Skip to main content

Az ellenforradalmárok támadásától a sortűzig

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


A fentebb közölt dokumentumok lényegesen informatívabbak a Sortűz a HM előtt című könyv „bizonyítékainál”. Van azonban egy közös tulajdonságuk: sortűzről sehol sincs szó, csak fegyveres harcról.

Ezek közül az első forrás szinte csak ebből a szempontból érdekes, hogy mennyire önellentmondó.

Markó György úr összegzésének gyenge pontja az áldozatok számának megítélése: a most közzétett „Ismeretlen szemtanú visszaemlékezésén” kívül egyetlen levéltári forrás sem utal a 20-25 fős „visszafogottabb” katonai jelentésre. (Eddig a legtöbb halottról a harckiképzési csoportfőnök ír, „kb.” 8 főről. – Hadtörténelmi Levéltár, 1956-os gyűjtemény, 1. csomag, 29. f.)

Ha 20 halott maradt volna a Néphadsereg téren, legalább 100-120 sebesült túlélő lehetne. Miért nem tudunk róluk semmit mindmáig?

A mentős esetnaplóban (ezt a levéltárban található visszaemlékezésekkel ellentétben naprakészen vezették) mindössze 2 halottat és 3 sebesültet regisztráltak 24-én. E dokumentum szerint a város több olyan pontján történtek ennél jóval súlyosabb incidensek (pl. az Aradi utcában vagy a Szófia utcában stb.), amelyekről eddig nem volt tudomásunk.

A február 11-i naptévés vita után jelentkező szemtanúk közül Gazsó Imre nyugállományú alezredes, Törő András ügyvéd, Deák Péter, Dira Ferenc katonatiszt tagadják, hogy megtörtént a sortűz, Puszta Sándor viszont határozottan állítja. Mészáros Lajosné emlékezete szerint a szovjet harckocsik vették tűz alá (s nem a HM épületéből) a felkelőkkel a Néphadsereg térre érkező harckocsit. Halottat nem látott.

Már több ízben hangsúlyoztam, hogy Bruzsa Mihály 1992. március 2-i „leleplező” írásáig (Új Magyarország) sehol sem tudósítottak a HM előtti október 24-i állítólagos sortűzről. Berki úr a február 11-i tévévitánkban azt állította, hogy már az 1988. szeptemberi nagydoktori disszertációja (amelynek címe: A Magyar Néphadsereg az 1956-os ellenforradalom idején) 176. oldalán írt a tragédiáról. Ám a kéziratát remek taktikai érzékkel otthon felejtette. A megjelölt lapon ugyanis ezt olvashatjuk: „Az ellenforradalmárok több alkalommal támadást intéztek a HM ellen.”

Mint tudjuk, Berki tábornok úr azzal semmiképpen sem vádolható, hogy unalomig ismételgetné az állításait.
















Hivatkozott cikkek

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon