Alexander Rahr

Vissza a főcikkhez →

Jelcin elnök alig egy héttel az oroszországi választások után föloszlatta a KGB utódszerveként működő orosz Belbiztonsági Minisztériumot, utódjaként pedig létrehozta – s közvetlen elnöki fennhatóság alá helyezte – a Szövetségi Kémelhárító Szolgálatot, mely a régi apparátusnak még felét sem veszi át. Jelcinnek a hírek szerint számos jó oka volt erre az újabb „racionalizálásra”: egyrészt igyekszik még a Duma hivatalos megnyitása előtt minél több kulcspozíciót közvetlen elnöki irányítás alá vonni, ezzel minél kisebbre szűkíteni az elkövetkező kormány(ok) mozgásterét, másrészt a rossz nyelvek szerint így próbálja közvetlen kontroll alatt tartani a köztudottan „erős” titkosszolgálati kapcsolatokkal rendelkező Zsirinovszkij-pártot, ha már – miként sokan állítják – maga a KGB-irányítás kicsúszott a keze közül. Akár elődjének s ellenlábasának keze közül. Gorbacsov bukásának máig igen homályos történetével ma igen sokan példálóznak a Jelcin–Zsirinovszkij–KGB-háromszög titkainak „megfejtésén” ügyködve.

A vizsgálatok előzetes eredményei nyilvánvalóvá teszik, hogy a Gorbacsov elleni puccs értelmi szerzője a KGB volt. A birodalom egyben tartását a KGB-vezetőség első számú feladatként kezelte, miközben a pártapparátus keményvonalasaival ellentétben nem akadályozta a privatizációt és a piacgazdaságra való áttérést – de a reformokat csak azzal a feltétellel volt hajlandó támogatni, ha az ország politikai és gazdasági fejlődése közvetlen KGB-kontroll alatt marad. A KGB-vezetés akkor lázadt fel, amikor felismerte, hogy Gorbacsov 1991 áprilisában, éles politikai fordulattal, egyre inkább hajlik a köztársasági vezetőkkel való együttműködésre, s ez a fordulat veszélyezteti a KGB „állam az államban” státusát.

A nyilvánosságra került adatok szerint Krjucskov akkori KGB-elnök 1991 augusztusának második hetétől kezdve rendszeresen találkozott a KGB-tábornokokkal és a Rendkívüli Állapot Állami Bizottsága néhány jövőbeli tagjával, s az augusztus 18-i államcsínyben a KGB-Kollégium (azaz az elnök alá rendelt, a KGB Pártbizottság mellett a legfontosabb vezető testület) valamennyi tagja részt vett – kivéve a I. Főosztály (a hírszerzés) vezetőjét, Leonyid Vlagyimirovics Sebarsint. Miután az előzetes forgatókönyv szerint elszigetelték Gorbacsovot, a KGB többtucatnyi reformert kívánt letartóztatni, köztük az orosz elnököt, Borisz Jelcint, meg akarták szüntetni köztük az összes kommunikációs lehetőséget. A Szovjetunió három napra a KGB irányítása alá került. A legfontosabb szerepet a KGB belső kémelhárítással foglalkozó II. Főosztálya és egyéb, kémelhárítással megbízott KGB-parancsnoki körök játszották, amelyekben Krjucskov legközelebbi szövetségeseit ültek. Egyes beszámolók szerint a katonai kémelhárítással foglalkozó III. Főosztály döntő szerepet játszott a puccs alatt a hadsereg tevékenységének és hangulatának befolyásolásában.

Az összeesküvők azonban képtelenek voltak döntéseik többségének végrehajtását kikényszeríteni, mivel a regionális KGB-szervezetek 70 százaléka megtagadta az engedelmességet. Az Orosz Föderáció KGB-főnöke, Viktor Ivanyenko például kijelentette, hogy ellenáll a konzervatívok részéről érkező minden nyomásnak. Még a KGB legnagyobb különleges alakulata, az afganisztáni és litvániai titkos akciókban bevetett Alfa-különítmény is egyértelművé tette, hogy megtagadna minden, az orosz parlament elfoglalására vonatkozó orosz parancsot.

Amikor Krjucskov és társai felismerték, hogy nincs elegendő hatalmuk a puccs végigviteléhez, feladták a harcot. Letartóztatásuk a szovjet politikát 1917. októbere óta meghatározó totalitárius és monolit szervezet bukását is jelentette. Az azonban máig kérdés: vajon kinek a kezébe került az ex-KGB hatalma, információs és anyagi bázisa? Mert az elkövetkező hónapok orosz belpolitikáját minden bizonnyal az fogja meghatározni, aki most ezt ellenőrzi.

(A cikket a legnagyobb amerikai szakszervezeti tömörülés, az AFL-CIO sajtóirodája, az INTEBCO PRESS bocsátotta rendelkezésünkre.)

• Esszé