Bori Erzsébet

Nyomtatóbarát változat

Van-e mód a mű megítélésekor tekintetbe venni a művész mentségeit, objektív és magántermészetű gondjait? Ha esztétikai alapokra helyezkedünk, akkor a válasz nem: de megállhatunk-e esztétikai alapunkon a halál színe előtt? Derek Jarman 51 éves festő, filmrendező halálos beteg. Tudjuk, tudja rég, de mostanáig nem beszélt róla. Dolgozott. Sorra csinálta filmjeit, egyre jobbakat. Mire egyiket bemutatták, ő már a következőre készült. Mondta, meg fog halni, de ki hinne annak, aki ennyire jelenvaló? Ugyan ki hisz az AIDS-ben? Talán nem is létezik, vagy mindjárt fölfedezik az ellenszerét, meg mindig is voltak váratlan, csodás gyógyulások… Lám, Jarman is él, kiállít, forgat, pedig már rég lemondtak róla…

Nem hinnénk a halálában, ha nem látnánk egymás után, színről színre Derek Jarman filmjeit. A vihar napfénye, a Caravaggio érzéki ragyogása után a II. Edward törtfehéreit a félhomályban, a Wittgenstein éjfekete hátterét, a Blue színehagyottságát. Innen már csak az jöhet, hogy leereszkedik a függöny, kialszik az utolsó fény is Derek Jarman mozgóképszínházában, felhangzik a haldokló Caravaggio végszava: …és eljő a sötétség.

A Wittgensteint nézve (és tudva mindent) egyetlen kérdésünk lehet: mit akar Jarman Wittgensteintől? Nem kételkedhetünk benne, a látását vesztő, haldokló filmrendező már nem nézőit akarja provokálni, és – tán utolsó munkájában – nem érheti be azzal, hogy elegánsan, eszélyesen teljesít egy megbízást. Arról sincsen szó, ne higgyünk Jarman munkatársainak, hogy bátran állást foglaljon a nagy kérdésben: akkor most Wittgenstein homoszexuális volt-e vagy sem. (Nem kerüljük meg, és nem kicsinyeljük le, hogy Jarman az, vállalt részese és képviselője egy szubkultúrának. Ám munkássága nem arra irányult, hogy „bevigyen” embereket ebbe a közösségbe, ha úgy tetszik gettóba, hanem épp e gettó felszámolására.)

Mit akar hát Jarman Wittgensteintől? Teljesíteni a végakaratát. A tényeket tekintve korrektül felmondja a filozófus élettörténetét, képeivel pedig illusztrálja, megjeleníti, kommentárokat fűz hozzá. Interpretálja. Követi őt születésétől a végéig (és kicsivel tovább), megáll a halálos ágya mellett, hogy a saját fülével hallja a döbbenetes mondatot: Mondja meg nekik, hogy csodálatos életem volt. Ez a mondat nem hangzik el a filmben. Ez a film. Jarman ezt a csodálatos Wittgenstein-életet próbálja elmondani.

(Wittgensteinnel és Jarmannal időzöm, közben Tandori Dezső nagyon szép írása a Beszélőben Szép Ernőről meg a „4 non Blondes kiskorszakáról” [rajta kívül kinek jutnának eszébe egymásról ők ketten, Szép Ernő és Wittgenstein?]. Egyszerre azt olvasom: „…a Witti is így búcsúzott az élettől, »csodálatos életem volt«„. Jarman Ludwignak szólítja, míg magáról egy helyütt úgy beszél: Derek. Tandori meg Witti. Ludwig és Derek.)

Jarman nem merő kegyeletből akarja teljesíteni Wittgenstein utolsó kívánságát; neki van szüksége ennek a vérlázítóan irracionális üzenetnek a megfejtésére. Mindennél jobban akarja a választ, nem riad vissza semmitől, szemtelenségtől, provokációtól, erőszaktól sem, hogy azután dühösen, rezignáltan vagy nevetve, akárhogyan is beismerje, válasz pedig nincsen, válasz nélkül kell meghalni, ott és akkor ő sem mondhat majd többet vagy jobbat: csodálatos életem volt.

Wittgenstein végtelenül szomorú, esendő, magányos alak Jarman filmjében. Folyton szökésben van. Menekül családtól, hazától, hivatástól, szökik a saját sorsa elől, a gazdagságától, a zsidóságától, a filozófusi egzisztenciától. A mások sorsában akar osztozni. Folyvást kétségek kínozzák, keresztre feszítik a kételyei. „Szinte fáj látnom, ahogyan szakadatlanul azzal a hiábavaló kérdéssel gyötri magát, hogy »értékes-e« amit létrehoz, vagy sem” – írja Kertész Imre az Észrevételek fordításával párhuzamosan végzett Wittgenstein-gyakorlataiban. (Jarman és Kertész Imre. Élete egy időszakában mindkettő megkapta feladatként Wittgensteint.)

Jarman igazából nem talált ki semmit, még Zöld urat is Wittgensteintől vette. A későbbi, megszólító módú írásokban van egy követelés: ne tekintsd magától értetődőnek! És olyanokkal példálódzik, akik nem tekintik annak: gyerekkel, állattal, marslakóval. Jarman kettéosztja hőse énjét: a felnőtt Wittgenstein éli a maga kétségekkel teli, otthontalan sorsát, a gyerek Wittgenstein pedig reflektál erre, éles eszűen, ironikusan, bölcsen. A felnőtt szabadulni akar a múltjától, megtagadja korábbi gondolatait. A gyermek kívül áll az időn, már a halálon is túl lévő Wittgenstein mindentudásával tekint végig és vissza. Túl van, akár a marslakó, egy olyan világban, ahol nincsenek felnőttek, nem tekintik a dolgokat maguktól értetődőnek, de nem ismerik azt a kétségbeejtő kételkedést sem, ami egészen odáig megy; ha tudod, hogy itt egy kéz van, minden egyebet elismerünk neked.

A többieket, a család vagy a cambridge-i társaság tagjait panoptikum vagy karikatúraszerűen jeleníti meg Jarman. Csupán a hőssel való kapcsolatukban léteznek, abban is egysíkúan: nem értik Wittgensteint. Csak szeretik. (Jarmannak ez rendkívül fontos, minduntalan felhozza.) Folyton szeretetgesztusokkal közelednek felé, de ő tragikusan nem tudja elfogadni ezt a szeretetet. Hiányzik hozzá az alap, Maynard (Keynes) még a szeretőjét is „neki adja”, de Johnny ugyanúgy nem érti meg, ahogy Wittgenstein sem érti meg a fiút. Lebeszéli a filozófiáról, gyárba küldi dolgozni; nem fogja föl, hogy egy szegény, egyszerű családból származó fiatalembernek meg az őt nagy áldozatok árán taníttató szülőknek mást jelent a boldogság, az értelmes élet.

(„A szembenállás elviselhetetlen lesz, s ekkor attól kell félnünk, hogy a követelés valami üressé válik” – írja Wittgenstein, persze nem az élet, hanem a nyelv és a kristálytiszta logika összebékíthetetlenségéről. De nyelven ő a tényleges, beszélt nyelvet értette, amelynek a mindennapi életben kell gyökereznie.)

Wittgenstein lemond az örökségéről, önkéntesként kimegy a frontra, falusi népiskolában vállal tanítást, kétkezi munkát akar végezni a Szovjetunióban. Gyönyörűséggel nézi a kerékpárját elmélyülten szerelő Johnnyt, az amerikai filmeket a moziban; detektívregényt olvas. Minden módon szabadulna attól, amibe belejátszotta magát. („A nyelv útvesztő, utak labirintusa. …másfelől jössz ugyanoda, és nem ismered többé ki magad.”)

Kijelenti, privát nyelv nem létezik (aki egyéni nyelvet használ, az kívül áll a kultúrán, mint A vihar Calibanja), a nyelv közösségi, feltételez egy közös alapot, életrendet, enélkül esély sincs a kommunikációra; hiába volna nyelve az oroszlánoknak, nem értenénk. (Hát a marslakót? Vagy az oroszokat? A nőket? A „beintő” biciklistákat? Hát a szeretteinket? És ők minket?) Lehet-e a nyelv bozótját logikai formákra nyesni? Az alapokig leásni anélkül, hogy kifordítanánk a földet a lábunk alól? „Csúszós, jeges útra tévedtünk, ahol nincsen súrlódás, a feltételek tehát bizonyos értelemben ideálisak – de éppen ezért nem tudunk járniů Vissza a göröngyös talajra!” – Jarman ezt az idézetet érti rá Wittgenstein életére. De már nem hallja, és nem látja a fényt sem. Halottas ágyánál ül a zöld mezét levedlett Mars-lakó, a fiú felemelkedik a repülő szerkezettel, amit az ifjú Wittgensteinnek nem sikerült megalkotnia.

Derek Jarman szegény filmet rendezett Wittgenstein életéből. Színházszerűbb, mint valaha, hátul fekete fallal lezárt színpadán az üres tér vette át az uralmat, egy szál díszlet jelzi a színeket (vaságy a filozófus szobáját, „pompózus” franciaágy Lady Ottoline-ét, zongora Bécset, piros postaláda Londont; a tengert csak hang és fény), egyetlen, jól megválasztott kellék utal a szituációra. A jelmezek jel-mezek, beszélő ruhák; élethűek vagy a komikumig túlrajzoltak. Zene nincs. Jarman – épp a zeneértő Wittgenstein filmjétől – megtagadja a muzsikát. Amit a film elején hallunk, nem aláfestés, hanem „leírás” a muzikális családról, a zongoraművész fivérről. Aztán csak emberi hang, tengerzúgás, vetítőgép surrogása, csöndek, míg csak tart az elsötétítés.

Az újmanierista mozi művelői egyfajta Gesamtkunstot csináltak a filmből, fotográfia, színház, zene és mindenekelőtt a festészet kifejezőeszközeit, ábrázolási lehetőségeit felhasználva új filmnyelvet alkottak maguknak. Jarman – eszmetársaival szemben – a szikárabb, levegősebb kompozíciót kedveli, nagy hatású állóképekkel – megállított képekkel – dolgozik, s a látványelemek közt egyenrangú szereplővé teszi az üres teret, a hangok között a csöndet – az elhallgatást. Mestere a fény-árnyéknak, tán azért is szereti úgy a belsőket (sokszor a narráció szerint szabadban játszódó jelenetet is zárt térben veszi föl, világítással teremtve meg a természetes fény illúzióját). Színpadi terekbe szervezett álló- és élőképek sorozatát vetíti. Elutasítói tán épp ezt az erős teatralitást nem tudják elfogadni. Való igaz, Jarmannak nincs egyetlen természetes (természethű, természetből ellesett) képe, gesztusa sem. Artisztikus, keresett, stilizált.

De… ami átüt a díszes vásznon, rafináltan elrendezett kelméken, az nem festett vérzés. Igazi dráma zajlik az aranyos díszletek közt, lefojtott elementáris indulat facsarja ki a testrészeket. Egy szenvedélyes, érzelmes lelkű ember kapaszkodik itt a tiszta színekbe, világos körvonalakba, a kompozíció rendjébe. Elmemunkával megszerkesztett képbe kényszeríti nekiszabadult képzeletét, klasszikus kompozícióval ad alakot a formátlan érzelmeknek. A vinnyogó önsajnálat, az ökölrázás, az artikulálatlan üvöltés – az érzés transzformálásán nagyfeszültsége hamuvá éget minden formát. Érezve, látva munkáiban ezt a birkózást, az erős fegyelmet és önuralmat; alkotó és alkotás belső összetartozására ismerünk rá. Ezt hívjuk hitelességnek.

Az első nagy film, a Caravaggio óta Jarman minden művét – és nem csak képes értelemben – homályba borítja a betegség tudása, az ítélet ismerete. Száz szörnyű halál a filmekben, áldozatok és kiterítések, passiók és halotti misék. Jaj-kiáltások. A Wittgenstein más. Nem pöröl, nem káromol. Áll a határ előtt, sötét vizek partján, várja a révészt. Mi volt az élet? Maga a csoda vagy egy nagy átverés? Jarman válasza éppoly kétértelmű, mint Wittgensteiné. Sötét kétségbeesés és mély humor van a filmben. Nem egyszerűen nyelvi vagy képi humorral mond ellene a létezés értelmetlenségének, hanem ontológiai kabarét rendez Wittgenstein életéből. Az utolsó képben Jarman eltolja a fekete paravánt, ragyogó fény árad szét. Ez volna a filozófus utolsó mondata, ami a filmben nem hangzik el: megmutatkozik.

• Kultúra