Kende Péter

Nyomtatóbarát változat

Mielőtt e kihívás teremtette helyzet feltérképezésébe bocsátkoznánk, foglaljuk össze még egyszer, hogy tulajdonképpen mit is vádol a közhangulat nagy-nagy keserűsége? Csak az életviszonyok romlását, a növekvő létbizonytalanságot, az alvilág elszabadulását? Vagy a közügyek intézésének módját is? Mindkét előző írásunkban arra hívtuk fel a figyelmet, hogy a köztársaság működését és intézményeit az egyszerű polgár alig érzi inkább sajátjának, mint a kommunista államot, s hogy az általános csalódásban ennek a hatása is ott van. Nem igaz, hogy a közember a demokráciától csak nyugati életszínvonalat várt, mégpedig azonnal. Várakozásaiba beletartozott a nyitottabb, népközelibb és igazságosabb politikai rend, az eredményesebb és tisztességesebb kormányzás, a szabadabb és autentikusabb közösségi lét. Ebből bizony nagyon kevés jött be, hacsak a szabadabb beszédet nem tekintjük „rendnek”, a kárpótlási jegyeket „igazságosságnak”, és a tüntető magyarkodást autentikus nemzeti létnek. A kormányzás zártkörűségét, kapkodó dilettantizmusát és szembeötlően gyenge hatásfokát azonban ezek a dolgok nem ellensúlyozzák.

Ha ez az elemzés helytálló, akkor a jövő tavaszra várható választások tétje elsősorban politikai – legalább annyira állampolitikai, mint gazdaságpolitikai. Ezt azért is hangsúlyozzuk, mert gazdasági kérdésekre ebben az írásban nem tudunk kitérni, viszont úgy véljük, hogy a demokraták előtt meredező feladvány a szorosabban vett politikum keretében is megfogalmazható.

A legfontosabb s egyben legnehezebb feladat, amely 1994-ben megoldásra vár: a respublikát éltető kis- és nagyközösségi politizálás becsületét visszaállítani (vagy ha úgy tetszik, megteremteni). A magyar választópolgárság hallgatag és fásult többsége akkor fogja megérteni, hogy szavazatának tétje van, ha némi eséllyel számíthat arra, hogy a választás kimenetelétől változás várható, éspedig három egymást kiegészítő vonatkozásban: a kormányzás tartalmában, stílusában és személyzetében. Nem elég „csak a programokat meghirdetni, és a saját csapat nagyobb alkalmassága mellett kardoskodni. Elsősorban azt kell hihetővé tenni, hogy a jelenlegi tisztségviselők helyébe lépő mások nemcsak politikailag, hanem emberileg is mások, s hogy ők a közügyekhez egészen másként kívánnak nyúlni. „Demokratikusan”, azaz nemcsak magukra figyelve, nem rögeszmés megszállottsággal, hanem a többiekre – többségre, vagy ahol kell, kisebbségekre – figyelő érzékeny nyitottsággal.

Az ellenzéki demokraták politikai megítélését jelenleg hátrányosan érinti az a körülmény, hogy az egyhangúsághoz szoktatott közvélemény nem szereti a „pártoskodást”, a képviseleti demokráciától elválaszthatatlan parlamenti, jogi, olykor világnézeti csatározásokat. („Közvéleményen” itt az uralkodó közhangulatot értjük, nem pedig a választópolgárok teljességét.) Az előttünk álló választási küzdelemben ezt a hátrányt kell előnnyé átfordítani. Ez paradoxonnak hangzik, pedig nem az. Választási helyzetben ugyanis még az egyhangúságot kedvelő polgár is megérti, hogy választani csak választékból lehet, ehhez viszont egymástól világosan elkülönülő pártok kellenek. Ily helyzetben nagyobb baj az – a demokráciának is meg az országnak is –, ha az ellenzéki erők nem elég élesen különülnek el a kormányzati oldaltól, mint amekkora veszély rájuk nézve az, hogy gáncsoskodással vádolják őket. Ez az axióma független időtől és tértől, de kétszeresen érvényes ott, ahol a választók többsége az elkeseredésig elégedetlen a hivatalban lévő kormányzattal. Ha ilyen viszonyok között az ellenzék nem kínál hihető alternatívát, akkor nemcsak neki, hanem a parlamentarizmusnak is befellegzett.

Az 1989–90-ben kialakult magyar pártstruktúra minden ellenkező híresztelés ellenére normális, majdhogynem példás, hiszen szabályszerűen képviselve van benne korunk három nagy politikai áramlata: a szabadelvű, a nemzeti-keresztény és a szocialista. E hármas struktúra a váltógazdaságra is, a koalíciókra is lehetőséget nyújt. A szerkezet „játékterét” az alkotmányos intézmények hálózata képezi, talapzatát pedig a jogrend, valamint a vélemények egyenjogú hirdetését biztosító (demokratikus) nyilvánosság. Békés váltás addig lehetséges, amíg fennáll az alkotmányos „játéktér”, és tiszteletben tartják annak „talapzati” elemeit. Más szóval, amíg semmilyen önálló intézmény (pl. bíróság, önkormányzat) hatalmi jogosítványát, semmilyen tisztségviselő jogszerűen szabályozott intézkedési puvoárját, semmilyen alkotmánytisztelő politikai irányzat szervezkedési vagy véleményhirdetési esélyét erőszakkal nem csorbítják.

Ha ez az elmélkedés valamivel korábban íródik, a fenti bekezdés minden további nélkül megállta volna a helyét úgy is, mint a „játéktérből” következő lehetőségek foglalata, s úgy is mint figyelmeztetés. 1993 ősze azonban aggasztó fejleményeket hozott a rádióban és a televízióban való megszólalás esélyegyenlőségét illetően, s ez máris felveti a kérdést, hogy a következő országgyűlési választások ugyanolyan szabadok lesznek-e, mint aminőek az 1990. éviek voltak. Bármekkora is az ellenzékiek és a velük rokonszenvezők befolyása az írott sajtóban, pártsemleges nemzeti média nélkül szabad közvélemény-alakulás – tehát igazán szabad választás – nem képzelhető el a mai, televízió uralta világban.

Ellenzéki helyzetüknél fogva mind a szabadelvű demokratáknak, mind a szocialistáknak jó esélyük van arra, hogy a nemzeti-keresztény koalíció fölé kerekedjenek. Az ország általános helyzetével összefüggő okokból a szocialisták népszerűsége szinte magától növekszik, s ahhoz, hogy jó választási eredményt érjenek el, úgyszólván nem kell mást tenniük, mint hibát nem elkövetni, s tovább erősíteni azt a meggyőződést, hogy komoly, szakszerű és a demokráciát őszintén elfogadó vezérkarral rendelkeznek. A „liberális blokk” – ha ugyan szabad így nevezni két nagyobb és két-három kisebb párt fölöttébb bizonytalan szövetségét – náluk jóval kedvezőtlenebb pozícióból startol. E fejtegetés hátralévő része erre próbál magyarázatot keresni, egyszersmind azt is kielemezni, hogy merre vezet az ő számukra is járható út.

A „liberálisoknak” (a szó buktatóira még vissza kell térnünk) a szocialistákkal és a nemzeti-keresztényekkel szemben is van egy nagy helyzeti hátrányuk. A szocialisták vitorlája köztudomásúan attól dagad, hogy az új demokrácia népszerűsége mélyponton van, ők viszont abban a hírben állnak (hogy jogosan-e, azt itt ne vitassuk), hogy mindazért, ami most van, semmiféle felelősséget nem viselnek. Velük ellentétben a liberális demokraták, elsősorban az SZDSZ, az új rend „alapító atyái” közé számítanak, tehát az 1989 óta történtekért ellenzéki helyzetük ellenére is valamilyen módon felelniük kell. Ezt a hátrányt persze megosztják az MDF-fel és annak koalíciós szövetségeseivel. Ez utóbbiakkal s különösen a fórumosokkal szemben viszont alapállásuknak az a gyengesége, hogy nem hivatkozhatnak széles körben elfogadott, nemzeti vagy vallásos hagyományra. A Hajnóczytól Bibóig húzódó demokrata tradícióra igen, de az Magyarországon egészen 1989-ig kisebbségi kultúrkincs volt, amelynek közvéleményformáló hatása nem fogható sem az egyházakéhoz, sem a népi-nemzeti hagyományéhoz. Más szóval a másik két nagy táborral szemben, amelynek mindegyike – kimondva vagy kimondatlanul – valamilyen múlt örökségét kamatoztatja, a szabadelvű demokraták tábora csak a jövő köztársaságát nevezheti egyértelműen a magáénak. Ennek persze előnye is van, mert hiszen ezért lehet a demokrata tábor – nemcsak a Fidesz! – a fiatal Magyarország pártja. Arról nem is szólva, hogy ezen a térfélen nem kell magyarázkodni a múltért.

A két tehertétel közül a második – a gyökértelenség híre – a kevésbé súlyos egy olyan történelmi helyzetben, ahol az aktív többség pragmatikus megoldásokat keres, s ahol a múlt amúgy is inkább megosztó, mint egyesítő tényező. De súlyossá válhat, ha a szabadelvű tábor nem teszi világossá, hogy ő sem kevésbé nemzetféltő, mint a jelenlegi kormánypárt, csak éppen nála a féltés nem hangzatos szavakban, hanem okszerű nemzetépítő politikában jelentkezik.

Súlyosabb az első tehertétel, a rendszerváltásért viselt felelősség, amennyiben az a liberálisokat – s kiváltképp „a legnagyobb ellenzéki pártot” – a hatalom jelenlegi viselőivel rokonítja. Ez a felelősség nem a dolog érdeménél fogva terhes, hanem azért, mert mindaz hozzátapad, amit az 1990-ben kialakított kormánytöbbség a demokrácia nevében tett. A nehézség itt az, hogy az apolitikus többség szemében „rendszer” és „kormány” egyugyanazon dolog, más szóval nem könnyű a kormányzati hibákat, bűnöket és mulasztásokat úgy pellengérre állítani, hogy az ne tűnjék egyszersmind az 1989-ben létrehozott államrend kritikájának is. Különösen akkor, ha ez a kritika „a liberális minimum” nevében történik, amelyet – elvben – a kormánypárt, sőt az MSZP is magáénak vall. A szabadelvű tábor természetesen nem kárhoztathatja a demokráciát mint olyat; demagóg ígéretektől pedig felelősségérzete tartja vissza. Helyzeti gyengesége abból ered, hogy a demokrácia vonatkozásában nincs eléggé markánsan különböző profilja két nagy riválisa, egyikével szemben sem.

Ahhoz, hogy az 1994-es választásokon győztes erővé váljanak, a szabadelvű demokratáknak ebből a csapdahelyzetből kell kitörniük. Vagyis meg kell találniuk azt a – nemcsak pragmatikus – politikai csomagtervet és azt a – kritikus, de nem fenekedő – hangvételt, amely élesen megkülönbözteti őket a kormányzó párt programjától, s ugyanakkor világossá teszi, hogy a kibontakozást nem valamelyik múlthoz való visszakanyarodásban, hanem a demokrácia és az intézményesen garantált szabadságok irányában keresik.

De válaszol-e egy ilyen demokrata program a közembert izgató kérdésekre? Hadd feleljünk erre e sorozat befejező írásában.

(Kende Péter esszéjének következő része – Mit ígérhetnek a demokraták? – lapunk jövő heti számában lesz olvasható.)

• Esszé