ismét nem hajlandó folytatni).

Ez egy nagyon fontos történelmi pillanat, és tudtommal harminc év óta ez az első alkalom, hogy ön ilyen részletesen elmondja. Kérem, kezdje el újra, idézzen fel minden mozzanatot.

Holdfény, csend, nyugalom. Magamban elgondoltam: mi lesz itt holnap?! Mi történik ezen az éjszakán? Aggódtam… Amikor Ludvík Ivanovics lejött a hallba, elnézést kértem a zavarásért. És közöltem, hogy a szovjet vezetés, személyesen Leonyid Iljics Brezsnyev megbízott, közöljem önnel: minden olyan erőfeszítés ellenére, hogy megváltoztassuk az események alakulását, amelyek Csehszlovákia mellett a többi szocialista ország és a Varsói Szerződés érdekeit is sértik, satöbbi, olyan döntés született… Igen, még azt is mondtam, hogy nem teljesítették az ágcsernyői találkozón a csehszlovák vezetés, a kommunista párt központi bizottsága és személyesen Dubček által tett ígéreteket. A testvérpártok segítségével Pozsonyban kidolgozott vállalásokat sem hajtják végre. A helyzet pedig így csak súlyosbodik. És hogy jobb megelőzni az események alakulását, megakadályozni, hogy az történjen, ami 1956 őszén Magyarországon. Meg kell menteni az embereket, egyáltalán nem szabad megengedni, hogy felesleges áldozatok legyenek! Az emberek hozzánk fordultak: magánemberek és hivatalos személyek, hétköznapi polgárok meg a népi milícia satöbbi, segélykérő leveleket írtak. A hadseregből is volt, aki hozzánk fordult!

Hogyan reagált Svoboda elnök?

Ludvík Ivanovics végighallgatott, és azt mondta: „Éreztem, hogy ezt fogják tenni… Nos, mit tegyünk? Ha önök” – amikor azt mondta, hogy „önök”, a Szovjetunióról beszélt, nem énrólam! – „ha egyszer önök így döntöttek, akkor viselniük kell a teljes felelősséget!” Erre azt mondtam neki: „Kedves Ludvík Ivanovics! Ez olyan fontos és felelősségteljes időszak, hogy valószínűleg valamennyiünknek viselnünk kell a felelősséget. Akiknek fontos, hogy mi történik az országban, akik együtt tettünk meg egy bizonyos utat az életben, szétvertük a fasizmust, majd felépítettük a szocialista rendszert, a népek barátságát, az együttműködést és így tovább. Ön ebben nagy szerepet játszott, mint a Vörös Hadsereg mellett harcoló csehszlovák hadtest parancsnoka. Ön 1948-ban honvédelmi miniszterként is példásan viselkedett, amikor Csehszlovákia fejlődésében fordulópont állt be. Azóta is azon munkálkodik, hogy erősítse kapcsolatainkat. És mint köztársasági elnök, természetesen még egy történelmi szerepet eljátszhat és el is kell játszania!

Egyébként, folytattam, éppen itt van egy bajtársa, hogy úgy mondjam. Egy szovjet ember, akivel együtt harcolták végig a háborút. Svoboda odanézett, észrevette. Átölelték, megcsókolták egymást. Ludvík Ivanovics szeme (meghatottan mosolyog) könnyes lett…

A veterán szovjet tiszt a bejelentés pillanatában lépett be?

Ő?… nem. (Bizonytalanul.) Velünk együtt jött, de nem rögtön… Szóval az elnök nem vette észre rögtön, rendkívüli helyzet volt. Megölelték egymást, és én folytattam: „Ha meg tudná tenni, ha Moszkvából megkérnék, hogy adjon parancsot Dzúr honvédelmi miniszternek, hogy intézkedjen, küldjön rejtjeles táviratot a megbeszélt szöveggel. Rendelje el, hogy ne tanúsítsanak ellenállást, szóval ne engedjen semmilyen szembeszállást. Ez rendkívül fontos.”[25]

Elgondolkodott. No persze, el lehet képzelni, milyen állapotban volt. Szörnyen átélte ezt a pillanatot. Azt mondta: „Nos, ha már így összekötött minket a sors, megkérem a honvédelmi minisztert, adja ki azt a parancsot. Csak azt nem tudom, megtalálom-e vagy sem.” Erre én: „Már megbocsásson, de ellenőriztük: Martin Dzúr itt és itt tartózkodik. A katonai attasénk megtudta.” Erre Svoboda felhívta a honvédelmi minisztert. És Martin Dzúr kiadta a parancsot. Még a csapatok bevonulása előtt ezt táviratilag közölték az egész hadsereggel. Hogy ne tanúsítsanak ellenállást!

Hogyan zajlott le az intervenció?

Ezek szerint a felderítésük jól működött.

Kolosszális szerepet játszott! És a hadművelet ezért gyakorlatilag teljesen vértelenül zajlott le.[26] Hiába lármáznak olykor, hogy voltak áldozatok. Azok nem annyira az ellenállás miatt haltak meg, hanem olyan… (gondolkodik) műszaki okokból. A tankok például a közutakon haladtak, ott előfordult baleset. De ha például látta volna azt a jelenetet, amikor Prágába bevonultak a csapatok! (Büszkén.) A prágaiak különben csak reggel vették észre, hogy ott vannak. Amikor felébredtek. Én azután majdnem mindennap bementem Prága központjába, és néztem, mi történik.

Szovjet zászlóval a kocsiján?

Nem, zászló nélkül mentem. Volgán. De még a rendszámot se cseréltük ki. Szovjet rendszámmal jártak a mieink.[27] Nehéz volt ezt átélni. És persze volt olyan is, hogy „minek jöttetek?” Vagy mondjuk: „Mi nem tettünk semmi rosszat!” meg ilyesmi. Ez nagyon nagy téma, sokat lehetne róla beszélni.

Mi volt a szovjet felderítés szerepe a megszállásban?

Hadászatilag az akciót jól készítették el. Ötpercenként újabb és újabb – kisebb páncélosokat szállító – katonai gépek landoltak a repülőtéren. És egy korábban meghatározott terv szerint rögtön elindultak Prága felé.

De a csehszlovák főváros már ezt megelőzően is tele volt civil ruhás szovjet katonatisztekkel. Akik addigra megismerték a várost, és jelezték a bevonuló csapatoknak, merre haladjanak a tankok.

Én csak annyit mondhatok önnek, hogy akadtak ilyenek, de észrevétlenül cselekedtek. Semmiféle szervezett alakulat nem volt. Egy-egy ember sétált fel-alá, térképpel a kézben, nézték az utat…

Turistáknak álcázva?

Nem csak turisták. A Varsói Szerződés tisztjei meg a szovjet katonai attasé vonalán. Akkoriban ez mind lehetséges volt.

A csehszlovák belügy meg a hadsereg hogyan reagált a bevonulásra?

A hadseregben természetesen szintén voltak ellenzői… Miután a csapataink berendezkedtek, ez néha már nyíltabban kifejezésre jutott. És amikor bevittük a csapatokat Prágába, arra is számítottunk, hogy kénytelenek leszünk, na… más jellegű intézkedéseket is foganatosítani.

Hogy utcai harcok lesznek?

Hát ellenállás, egyszerűen engedetlenség. Erre fel is készítettük Ogarkovot. Prága katonai parancsnoka az eredeti elképzelések szerint. Ogarkov tábornok lett volna, aki később a szovjet hadsereg törzskari főnöke lett. Korábban a belorussziai hadkerület parancsnoka volt, 1968-ra pedig a Szovjetunió fegyveres erői törzsparancsnokságában helyettes vezérkari főnöknek nevezték ki. Augusztus 21-e után körülbelül két héten át folyamatos harckészültségben volt arra az esetre, ha Csehszlovákiában – vagy Prágában – kiéleződik a helyzet.

Mit sejthetett Dubček?

Vegyük elő most Brezsnyev és Dubček utolsó, augusztus 13-i telefonbeszélgetésének szövegét. Ön nyilván ismeri a kulisszák mögötti mozzanatait. Egyesek szerint ez a dokumentum azt tanúsítja: Dubček augusztusban már megértette, hogy előbb-utóbb bevonulnak a csapatok. Mások szerint viszont annak a jele, hogy a politikus az utolsó napig naivul hitte, hogy ezt időhúzással meg lehet akadályozni.

(Nevet.) Ehhez már valóban legalábbis naivnak kellett lennie… Hiszen különösen az ágcsernyői, majd a pozsonyi találkozó után érezniük kellett, akkor már majdnem nyíltan megmondták nekik… Arról már nem is beszélve, miket mondott Brezsnyev telefonon, amikor Dubček közölte vele: „Csináljanak, amit akarnak, én úgyis távozom az első titkári tisztségből!” Meg ilyesmi. Mert hát ilyen telefonbeszélgetéseik is voltak akkoriban. Emlékszem, Brezsnyev azt mondta neki: „Nincs mit tenni! Ha ez így megy, nem marad időnk további módszerekkel kísérletezni, hogy segítsünk az önök országában és pártjában kialakult helyzet megváltoztatásában!”

De hát ez félreérthetetlen célzás!

Nézze, ezen a szinten ez már nem célzás, hanem több annál.

Brezsnyev mennyire tájékoztatta önt személy szerint a terveiről?

(Kellemetlen neki a kérdés.) Hát minden egyes alkalommal, amikor felmerült annak a szükségessége, hogy orientáljon…

Felhívta magát.

Volt, hogy felhívott, ám olyan is előfordult, hogy akkor beszéltünk, amikor elhagyta Zavidovót, a vidéki rezidenciáját, és útközben telefonált a kocsiból. Nem csak a dolgozószobájából. Mert feszült volt a helyzet!

Emlékszik-e arra, hogy Pjotr Seleszt Kádár János meghívására a Balatonra utazott, és ugyanakkor Bil’ak is odament „nyaralni”? A szlovák politikus a balatonaligai Kádár-villában – Seleszt ezt nagyon részletesen leírja a naplójában – 1968. július 20-án megígérte, hogy a bevonulást szorgalmazó cseh és szlovák politikusok ilyen értelmű levéllel fordulnak a Kremlhez.

Igen, emlékszem.

Ön szerint miért húzták olyan sokáig a behívólevél átadását? Lélektani gondot okozott?

(Bólint.) Igen, nehéz volt rászánni magukat. Belsőleg elfogadták, hogy nem tudnak megbirkózni a kialakult helyzettel. De hát ez már egy olyan téma, amely nem tartozik ennek a beszélgetésnek a tárgyához.

Legalább azt mondja el, tudott-e arról, hogy Seleszt Magyarországon járt?

Igen. Vagyis nem. Erről csak később szereztem tudomást. Hogy Seleszt ott járt. Azt azonban tudtam, hogy találkozniuk kell Bil’akkal. De hogy ez a Balatonnál történik majd, arról nem… Bil'akkal egyébként később, a találkozó után még beszéltem. És úgy tartom, hogy Moszkvában elég jól voltak értesülve. Nem is annyira a telefonbeszélgetések révén, mint inkább a Prágából küldött rejtjeles táviratok nyomán. És a legfontosabb, különleges hírforrást az a rendszer jelentette, hogy állandóan jöttek-mentek a küldöttségek, méghozzá elég magas szinten. Jött Pelse. Azután Mazurov is jött. Gyemicsev. Meg Ponomarjov is.

És Andropov. Nem, Andropov már Husák alatt érkezett. Mint a KGB elnöke. Úgyhogy a kapcsolatok annyira aktívak voltak ebben az időben, hogy a Moszkva-barát cseh és szlovák politikusok mindent megüzentek ezeken a képviselőkön keresztül, amit szükségesnek tartottak.

Kirill Mazurov, a politikai bizottság igen befolyásos tagja a szovjet követségen lakott, amikor álnéven Prágába érkezett?[28]

A követségen. Felajánlottam neki, hogy szálljon meg a villában, ahol én lakom, de úgy döntött, hogy a követségen marad. Berendeztünk neki néhány szobát ideiglenesen. K-vonala is volt.

Nem félt kijárni a városba?

Még egy üzemben is felszólalt, Kladnóban! Álnéven érkezett Csehszlovákiába, és sokan nem is tudták, hogy ott van. De amikor Kladnóba utazott, beszédet mondott.

Husák megválasztásának titkos története

Miért erőltették maguk annyira már 1968 végétől Dubček leváltását? Az események akkori logikája szerint nem lett volna célravezetőbb felhasználni a politikus népszerűségét, ahogy ezt szeptemberben és októberben tették? Nem lett volna logikusabb ismételten kimondatni Dubčekkel: a szovjet csapatok eddig és eddig Csehszlovákia területén maradnak?

(Úgy tesz, mintha meg sem hallotta volna a kérdést.) Az ország belső fejlődése szempontjából 1969 áprilisában zajlott az a belső fordulat, amely perspektívát nyújthatott volna, hogy Csehszlovákiában ténylegesen megváltozzon a helyzet. Hogy megmaradjon mindaz, ami a szocializmushoz köti. Az áprilisi fordulat valamennyire fékezte Csehszlovákia lecsúszását. De ezt a folyamatot nem volt elég időlegesen megállítani. Akkor felcsillant a remény, hogy Dubček távozik, és új ember lép a helyére. Hogy ő talán eljátssza azt a szerepet, amelyre szükség van. És a CSKP központi bizottsága áprilisi plénumán már határozottan felmerült, hogy Dubček képtelen vezetni a pártot. A csehek már mindannyian (így!) látták ezt. A figyelem akkoriban két jelöltre összpontosult. Černíkre és Husákra.

Az utóbbi addigra már a szlovák párt központi bizottsága első titkára lett. Meg kell mondani, azok a jobboldaliak – akik korábban annyira tüsténkedtek, hogy helytelen irányba taszítsák Dubčeket, miután Svoboda és Husák az új vezetés tagja lett[29] – Svoboda tekintélye és Husák, hogy úgy mondjam, bölcsessége előtt már nem érezték magukat annyira jól. Szóval felvetődött, ki legyen a párt első titkára. Dubček leváltása már nem okozott túl nagy gondot. Hiszen amint említettem, Svoboda tekintélye határtalan volt. Ő pedig mint az ország elnöke, fokozatosan átlátta a pártvezetésben kialakult felállást, magát a pártpolitikát. S természetesen nem volt közömbös számára, hogy ki kerül Dubček helyére. Akkor megvitattam vele a két jelölt személyét: Černíkét és Husákét. Abban az időben Černík még nem állt olyan messzire tőlünk.[30]

És Svoboda elnök eleinte nem ellenezte, hogy Černíket jelöljék első titkárnak?

Nem ellenezte Černík jelölését, kivált pedig nem volt Husák ellen. Sőt úgy érzékeltük, kifejezetten arra hajlik, hogy Husák legyen… Hogy miért? Mert olyasvalakire volt szükség, aki segíti a konszolidációt, a helyzet normalizálását az országban. Ez pedig a konfrontáció csökkentését jelentette a párt különböző csoportjai, valamint a lakosság és az értelmiség között. És mivel akkor divatban voltak az olyan emberek, akiket valamilyen sérelem ért a megtorlások alatt… ezeket sztálini megtorlásoknak nevezték, mert úgy vélték, hogy a mieink keze műve volt. Azoké, akik az 1950-es években Csehszlovákiában dolgoztak a politikai rendőrség tanácsadóiként. Hiszen Husákot életfogytiglanra ítélték. És még korábban is, a vizsgálati szakaszban mennyit ült! Tisztában voltunk azzal, hogy mennyire hat még a neve, mennyire tükröződik az az értelmiség hangulatában (az ő 1968-as szerepe). És hát ugye, Husák még professzor is volt, a tudományok doktora. Sokáig valamelyik egyetemen dolgozott.[31]

Jómagam még a hatvannyolcas események előtt kapcsolatot létesítettem vele. (Felemeli az ujját, büszkén és kenetteljesen folytatja.) Persze ezt sem ő, sem én nem vertük nagydobra. Igyekeztem kikóstolni, milyen ember Husák. Már a legelső találkozásunkkor észrevettem, hogy legalábbis politikai vonatkozásban becsületesnek és rendesnek látszik. Annyi évet töltött börtönben, életfogytiglanra ítélve, de amikor kijött, mégsem acsarkodott a Szovjetunióra, a pártra meg a hatalomra,[32] amely pedig rács mögé juttatta. Jóllehet a Szovjetuniónak ehhez nem volt köze! Azt leszámítva, hogy a kágébéseink[33] állítólag ügyködtek ott akkoriban…

Szóval mi úgy éreztük – személy szerint én is –, hogy Husákot kellene megtenni a CSKP központi bizottsága első titkárának. Jóllehet akkoriban Černík jelölése is elfogadható volt. Ekkor Ludvík Ivanovics Svoboda kéréssel fordult hozzánk. Ő ugyancsak azon töprengett, ki legyen az első ember. Hiszen küszöbön volt a plénum, ahol ennek a kérdésnek el kellett dőlnie. Ő persze Husák megválasztását ösztönözte, de hát Černíket is egyre többen támogatták. És Svoboda tudta, hogy adódhat olyan helyzet, amikor egyértelműen állást kell foglalnia.

És óvatos ember lévén, először magukkal konzultált.

Ez még ennél is kacifántosabban alakult. Táviratoztunk Moszkvába, részletesen jellemeztük Husákot meg Černíket, mint lehetséges jelölteket. Ez akkor történt, amikor a plénum előtt Černíknek amúgy is Moszkvába kellett utaznia. Az elvtársaink közelebbről meg akartak ismerkedni vele.[34] Ezért kitaláltak valami ürügyet, amivel a csehszlovák kormány miniszterelnökét Moszkvába hívták: a pénzügyi kérdéseket akarták megtárgyalni vele.

Miután Černík beleegyezett az utazásba, még egy táviratot küldtünk Moszkvába. Úgy láttuk, hogy ha Gustáv Husák beleegyezik, csak egy szavába kerül, és biztosan megválasztják. El kellett tehát érni, hogy igent mondjon. És ezzel feltenni a pontot az i-re. Amennyiben pedig Černíket is jelölik, akkor a moszkvai tárgyalások során tegyenek fel neki húsz kérdést, és rögzítsék az összes kérdést meg a válaszait. Csak ezután döntsenek róla. Emellett a táviratban felsoroltuk, milyen nézeteket vall Černík a különböző kérdésekről.

És ugye, ön állította össze azt a húsz kérdést, amelyet Černíknek feltettek Moszkvában, mint egy rossz nebulónak?

(Elégedetten, büszkén.) Mind a húszat! Azután a következőképpen zajlottak az események. Husákot a mieink között senki nem ismerte. Csupán egyszer látták őt, amikor 1968. augusztus 23-án Svoboda elnök Moszkvába ment tárgyalni. Mivel Brezsnyev is csak látásból ismerte – abból az időből, amikor Husák részt vett a moszkvai jegyzőkönyv aláírásában –, javasoltuk, hogy ismerkedjenek meg vele közelebbről. De úgy, hogy erről Csehszlovákiában senki ne tudjon. Ezután megbeszéltük, hogy Brezsnyev átrepül Ungvárra, mi pedig megkérjük a katonáinkat – addigra már megkötöttük a csapataink csehszlovákiai állomásoztatásáról szóló szerződést, és helyőrségünk volt Milovicéban –, mi pedig elindultunk Husákkal a milovicei katonai repülőtérre. Így Husák szovjet gépen ment Ungvárra, ahol egész éjszaka tárgyalt Brezsnyevvel.

Hajnaltájt Husák visszatért. Nem mentem ki elé a repülőtérre. Egyedül keveredett be a városba, és rögtön a CSKP központi bizottságának szállodájába ment. Ott már gyülekeztek azok, akik a központi bizottsági plénumra érkeztek Prágába. Szóval Husák egyetlen percig sem aludt azon az éjszakán! Annál is inkább, mert már meg volt beszélve, hogy reggel kilenckor vagy tízkor Svoboda hívatja ezt a csoportot. A megbeszélésen részt vett Lubomír Strougal is, aki később miniszterelnök lett,[35] akkoriban viszont a kormányfő helyettese volt, és még ingadozott.

Szóval ezek az emberek vasárnap elkezdték megvitatni a kérdést. Hétfőn pedig el kellett kezdődnie a központi bizottsági ülésnek. Strougal erősködött, hogy Černík lépjen Dubček helyére. Persze nem tudta, hol járt közben Husák. Svoboda pedig nehéz helyzetben volt. Győzködte a tanácskozás résztvevőit, hogy „Černíkre mint kormányfőre van szükségünk. Éppen a számára legmegfelelőbb tisztséget tölti be. S a konszolidáció érdekében intézzük úgy, hogy cseh legyen a miniszterelnök és szlovák a CSKP központi bizottságának első titkára. Mégpedig Husák. S a plénumon az első napirendi pont legyen a pártszervezetek tevékenységének a megvitatása, a második pontban pedig döntsünk a szervezeti kérdésekről.”

Svoboda tudta, hogy Husák közben találkozott Brezsnyevvel?

Már hogyne tudta volna?! Hiszen azonnal informáltam őt. Szóval Svoboda szóba hozta a napirendet. (Hamiskásan mosolyog.) Majd hirtelen közbevetette: „Mégiscsak inkább cseréljük fel a két napirendi pontot!”

Addigra Svoboda elnök már annyira ura volt a helyzetnek, hogy elérte: a központi bizottság plénuma az ő „felségterületén” ülésezzen?

Úgy, ahogy mondja! A központi bizottság tanácskozását a Hradzsinban hívták össze. Ám ahhoz, hogy… hogy is mondjam (vívódik, hogy annyi év távlatából felfedheti-e a titkot)… ahhoz, hogy a jobboldaliak, akik azért még szép számban voltak képviselve a központi bizottságban, ne tudjanak destruktív módszerekhez folyamodni, Svoboda úgy határozott: kikapcsoltatja a városi telefonvonalakat.

Dubček nyitotta meg a plénumot, hiszen még ő volt a CSKP központi bizottsága első titkára. Megszavazták a napirendet. Azután Svoboda elnök felállt és azt mondta: „Az első napirendi pontot cseréljük fel a másodikkal! Először vitassuk meg a szervezeti kérdéseket!”

A központi bizottsági tanácskozás résztvevői beleegyeztek. Akkor Svoboda ismét felállt, s javasolta: mentsék fel Dubčeket az első titkári beosztásból, és válasszák meg helyette Husákot. Ez sokkolta a jobboldaliakat! Ám a többség – nem is tudom pontosan, hányan alkották az ellentábort – megszavazta Gustáv Husák kinevezését. Miután pedig szavaztak, Svoboda azt mondta: „Tartsunk egy félórás szünetet, hogy mindenki feldolgozhassa a történteket.” Persze mindenki rohant a telefonokhoz, hogy tájékoztassa az elvbarátait. Mi pedig attól tartottunk, hogy azok nagy botrányt fognak csapni Dubček védelmében. Hiszen addigra már szinte szentként tisztelték őt. Nem volt könnyű a dolgunk! Ezért is választottunk ilyen óvatos taktikát Dubček leváltásánál.

A televízió munkatársait jó előre odarendelték. Azok a szünetben végig telefonálni próbáltak, de ugye, nem volt vonal. És addigra már a televízió közvetíteni kezdte Husák felszólalását. Már mint a központi bizottság első titkára beszélt! Aztán ismét bekapcsolták a telefonvonalakat. Még folyt a tanácskozás: azok szakadatlanul tárcsáztak. Ott azonban, ahová ők telefonáltak, már látták Husák beszédét! Ugye takaros kis történet kerekedett ki ebből?!

Jegyzetek

[1] Politikai portréjának megírása még várat magára, de neve gyakran előfordul „a prágai tavaszról” szóló szakirodalomban: H. Gordon Skilling: Czechoslovakia’s Interrupted Revolution. Princeton, 1976, 723., 737., 882.; William Shawcross: Dubček. New York, 1990, 110–111., 112., 115., 140., 154., 178., 188.; Antonín Bencik: Operace „Dunaj”. Vojáci a Prazké jaro 1968. Praha, 1994, 22., 25., 42., 43., 99-104., 108., 111., 126., 136., 145., 151., 162., 168.; Jindřich Pecka a kol.: Sovetská armáda c Ceskoslovensku 1968–1991. Chronologicky prehled. Praha, 1996, 29., 46., 91., 256., 399., 359., 450., 481., 689., 744.; Kieran Williams: The Prague Spring and its aftermath. Czechoslovak politics 1968–1970. Cambridge, 1997, 33., 65., 83., 92–98., 104–105., 109., 118., 122., 130., 134., 195., 198., 239., 243., 246., 248–249.; etc.

[2] Alexander Dubček: Hope dies last. Edited and translated by Jiři Hochman. London, 1993, 157.

[3] Közülük Cservonyenko az alábbiakban maga is említi az őt megelőző prágai szovjet nagykövet, Mihail Zimjanyin 1968. júniusi misszióját. A másik emisszár Vaszilij Kuznyecov külügyminiszter-helyettes volt, aki 1968 szeptemberében az összes fontosabb csehszlovák vezetőt felkereste. Zdeňek Mlynař: Holodom veet ot Kremlja. New York, 1988. 87–288; Kieran Williams: I. m. 154., 157. Közvetlenül Dubček 1969. áprilisi megbuktatásakor egy másik szovjet külügyminiszter-helyettes, Vlagyimir Szemjonov is felbukkant Prágában, hogy koordinálja Cservonyenko, Bil’ak és a keményvonalas cseh és szlovák politikusok akcióit. Erre közvetett utalást találunk Erdélyi Károly magyar külügyminiszter-helyettes Kádár Jánosnak írt bizalmas feljegyzésében. Néhány jel arra utal, hogy 1968 késő nyarán és őszén a moszkvai vezetés egy része megorrolt Sztyepan Cservonyenkóra. Őt okolták ugyanis azért, hogy az ún. „egészséges” erők – vagyis a Moszkva-barát, dogmatikus politikusok – olyan gyászosan leszerepeltek 1968 augusztusában, amikor a szovjet követség területére menekülve képtelenek voltak megalakítani a „rendcsinálást” vállaló Indra-kormányt. Brezsnyev azonban, amint ezt az SZKP két egykori magas rangú vezetője, Alekszandr Selepin és Pjotr Seleszt korábbi beszélgetésünkben elmondták, határozottan kiállt Cservonyenko mellett. Akinél egyébként volt „nehezebb” ember is a prágai szovjet követségen! Az egykori Dubček-barát cseh és szlovák politikusok ma is állítják, hogy Ivan Udalcov, a szovjet követség követtanácsosa a háttérből még a magánbeszélgetéseiben sztálinista húrokat pengető Cservonyenkónál is meghatározóbb és kártékonyabb szerepet játszott az augusztusi intervenció előkészítésében.

[4] A szovjet párt vezető testületeinek nevét éppen a tárgyalt időszakban változtatták meg, és ennek komoly politikai-ideológiai üzenete volt. A központi bizottság kongresszusain választott grémium, amely 1962-től az „elnökség” nevet viselte, ekkor visszakapta eredeti, „politikai bizottság” elnevezését. Leonyid Brezsnyev pedig – e téren is felélesztvén a sztálini hagyományokat – elérte, hogy ezentúl „a központi bizottság főtitkára”, ne pedig „első titkára” legyen a titulusa, noha ezt az elnevezést 1934-től kezdve hivatalosan még Joszif Sztálin sem használta. Egyes „testvérpártok”, köztük a Csehszlovák Kommunista Párt azonban a történelmi konnotáció hiányában nem tartották szükségesnek a változások bevezetését, s megtartották az „elnökség”, valamint az „első titkár” elnevezést.

[5] Cservonyenko Brezsnyev súlyos narkomániájára utal: az álmatlanságban szenvedő pártfőtitkár az 1970-es évek elejétől gyakran tízszeres adag altatót szedett, és erre még alkoholt fogyasztott, amitől valóban fokozatosan munkaképtelenné vált.

[6] Ezt a folyóiratot eredetileg egy Kominform típusú szervezet feladatainak ellátására hozták létre, a nemzetközi munkásmozgalom tevékenységének irányítására. A kortársak közül azonban sokan úgy vélik, hogy inkább Moszkva információs centrumaként működött. Érdekes, hogy a világ különböző részeibe sodródott egykori szovjet munkatársak, akikkel az elmúlt években erről beszéltem, kivétel nélkül nagy nosztalgiával emlegették a szerkesztőségben uralkodó, viszonylag liberális atmoszférát. Erről számolnak be a memoárírók is. Anatolij Csernyajev, Gorbacsov későbbi titkára szerint például az ott dolgozó „pártértelmiségiek” már az 1960-as évekből ki voltak téve „a demokrácia bacilusainak”. A. Sz. Csernyajev: Moja zsizny i moje vremja, Moszkva, 1995. 225-236.; Vacláv Slavík emlékezete szerint számos alacsonyabb beosztású szerkesztő is törvényszerűen „fellazult” a folyóiratnál végzett munkában. Ennél komorabb képet fest a müncheni Szabad Európa/Szabadság Rádió későbbi munkatársa, Kirill Henkin, aki az 1968. augusztusi intervenció napjaiban fordítóként dolgozott a Béke és szocializmus problémái szerkesztőségében. Kirill Henkin: Ohotnyik vverh nogami. Frankfurt/Main, é. n., 251-260.

[7] Brezsnyev 1967. december 13-án telefonon nagyon részletesen informálta Kádár Jánost prágai megbeszéléseiről. Rezignáltan beszélt Novotnyról, és nem titkolta, milyen negatív benyomást tett rá Hendrych, a CSKP második embere. Jitka Vondorvá–Jaromír Navrátil a kol.: Mezinárodní souvislosti ceskoslovenskó krize 1967–1970. Brno, 1995,. I., 32–34.

[8] A. M. Alekszandrov–Agentov: Ot Kollontaj do Gorbacseva. Moszkva, 1994, 146–147.

[9] Ennek ellentmond Pjotr Seleszt emlékezése.

[10] Erről tanúskodik többek között a moszkvai csehszlovák nagykövetség 1968. március 7-én Prágába küldött jelentése is, amely kiemeli, milyen nagy jelentőséget tulajdonít a szovjet vezetés annak, hogy Alexander Dubček politikai nézetrendszere főleg a Szovjetunióban formálódott. Jitka Vondrová–Jaromír Navrátil a kol.: I. m. I. 62–64.

[11] Josef Smrkovsky 1968 áprilisa és decembere között állt a csehszlovák parlament élén.

[12] Cservonyenko itt nem fejezte be a mondatot, csak a kamera kikapcsolása után merte elárulni, hogy a szovjet követség akkor ezért nem bízott Smrkovskyban, miként a szintén börtönből szabadult Gustav Husákban sem.

[13] A volt szovjet nagykövet bizalma és nagyrabecsülése jeléül végig orosz módon, atyai nevével emlegeti a csehszlovák politikust.

[14] Az 1948 februárjában puccsszerűen lezajlott csehszlovákiai kommunista fordulat idején Svoboda tábornok honvédelmi miniszter volt. Amikor választania kellett a legitim hatalmat képviselő Eduard Beneš, valamint az egyeduralomra törő Klement Gottwald között, ingadozás nélkül az utóbbi mögé állt.

[15] A levéltári források alátámasztják Cservonyenko szavait. Galina Tahnyenko: Avguszt 1968 goda. Obzor dokumentov Arhiva vnyesnyej polityiki Rosszijszkoj Federacii. Mezsdunarodnaja zsizny, 1992/8-9., 154. Emellett Dubčeknek a jelek szerint számolnia kellett azzal, hogy a többi jelölt esetleges győzelme etnikai szempontból megoszthatja Csehszlovákia közvéleményét. Hiszen Čestmír Císař és Josef Smrkovsky mögött főleg csehek, Gustáv Husák vagy az ugyancsak börtönt járt Laco Novomesky költő mögött viszont többnyire szlovákok álltak. Az adott időszakban a jelek szerint valóban egyedül Svoboda tábornok személye tudta legalább némileg megteremteni az egységet. Karel Kaplan: Mocní a bezpomocní. Toronto, 1989, 95.

[16] A korabeli források is igazolják ezt. Andrzej Garlicki–Andrzej Paczkowski: Zaciskanie petli. Tajne dokumenty dotyczace Czechoslowacji 1968. r., Warsawa, 1995.

[17] Az 1968. júniusi „Sumava-hadgyakorlatról”, amely a politikai nyomásgyakorlás eszköze volt – és egyben a későbbi megszállás főpróbája –, már május elején döntöttek a Kremlben.

[18] Cservonyenko hasonlata sántít, hiszen a Moszkva mellett lezajlott magas szintű szovjet-kínai tárgyalásokat követően éppen hogy zsákutcába került a két ország kapcsolata. 1963 februárjában és márciusában a pekingi sajtóban négy dörgedelmes szovjetellenes írás látott napvilágot, és Kína még határozottabban követelte az Amur és Usszuri folyók menti határok módosítását. Ezt követte a szovjet propagandagépezet hatalmas Peking-ellenes kampánya 1963 nyarán, valamint több kínai diplomata kitoloncolása Moszkvából.

[19] Az egyoldalú tegezéssel együtt ez a bizalom jele volt a szovjet politikai elitben.

[20] Andropovnak kellett gondoskodnia róla, hogy Cservonyenkót még aznap különgép vigye Prágába. Az egykori szovjet nagykövet ott beszámolt Dubčeknek a szovjet párt politikai bizottságában uralkodó nézetekről; majdnem hajnalig vitázott a csehszlovák vezetővel. Ezek voltak azok a napok, amikor a szovjet vezetés még megkísérelte visszaterelni Dubčeket és híveit „az akolba”. A július ötödikéről hatodikára virradó éjszakán azután Cservonyenko átadta Dubčeknek a negyediki dátummal írt szovjet politikai bizottsági levelet, amely első ízben tartalmazta a később hírhedtté vált „normalizálás” kifejezést. Vondrová–Navrátil a kol.: I. m. I., 253–257.

[21] Zdeňek Mlynář: I. m. 217–229.

[22] Itt Cservonyenko ellentmond későbbi eszmefuttatásának, miszerint a Kremlben senki nem ismerte Husákot. Valójában Svoboda elnök az 1968. augusztusi tárgyalásokon felhívta rá Brezsnyev figyelmét. Mások – főleg Pjotr Seleszt és Vasil Bil’ak – azonban sokáig kimondottan rossz fényben állították be őt a szovjet vezetés előtt.

[23] A jelek szerint ez a beszélgetés 1968. augusztus 20-án este néhány perccel háromnegyed 11 előtt, esetleg fél 11-kor zajlott. 11 óra körül Dzúrnak telefonbeszélgetése volt Andrej Grecsko marsall szovjet honvédelmi miniszterrel, aki a hírek szerint nagyon gorombán beszélt vele. Jindrich Pecka a kol.: Sovetská armáda v Ceskoslovensku 1968–1991. Praha, 1996, 15. Természetesen Dzúr addigra már tudta, mi folyik Csehszlovákia határain. Antonín Bencik: Operace „Dunaj”. Vojáci a Prazské jaro 1968. Praha, 1994, 114.

[24] Cservonyenko „konspiratív” okokból hallgatja el Kambalov KGB-ezredes nevét, aki a második világháború alatt a szovjet politikai rendőrség egyik informátora volt Svoboda mellett. Körülbelül 23 óra 30 perckor érkezhettek meg Cservonyenko nagykövettel Csehszlovákia köztársasági elnökéhez. Jindrich Pecka a kol.: I. m. 16.; Bencík Antonín: Ludvík Svoboda a srpen 1968. Soudobé dejiny, 1993/1., 24–43.

[25] Vacláv Slavík emlékezete szerint Svoboda elnök másképpen mondta el neki a szovjet nagykövettel való beszélgetést.

[26] Valójában már az első nap több csehszlovák állampolgár meghalt, illetve megsebesült. A „vértelen bevonulás” legendája azonban máig él.

[27] Prágában legfeljebb a megszálló csapatokkal érkezett szovjet teherautóknak lehetett szovjet rendszáma. A szovjet kolónia tagjai csehszlovákiai diplomata rendszámmal ellátott kocsin utaztak. Azon belül megkülönböztette őket egy számkombináció, amelyet azonban csupán a közlekedési rendőrök ismertek.

[28] Kirill Mazurov Trofimov tábornok néven érkezett Prágába.

[29] A beszélgetés után megkérdeztem Cservonyenkót, mit értett ezen. Így felelt: „1968 szeptemberében létrejött a Dubčekből, Černíkből, Svobodából, Husákból és Smrkovskyból álló informális öttagú vezető testület, a petka, amelyben a Svoboda–Husák duó (az általában hozzájuk húzó és Dubčektől már Moszkvában eltávolodott) Černík támogatásával nemegyszer érvényesítette akaratát.”

[30] Cservonyenko ezúttal nem részletezi, hogy Černík mihez képest állt hozzájuk közelebb. De egy másik alkalommal kifejtette, hogy mivel Oldrich Černíket később minden állami tisztségről leváltották és kizárták a pártból, ettől ő törvényszerűen a „szovjetellenesség mocsarába” csúszott.

[31] Cservonyenko téved: miután Husák kijött a börtönből, a rehabilitálásáig egyáltalán nem végezhetett szellemi munkát. Érdekes viszont a volt prágai szovjet nagykövetnek a sorokon is átsugárzó megvetése amiatt, hogy Gustáv Husák alantas „értelmiségi parkolópályán” várt, mielőtt újra elindult volna a hatalom csúcsaira.

[32] Ennek éppen az ellenkezőjét jelentette 1968. szeptember 4-én Kovács Imre prágai magyar nagykövet Komócsin Zoltánnak, az MSZMP nemzetközi kérdésekkel foglalkozó központi bizottsági titkárának. A több mint egyíves feljegyzésben, amely a keményvonalas Oldrich Svestkának, a magyar vezetés legfontosabb informátorának segítségével készült két nap alatt a magyar nagykövetség épületében, a magyar diplomata leszögezte: „Nagyon ügyesen fel tudja használni a legkülönbözőbb eszközöket politikai céljai, egyéni ambíciói elérésére. Lényegében nacionalista politikus, ma sem tagadja meg magát.”

[33] A szovjet politikai rendőrséget csak 1954-től hívták KGB-nek. Igaz, Csehszlovákiában abban az évben még javában folytak a konstrukciós politikai vizsgálatok és perek a szovjet „tanácsadók” hathatós együttműködésével.

[34] A szovjet vezetés valójában jól ismerte Černíket. Mivel azonban a felgyorsult történelmi időkben egy-egy vezető cseh vagy szlovák politikus álláspontja olykor szinte egyik napról a másikra megváltozott, a Kremlben a csehszlovák kormány fejének pillanatnyi nézeteire voltak kíváncsiak. E célból készített Cservonyenko – súlyosan megalázva ezzel Černíket – egy húsz kérdésből álló kérdőívet, amely mindmáig nem került elő a levéltárakból.

[35] A „normalizáció” következő stádiumában, 1970-ben lépett Černík helyére a csehszlovák minisztertanács élén.

• Befejezetlen jelen