Morvai Krisztina

Nyomtatóbarát változat

A büntető törvénykönyv régóta esedékes módosítása nem váltott ki nagy érdeklődést a közvéleményben, s sajtóvisszhangja is szerény maradt. Jelentőségükhöz mérten csekély volt a törekvés a változások mögött meghúzódó igen érdekes jogfilozófiai dilemmák elemzésére, a jogalkotás alapját képező törvényhozói szándék, koncepció kutatására. Pedig korántsem csupán egyszerű, technikai jellegű módosításokra került sor. Az összefüggések megértéséhez, mi több, az új jogszabály gyakorlati alkalmazásához nemcsak a változások tényét, azaz az adott „válaszokat”, hanem az azokat megelőző kérdéseket is ismerni kellene.

Kérdések, például


Minősíthető-e (szimbolikus) gondolatközlésnek a magyar zászló demonstratív elégetése, a címerből a kereszt kivágása egy politikai tüntetésen? Ha igen, indokolható, védhető-e mégis a véleménynyilvánítás, a szólás szabadságának csorbítása a „nemzeti jelkép megsértése” elnevezésű tényállás beiktatásával?

Több vagy kevesebb védelem illeti-e meg a politikai közszereplést önként vállaló „hivatalos személyt” a kritikával szemben, mint az „átlag állampolgárt”? Ha több, melyek a „hivatalos személy megsértését” szankcionáló „fokozott büntetőjogi védelem” következményei a demokrácia gyakorlásának kereteire nézve?

Emberi joga-e a nőnek a saját testével való rendelkezés, akár önmaga prostituálása is? Ezért ne büntessük, vagy azért, mert maga is áldozat, körülményei kényszerítették a „szolgaság modern formájára”? Vagy csupán arról van-e szó, hogy a rendőrség számára nélkülözhetetlen a „lányok” által szolgáltatott információ, és ezt büntetlenséggel kell honorálni? Esetleg változatlanul bűnnek tekintjük a prostitúciót, de a bűn súlya enyhébb megítélésű, így elegendő a szabálysértési szankció alkalmazása?

Bűn, betegség vagy magánügy-e a kábítószer-fogyasztás? Ha a mértéktelen alkoholfogyasztás megengedett, kell-e büntetőjogi beavatkozás a mértékletes drogfogyasztás, a „szer alkalomszerű kipróbálása” esetén?

Az egyes bűncselekményekkel összefüggő ilyen kérdések elemzése helyett ezúttal a Btk. általános részével foglalkozom, pontosabban a büntetés kiszabásával összefüggő bizonyos dilemmák bemutatására vállalkozom. Szándékom annak elemzése, megfér-e egymás mellett a jogalkotó által meghirdetett kettős cél: a büntetés további differenciálása, individualizálása és a tettarányos büntetés irányába történő elmozdulás, és milyen összefüggésben lehet a jogszabályváltozás egyes társadalmi csoportok diszkriminatív büntetőjogi megítélésének veszélyével. Mivel álláspontom szerint ez nem pusztán büntetőjogi kérdés, az összefüggéseket társadalmi hátterük bemutatásával együtt szeretném megvilágítani.

A bűn megítélésének „differenciálása”

Ma már – számos kutatás eredményeként – tudjuk: a büntetőjog tényleges érvényesülése, hatékonysága igencsak korlátozott. Legutóbb angol kriminológusok számították ki: száz elkövetett bűncselekményből átlagosan kettő és fél ügyben kerül sor a bűnösség jogerős bírói megállapítására. A cselekmények mintegy felét nem is jelentik a hatóságoknak, számos esetben pedig az utóbbiak találnak ürügyet arra, hogy ne indítsanak eljárást. E tényezőkön felül a felderítés, illetve a bizonyítás nehézségei állják útját annak, hogy a büntetőjog parancsa – „aki bűncselekményt követ el, azt meg kell büntetni!” – teljesüljön. A hatékonysági, célszerűségi elemeken túl gyakran találkozunk azzal a jelenséggel, hogy a sértettek, illetve a hatóságok másként vélekednek arról, mi is minősül bűncselekménynek, mint maga a törvény. Például súlyosnak ítélik meg a testi épség elleni erőszakos cselekményeket, feltéve, hogy azok „kint az utcán” történnek, míg elbagatellizálják, ha ugyanerre családon belül kerül sor. (Bűnöző lesz tehát az utcán verekedő melós, s csupán érthető pszichikai feszültségét vezette le a feleségét agyba-főbe verő értelmiségi.) Nagyobb a feljelentési és felderítési hajlandóság, ha színes bőrű, cigány vagy menekült az elkövető, mintha nem. (Feljelentem tehát azt a cigány gyereket, aki edzés után összeverekszik a fiammal, de „mi” értelmiségi szülők a lovagiasság szabályai szerint egymás közt rendezzük az esetet, ha ugyanerre a körzeti orvos fia és az én csemetém között kerül sor.)

A nem eleve stigmatizált elkövető könnyebben ússza meg büntetés nélkül, hiszen csak „megtévedt”, míg a stigmatizált súlyos szankciót érdemel, személyének „fokozott társadalomra veszélyessége” miatt. Ezen túlmenően szigorú büntetést követelünk annak, aki késsel vagy fegyverrel öl, de nem tekintjük bűnözőnek azt, aki jól prosperáló üzemével évtizedeken át szennyezi a levegőt. Tolvajnak nevezzük azt, aki a közértből lop, és ügyesnek azt, aki adót csal, szatírnak azt, aki a bokor mögül kiugorva erőszakoskodik, temperamentumosnak, aki élettársát erőszakolja meg.

Így torzul el a képünk (és a statisztika) arról, milyen bűnöket követnek el manapság, és kik is az elkövetők.

A módosított Btk. alapelve, hogy növelni kell a bíró szabadságát a büntetés kiszabása során. Törekedni kell a büntetés differenciálására, egyéniesítésére. Mivel ez a megközelítés szinte egyáltalán nem képezte vita tárgyát a módosítás során, hadd osszam meg most kétségeimet az olvasóval. Ahogy igyekeztem éreztetni, gyanítható, hogy már jóval a büntetéskiszabás előtt alapos „egyéniesítésre” kerül sor.

Akinek már volt módja – segítő foglalkozásúként, esetleg ügyvédként – végigkövetni, hogyan válik valakiből „bűnözőnek nevezett bűnöző”, majd hogyan indul neki az illető – már stigmájával a homlokán – „bűnözői karrierjének”, aki tehát már találkozott „velük”, gondolja végig, hogyan is volt ez „velünk”. Hogyan hallgattuk nagy derültség közepette évfolyamtársaink vagy más értelmiségi ismerőseink színes beszámolóit arról, hogy sikerült keresztül-kasul lopkodni Nyugat-Európát, vagy jól irányzott ökölcsapásokkal véget vetni a kocsmai viszálykodásnak a vizsga utáni lazítás során… Az „egyéniesítés” megtörtént, amikor az áruházi rendésznek nem tűnt fel a „mi” bőrünk színe, de feltűnt az „övék”, vagy amikor a kiérkező rendőrjárőr más bejegyzést talált a „mi” személyi igazolványunkban, mint az „övékben”. A „mi” lopásainkból, verekedéseinkből sztori lett, az „övékből” büntetőügy.

A differenciált büntetőeljárás

Az „egyéniesítés” tovább folytatódik a büntetőügy minden egyes szakaszában. „Mi”, akik csupán sikkasztunk, nagy összegekkel manipulálunk, vesztegetünk, ha be is kerülünk az igazságszolgáltatás gépezetébe, szabadlábon védekezünk, hiszen állandó lakással, munkahellyel, rendezett háttérrel bírunk. „Ők” hosszú hónapokig (esetleg egy-két évig) várnak az előzetes letartóztatás embertelen körülményei között „egyéniesített” büntetésükre, ugyanis állandó lakás, munkahely és rendezett háttér hiányában alaposabb a gyanú, hogy megszöknek, elrejtőznek. „Minket” felkészült és lelkiismeretes ügyvéd támogat színvonalas védői munkával, „őket” és ügyük aktáját a tárgyaláson látja először a nevetséges órabérrel honorált kirendelt védő. „Mi” autóval és elegáns ruhában, bizalomkeltő megjelenéssel járunk a bíróság színe elé, ők „rabomobilban” ülve, bilinccsel a kezükön, a tízegynéhány ágyas zárkában végigszorongott hónapok feszültségének látható jeleivel érkeznek ugyanoda.

Az egyéniesített büntetéskiszabás

Miután – a vázolt és persze elnagyolt s egyben általánosított módokon – már nagyon is végbement egyfajta nem tudatosított és nem törvényerőre emelt „egyéniesítés”, sor kerülhet az „igazira”, a „valóban indokoltra”: a büntetés egyéniesülésére. Arra a bírói mérlegelésre, amely eddig is a törvényes elvárások között szerepelt, és a Btk. legfrissebb novellája csak megerősíti a szükségességét. A jogszabály módosítás kapcsán deklarált cél kettős: elmozdulás a tettarányos büntetés irányába, és a „még differenciáltabb” büntetéskiszabás „lehetőségének biztosítása”. Fából vaskarika vagy logikus párhuzam? Attól függ, hogy melyek a „differenciálás”, az egyéniesítés szempontjai. Hiszen mi is a tettarányos büntetés lényege? Az, hogy a büntetés oka, alapja az elkövetett tett, hogy az elkövetőt azért büntetjük, amit tett, és nem azért, amilyen ember (lett), hogy a büntetés mértékét kizárólag – de legalábbis mindenekfelett – a tett súlyossága határozza meg, s a szankció a tett súlyával – s nem a tettes körülményeivel, tulajdonságaival – arányos. Egyszerű következtetéssel: a súlyos bűncselekményért súlyos büntetés jár, a tettes ugyanis – személyétől függetlenül – ezt érdemli, míg kevéssé súlyos bűncselekményért kevéssé súlyos szankció jár. Legyen bár antiszociális személyiség, a társadalom haszontalan tagja, sőt, valóságos ördögfióka a tettes, kis súlyú bűncselekményért nem kaphat súlyos büntetést, azon egyszerű okból, hogy tettének súlya a szigorú büntetést nem indokolja, nem igazolja. Természetesen ennek fordítottja is igaz: a súlyos bűncselekmény elkövetője lehet akár fényesen ragyogó ékköve is társadalmunknak, súlyos büntetést érdemel, tekintettel azon egyszerű tényre, hogy súlyos bűnt követett el.

A tettarányos büntetés elve a legfontosabb garancia az önkényes büntetéskiszabással szemben. Egyebek mellett azért, mert felismeri: a büntetéskiszabás nem lehet a „társadalmi igazságtétel” színtere. Egyebek mellett azért, mert újra és újra, időről időre bebizonyosodott, hogy a „társadalmi igazságtétel” kárvallottja szükségszerűen a szegény, a színes bőrű, a munkanélküli, a politikai okokból üldözött. A tettközpontú büntetőjog megközelítéséből okszerűen következik tehát, hogy ugyanazért a bűncselekményért ugyanazt a büntetést kell kiszabni, függetlenül az elkövető személyi körülményeitől.

Hogy szabad egyenlő mércével mérni a nem egyenlőket? – kérdezhetjük. A tett súlyának mint az egyenlő megítélés zsinórmértékének védelmében elsősorban arra tudok – ismételten – hivatkozni, hogy szinte minden egyes ismert amerikai és nyugat-európai kutatás azt találta, hogy a tettarányosságtól elszakadó büntetéskiszabás egyenesen vezetett ahhoz, hogy a szociális vagy etnikai okokból hátrányos helyzetben lévők ugyanolyan bűncselekményért sokkal nagyobb arányban kaptak börtönbüntetést (szemben a szabadságvesztéssel nem járó pénz- vagy egyéb büntetéssel), mint az e körbe nem tartozók, illetve börtönbüntetésük hossza rendre meghaladta az övékét. Azért van-e így, mert a bírók előítéletek rabjai? Érdekes módon nem feltétlenül. Az általános tapasztalat ugyanis – ha úgy tetszik – „őket igazolja”. Amennyiben ugyanis elfogadjuk, hogy a büntetés célja elsősorban a későbbi bűnelkövetés megelőzése, nem az előítélet, hanem a tudományos bizonyosság támasztja alá, hogy a hátrányos helyzetű (szegény, munkanélküli stb.) emberek között valószínűbb és gyakoribb a bűnelkövetés, illetve a visszaesés. (Annak felismeréséhez, hogy ez miért is van így, úgy gondolom, nem kell kriminológusprofesszornak lenni.) Amikor tehát a bíró a büntetés kiszabásakor „prognózist készít” a jövőről, látszólag okszerűen állapítja meg, hogy a vádlott személyes körülményei valószínűsítik a későbbi – újabb – bűnelkövetést, s így azt, hogy nem megtévedt, alkalmi bűnelkövetőről van szó, így a társadalom védelme indokolttá teszi a súlyosabb, hosszabb büntetést. Hol van tehát a bökkenő? Bizonyára több ponton is, de egy biztos: ez pedig a valószínűség és a bizonyosság közötti különbséggel jellemezhető. Attól, hogy igaz az az állítás: a munkanélküli, a szegény, a hajléktalan újbóli bűnelkövetése valószínű, még nem tudható, hogy az adott esetben is beigazolódna-e a vélelem, illetve abból, hogy az adott vádlottal azonos társadalmi, személyi körülmények között lévők között a visszaesés gyakoribb, nem tudjuk biztosan, hogy ez a bizonyos személy a „gyakoriság” nagyobb halmazába kerül-e majd, vagy a viszonylag ritkább eset következik be, és soha többé nem követ el bűncselekményt. Olyasmiért alkalmazunk tehát vele szemben többletbüntetést, aminek a bekövetkezése bizonytalan, hiszen a büntetés kiszabásának időpontjához képest a „jövőben” igazolódik, szemben az elbírálás tárgyát képező cselekménnyel, amely a múltban történt, s ezért bizonyossággal megismerhető. Visszatérve az alapkérdésre: amennyiben a büntetés egyéniesítése, differenciálása nem a már elkövetett tetthez, hanem a – személyes körülményekből prognosztizálhatóan – a jövőben elkövetésre kerülő újabb bűntett lehetőségéhez (s így végső soron a tetteshez, annak személyéhez, társadalmi helyzetéhez) igazodik, akkor a differenciálás valójában nem más, mint diszkriminálás.

Differenciált megítélés a tett súlya alapján

A differenciálás megengedhető lehet viszont az elkövetett és az adott büntetést kiszabó eljárás tárgyát képező tett vonatkozásában. Ugyanolyan elnevezésű bűncselekmények (például rablások) tényleges súlyossága ugyanis valóban különböző lehet. Elképzelhető súlyosabban és kevéssé súlyosan megítélendő rablás. Meggyőződésem azonban, hogy e súlybeli különbségek a valóságban korántsem mozognak olyan széles skálán, mint ahogy azt – a már a módosítás előtti Btk. – igen „szellős” büntetési tételei sugallták.

A törvény – már a módosítás előtt is – igen tág mozgásteret biztosított a büntetőbírónak. A rablás esetében például kettő és nyolc év között lehetett megállapítani a büntetés mértékét. Ha a rablást fegyveresen, jelentős értékre vagy csoportosan követték el, magasabb (öttől tíz évig terjedő), ha pedig különösen nagy értékre vagy jelentős értékre és egyúttal fegyveresen, akkor öttől tizenöt évig terjedő volt a büntetési tétel. Büntető törvénykönyvünk szerkezete olyan, hogy a rabláshoz hasonlóan a legtöbb bűncselekmény esetében maga a törvény differenciál ugyanazon bűncselekményen belül, a tett súlyának fokozatai szerint. Nem a bíró, hanem a törvény mondja tehát, hogy a fegyveres rablás súlyosabb, mint a fegyver nélküli, hogy a tanár által tanítványa sérelmére elkövetett megrontás súlyosabb, mint az ún. alapeset, hogy az éjszakai magánlaksértés súlyosabban ítélendő meg, mint a fényes nappal történő, és így tovább. Nehéz tehát elképzelni, hogyan lehetnek olyan óriási súlybeli különbségek azonos elnevezéssel illetett bűncselekmények között, amekkora a differenciálás – a módosítás után immár még tovább tágított – mértéke. Feltéve persze, hogy a differenciálás körében valóban csak a tetthez, és nem a tettes személyes körülményeihez kapcsolódó tények képezik a vizsgálat tárgyát. Az elemzett Btk.-módosítás az eddig is igen tág büntetési tételeket tovább szélesítette, a differenciálás még erőteljesebbé válását elősegítendő. Ugyanakkor nem tette egyértelművé, sőt, nem is utalt rá, hogy a differenciálás kizárólag (vagy legalább elsődlegesen) a tett súlyának megítélésére irányulhat. Nem változott ugyanis az a törvényhely, amely a differenciálás során „eligazítani” hivatott a bíróságot. Eszerint: „a büntetést – céljának 37. § (megelőzés – M. K.) szem előtt tartásával – a törvényben meghatározott keretek között úgy kell kiszabni, hogy igazodjék a bűncselekmény és az elkövető társadalomra veszélyességéhez (kiemelés tőlem. M. K.), a bűnösség fokához, továbbá az egyéb enyhítő és súlyosbító körülményekhez.” Az „elkövető társadalomra veszélyessége” mint fogalom sehol nincsen jogszabályban meghatározva. A bíró tehát azt az elkövetőt tekinti a társadalomra (fokozott mértékben) veszélyesnek, akit ő annak gondol. E körben tehát rendkívül nagy az önkényesség veszélye, s ahogy már utaltam rá, szinte még veszélyesebb, ha a bíró lelkiismeretesen követi a kriminológiai kutatások adatait, s tudja, hogy a társadalomra potenciálisan legveszélyesebb kör a szociálisan hátrányos helyzetűeké. (Azaz az ő esetükben a legvalószínűbb az újbóli bűnelkövetés.) És mivel e körben – tehát a szegények, a hátrányos helyzetűek között – „bizonyos etnikai kisebbségek” (azaz a cigányok) köztudottan „felülreprezentáltak” a lakosságban elfoglalt számarányukhoz képest, nem sért törvényt a bíró, ha a szegényt, a hajléktalant, a cigányt súlyosabban bünteti, mint a kedvező körülmények között élőt.

Hogyan lehetne ennek, a valós vagy lehetséges gyakorlatnak elejét venni? Legbiztosabban úgy, ha a tett arányosság elvét törvényerőre emelve az „elkövető társadalomra veszélyessége” kikerülne a differenciálás szempontjai közül; és esetleg explicite is megfogalmazódna viszont a büntetéskiszabás alapelveként, hogy annak során elsődlegesen az elkövetett cselekmény tárgyi súlyát kell figyelembe venni. Ez jelentette volna – akár a büntetési tételkeretek tágítása ellenére is – a tettarányos büntetőjog irányába való tényleges elmozdulást, amely törvényi megfogalmazás nélkül puszta deklaráció maradhat.

Változás a visszaesők megítélésében

Magyarországon és a miénkhez hasonló jogrendszerekben tehát viszonylag tágak az egyes bűncselekményekhez rendelt büntetési tételkeretek, és a konkrét büntetést ezeken belül a bíróság állapítja meg. Ennek során általában három fő szempontot vesznek figyelembe: az elbírált cselekménynek az adott bűncselekmény-kategórián belüli tárgyi súlyát, az elkövető előéletét (volt-e már büntetve, ha igen, hányszor és miért), és harmadikként az „egyéb körülményeket”. Az első kategóriába, ahogy már vázoltam, objektív, magához a cselekményhez kötődő elemek tartoznak. A harmadik büntetéskiszabási ismérv az elkövető „társadalomra veszélyessége”, illetve a tettes személyével összefüggő enyhítő és súlyosbító körülmények, amelyek értékelése – a részletezett okok miatt – a legkönnyebben válhat táptalajává a diszkrimináló büntetésnek.

A másodikként jelzett kategória – az előző elítélések – új megközelítése az egyetlen olyan eleme a Btk.-módosításnak, amely valóban a tettarányosság irányába mutat. A jogszabályváltozásig a visszaesők esetében minden egyes bűncselekményfajtánál eleve magasabb volt a törvény által előírt büntetési tétel. Ennek következtében ha az elkövető (különös vagy többszörös) visszaesőnek minősül, gyakorlatilag csak szabadságvesztésre lehetett ítélni, még a legenyhébb megítélésű tett elkövetése esetén is. A bűncselekmény és az ítélet súlyossága tehát teljesen aránytalan is lehetett. A lehetőség ugyan változatlanul fennáll, de a rendelkezés kötelező jellege megszűnt, így most már a bíróság belátásán múlik, hogyan ítéli meg a büntetett előélet jelentőségét a büntetéskiszabásnál. Megint csak rá kell mutatni, hogy a visszaesés ténye szoros összefüggést mutat a hátrányos szociális és egyéb körülményekkel. Ennélfogva a büntetéskiszabáskor „prognózist” készítő bíró – a törvény kedvező irányváltozása ellenére is – aligha fog tudni elvonatkoztatni a tettes személyétől. E veszély kizárására vagy minimalizálására csak akkor számíthatnánk, ha a törvény egyértelműen kimondaná, hogy a büntető igazságszolgáltatás feladata nem a tettes személyiségének, egész múltjának megítélése és a valószínűségen alapuló prognóziskészítés, hanem az elbírálás alatt álló cselekmény súlyának „megmérése” és ezzel arányos büntetés kiszabása, tekintet nélkül arra, hogy a tettest mint embert milyen mértékben értékeli „társadalomra veszélyesnek”, azaz haszontalannak, kártékonynak vagy esetleges későbbi bűncselekmények potenciális elkövetőjének.

Mégis kinek a szabadsága?

Lassan már az unalomig hallgattuk az érveket arról, milyen fontos lenne visszaszorítani a börtönbüntetések számát, s helyettük „alternatív büntetéseket” alkalmazni. Véleményem szerint aligha van még egy olyan félrevezető fogalom a büntetőjogban, mint az „alternatív büntetés”. Így nevezünk ugyanis minden olyan szankciót, amely nem jár teljes szabadságvesztéssel. A kifejezés azt sugallja, hogy az „igazi büntetés”, a kiindulási alap a börtön, és ha a körülmények indokolják, szó lehet ehelyett valamiféle „alternatíváról”. Más megközelítésben: a szabadságvesztés és annak „alternatívái” voltaképpen egyforma súlyú büntetések, amelyek bizonyos szempontok szerint vagylagosan alkalmazhatóak. Ez a gondolkodásmód azért veszélyes, mert „relatívvá teszi”, sőt, elbagatellizálja a börtönbüntetés súlyát.

Pedig nem lehet, nem szabad megkerülni a kérdést: melyik a legsúlyosabb büntetés? A halálbüntetés eltörlése óta a válasz: a szabadságvesztés. S hogy erre a ténymegállapításra mi a tipikus reakció: „attól függ, kinek”. Vannak emberek, akiknek a szabadsága értékesebb, mint másoké. Sőt, van, akinek a börtön nem is jelent különösebb változást a „kinti élethez” képest. Sőt, valóságos gyógyüdülés! Hiszen angolvécé van, koszt, kvártély. Az ilyen embert mégiscsak „könnyebb szívvel” lehet börtönbe küldeni, mint egy „rendeset”.

Ennek a gondolatmenetnek a módosítás azon eleme ad aktualitást, amely szerint meg kell szüntetni a büntetéskiszabás szabadságvesztés-centrikusságát. Ezzel természetesen még nincsen semmi baj. A veszélyt abban látom, hogy a meghirdetett koncepció mögül megint csak hiányzik a konkrét jogszabályi rendelkezésekkel történő alátámasztás. Sőt! A törvény változásai szinte ellentmondanak a deklarált célnak. A börtönbüntetésen kívüli büntetési nemek közül kettő megszűnt (a javító-nevelő munka és a szigorított javító-nevelő munka), a szabadságvesztés lehetséges legrövidebb időtartama pedig három hónapról egy napra csökken. Az újdonságként feltüntetett közérdekű munka büntetés valójában már hat éve része a Btk. szankciórendszerének, de sem az eltelt idő alatt, sem a módosítással összefüggésben nem került sor intézményi hátterének, tényleges alkalmazásának biztosítására. Egyelőre nincs reális valószínűsége annak, hogy e szankció – amely a nyugati világban igen sikeresen működik – Magyarországon is meghonosodna. Ehhez ugyanis szemléletváltásra, valamint komoly és szakszerű szervezésre lenne szükség. Azaz, el kellene hinni, hogy a szabadidő elvonása közcélú munkára igenis szankció, a szabadidő, az azzal való gazdálkodás a szabadság része, és mint ilyen, érték. El kellene hinni továbbá, hogy a munkanélküliség jelensége nem zárja ki a közmunka iránti igényt. S persze meg kellene mondani, hogy ki, miféle munkát, milyen feltételek és milyen ellenőrzés mellett fog végeztetni.

Megszűnt tehát a javító-nevelő munka (amely voltaképpen nem jelentett mást, mint hogy az elítélt továbbra is a munkahelyén dolgozott, de jövedelmének egy részét az állam elvonta). A munkahelyi közösség „nevelő szerepe” mára már valóban nevetségessé vált, de a bércsökkentést esetleg más többletszankcióval lehetett volna kiegészíteni (például bizonyos magatartási szabályok meghatározása a bíróság által vagy a sértett kárának azonnali kompenzálása megtérítéssel, kijavítással vagy munkavégzéssel). A szigorított javító-nevelő munkát – amely szintén megszűnt – úgynevezett félszabad intézetben hajtották végre, ahonnan az elítélt a nap bizonyos szakában vagy hétvégeken hazamehetett. Véleményem szerint ezt a szankciónemet is lehetett volna korszerűsíteni. De nem ez történt. Elavultságukra hivatkozással megszüntették e büntetéseket, de a helyükbe nem került más, kevéssé elavult, sőt, esetleg modern büntetőjogi szankció.

Végül is „mi maradt”? A pénzbüntetés vagy a börtön. Kellő differenciálással. Egyéniesítve. Aki megteheti, fizet, aki nem, az börtönbe vonul. Nehogy elfelejtsem, megszűnt a főbüntetés helyett alkalmazott mellékbüntetés kivételes jellege, ami a gyakorlatban nem jelent mást, mint hogy a gázolóval vagy ittasan vezetővel szemben gyakoribb lesz a jogosítvány – önálló büntetésként való – bevonása, illetve a szakképzettséget igénylő foglalkozás gyakorlója büntetendő műhiba esetén könnyebben „ússza meg azzal”, hogy foglalkozásának gyakorlásától – más szankció alkalmazása nélkül – hosszabb-rövidebb időre eltiltják. Ha belegondolunk, mely rétegeket érint, s melyeket nem érint e változás, láthatjuk, kikre korlátozódik az egyéniesítés.

Szankciórendszerünknek része még a próbára bocsátás, amely szintén „régi bútordarab” a Btk.-ban. Eszerint „a bíróság háromévi szabadságvesztésnél nem súlyosabban büntetendő bűncselekmény miatt a büntetés kiszabását próbaidőre elhalaszthatja, ha alaposan feltehető, hogy a büntetés célja így is elérhető”. (Kiemelés tőlem.) Ebben az esetben is köteles tehát prognózist készíteni a bíróság a vádlott visszaesésének valószínűségéről. A próbára bocsátásnak hatékony kiegészítője lehetne a pártfogó felügyelet elrendelése, feltéve, hogy a büntetéskiszabás rendszere valóban átfogó újragondolásra került volna, és végre tisztán látná – legalább a bíró –, mi is a pártfogó felügyelet feladata, rendeltetése. Szabadságkorlátozás a magatartási szabályok, tilalmak meghatározásával, betartásuk ellenőrzésével és megszegésük szankcionálásával vagy segítségnyújtás, reszocializálás. Bármelyik megközelítés elfogadható, sőt, a kettő párhuzamosan is, különböző elnevezéssel és különböző végrehajtókkal, de együtt, egymással keveredve aligha. Elképzelhetetlen, hogy a szociális, pszichológiai, emberi segítő szerep és a hatósági funkció, a feljelentési kötelezettség „elférjen” egy személyben, a hivatásos pártfogóban. E bizonytalanság, tisztázatlanság miatt a pártfogó felügyelet alkalmazhatósága is korlátozott.

Mindezen okok miatt valószínűtlen tehát, hogy valóban háttérbe szorulna a szabadságvesztés büntetési rendszerünkben. Sőt, az igen rövid tartamú szabadságvesztés lehetőségének bevezetésével még inkább lehetővé válik a legszigorúbb büntetési nem alkalmazása mindazokkal szemben, akik más büntetéssel – körülményeink folytán – nem sújthatók. A tettarányos rendszerben, ahol a büntetés súlya az elkövetett cselekmény súlyosságához igazodik, nehéz lesz eldönteni, hogy kit lehet néhány napi vagy néhány heti szabadságvesztésre ítélni kis súlyú bűncselekménye miatt, azaz ki lesz az, aki a differenciálás, egyéniesítés jegyében pénz és kedvező bűnelkövetői prognózis híján börtönbe vonul, és ki az, aki ehelyett majd fizet, vagy akit próbára bocsáttatnak.

Vagy mégsem lesz olyan nehéz a „differenciálás”?

• Esszé