Vitalij Moszkalenko

Nyomtatóbarát változat

Évek óta részt veszek a Színházművészeti Főiskola többlépcsős felvételi vizsgáin. A felvételiztető számára a legelső szakasz a leghálátlanabb. Amikor jön az áradat, a színészi pályára vágyakozók özöne. Hát erre a „piszkos” munkára szoktak engem meghívni. Ide felelősségtudat kell és szeretet, a legfontosabb pedig: jó szem és nagy figyelem. A harmadik fordulóban aztán, amikor már csak ötven-száz jelölt marad a húsz helyre, az a munka már könnyebb is, tisztább is. De a legérdekesebb mégis az, amikor az ember az áradatból halássza ki a tehetségeseket, akikben van személyes vonzerő, művészi alkat, természetes átlényegülő képesség.

Mindez most a választásokról jutott eszembe. A politikáról. Egy hétig bámultam a tévé választási műsorait, s úgy éreztem: itt valami vizsga folyik. Tizenhárom párt képviselői vizsgáznak kamera előtti viselkedésből, abból, hogy mennyire tudnak engem, a potenciális nézőt-választót becsapni, abból, hogy mennyire tudnak válaszolni az „élesben” kapott kérdésekre. És arra jutottam, hogy mindenki, aki ott ült, beszélt (márpedig a választási blokkokban szerepeltek neves színészek, írók, rendezők is), mindenki, aki a televízión át „kábított” engem egy héten át – egyszóval mindenki érdektelen volt.

Kivéve egyvalakit.

VLAGYIMIR VOLFOVICS ZSIRINOVSZKIJT. Mintha valami átok ült volna mindenkin. Gajdar mintha elfelejtett volna beszélni, az egyébként kiváló szónok Javlinszkijt mintha cserbenhagyta volna az ihlet, pedig szerintem ő az egyetlen esélyes jelölt a’96-os elnökválasztásra. De most…?

Férfiasan végigültem a televízió előtt az egész választás előtti hetet, de – először is: abszolúte nem lehetett tudni, mikor, ki van a képernyőn, melyik párthoz tartozik, ez a párt mit akar, ki és mi ellen van, milyen új dolgot ajánl. Amíg ki nem írják a nevét, nem lehet tudni semmit.

Mindenkinek egyforma az arca.

Hat moszkvai csatornán adtak minden este vitaműsorokat, de biztos vagyok benne, hogy minden este mindenki azon a csatornán kötött ki, amelyiken Vlagyimir Volfovics Zsirinovszkij beszélt. Miért? Mint szakmabeli mondhatom: mert ragyogó színész. Ahogy a régi Művész Színházban szokták volt mondani: megfogja a közönséget. Magához édesgeti, aztán nem ereszti őket – márpedig ez a jó színész legelső ismérve. És ha egyszer egy jó színész „elkapta” a közönséget, akkor annyi baromságot beszélhet össze a színpadon, amennyit akar, a közönség végkimerülésig nevet és sír rajta.

És Zsirinovszkijnak ebben nincs párja.

De nem ez a legfontosabb. Hanem hogy milyen döbbenetes felelőtlenséggel ontja a szavakat. Az ember mintha valami mágikus pergőtűzbe került volna: néhány perc, és teljességgel hatása alá kerül. A fölgyorsított beszéd e mágiájában az értelem lényegtelenné válik: csak hallgatod és élvezed, hogy a beszélő milyen sebesen és folyékonyán löki ki a szájából a szavakat.

Mindezt saját magamon is észleltem, a televízió előtt ülve. Olvastam a Mario és a varázslót Thomas Manntól, a Hitler mint a nekrofília klinikai esetét Frommtól, nem hat rám a hipnózis, szívből utálom, ha valaki monologizál: úgy gondolom, ha valaki öt mondat után nem figyel arra, hogyan reagál erre az öt mondatra a partnere – az egyszerűen kretén.

Ahogy így ültem egy hétig a tévé előtt, én, a potenciális választó, epedve vártam, hogy valakinek odaadhassam magam, valakinek odaadjam a szavazatom! De nem leltem senkit, csak Zsirinovszkijt. A tehetetlenségi nyomaték hatására ugyan Gajdarra és a többi demokratára szavaztam. De az előérzetem nem csalt. Az egész tévénéző ország arra szavazott, aki a legjobban adta elő, amit az egész ország várt: Ne gondolkozzatok – majd én gondolkodom helyettetek! Ne kételkedjetek – elmúlt a kételkedés ideje! Nem hisztek már a jövőben? – majd én megmutatom a kiutat! Nincs pénzetek? – majd én adok nektek! Menekültek vagytok, nincs hol laknotok? – gyönyörű házakat kaptok tőlem a Baltikumban! Ezentúl nem a nemzeti kisebbségek fognak élősködni az oroszokon, hanem az oroszok élnek majd a legjobban! Mert ez a föld az oroszoké!

Ez az egyszerűség levette a lábáról az országot. A megkínlódott bonyolultságot, amely a gajdarok és tvarkinok beszédeit jellemezte, elhomályosította a megoldások egyszerűsége. Nem csak arról van szó, hogy a demokraták minden szempontból elvesztették a választásokat, hanem hogy nem fogták föl, hogy az emberek belefáradtak a gondolkodásba, a szenvedésbe, a filléres gondokba. A demokraták nem érzékelték, hogy a dolgok mögött már nem is a nyomorúság dühe rejlik, hanem a primitív és egyetlen kérdés: kinek a bűne ez az egész? Zsirinovszkij nagyon világosan, mint a számtanórán az első osztályban, elmagyarázta, hogy KINEK A BŰNE. Nem szívesen ismételném el a fasizmus ábécéjét. Unalmas.

Minden égető kérdésre ő, Zsirinovszkij adott választ. Nem zavarosan és hosszadalmasán válaszolt a közönség soraiból érkező kérdésekre, hanem világosan, érces hangon, művészien, s most mellőzte azt az ádáz dühöt, amely két-három évvel ezelőtt még áthatotta a beszédeit… Egy idő óta rengeteget mosolyog, magára szedett némi jovialitást, pártfogóilag vállon veregeti azokat az újságírókat is, akik – nyíltan vagy rejtve – gyűlölték őt. Mindenkit elhallgattatott. S mindezt dühöngés és epilepszia nélkül, úri módon, úgy beszélgetve a zsurnalisztákkal, mint a rabszolgákkal, akik pénzért dolgoznak őrá, az orosz nagyúrra…

Egyetlen párviadalban sem maradt alul, akárki volt is az ellenfele. Csak az bocsátkozik vele vitába, akinek elment az esze. Nem érvekkel tiporja, nyomja el az embert, hanem egyfajta gyorstüzelő, lavinaszerű beszéddel.

És még valamivel: valamivel, ami leírhatatlan. Ami azt mutatja, van valami irracionalitás mindabban, ami történt.

1989-ben, az akkor még az egész Szovjetuniónak sugárzott 1-es műsorban szerepelt egy híres hipnotizőr és gyógyító, Kaspirovszkij. Úgy gyógyított, hogy belenézett a kamerába, és megparancsolta, hogy mindenki azonnal gyógyuljon meg. Egy fél éven át hetente meghatározta a célokat: tessék jól aludni, a kövérek fogyjanak le, a soványak hízzanak meg… Az újságírók – és főként az orvosok – akkoriban több tucat tollat koptattak el a sámánizmusról és e szeánszok veszélyeiről értekezve. Kaspirovszkij valóban nagyon erőteljes hipnotizőrnek bizonyult, ám egyszer csak özönleni kezdtek a levelek a televízióba és a hatóságokhoz: a szeánszok után többen kiszámíthatatlan tetteket követtek el, fölakasztották magukat, fölgyújtották a lakásukat, vagy egyszerűen megállt a szívük, és holtan estek össze, mások letargikus álomba zuhantak.

Ám Kaspirovszkij továbbra is hetente kiadta a „célmeghatározásait”. Miután – épp hogy csak nem Gorbacsov parancsára – kiebrudalták a Központi Televízióból, stadionokban sámánkodott, gyógyított, de – ahogyan a nem kellőképpen bevizsgált gyógyszereknél – Kaspirovszkij szeánszainak továbbra is voltak különös mellékhatásai. Mindenki rávetette magát, mire ő megsértődött, és elment Amerikába. Ott megszedte magát, és visszatért…

Zsirinovszkij pártjába.

Kaspirovszkij, mindenféle hipnózis és varázslás fogalmai szerint: fekete mágus. De hát létezik fehér mágia is, nemde? Közvetlenül a választások után szerepelt a televízióban egy másik mágus is, a jóságos és „világos” Alan Csumak, aki nem most ismerte meg Kaspirovszkijt… Pedig együtt kezdték kábítani és hipnotizálni a népet a peresztrojka idején. Nos, ez a bizonyos Csumak a következővel állt elő. Megfigyelte, hogy Zsirinovszkij – televíziós kortesszereplései során – mindig egy és ugyanazt a mondatot kiabálta, sulykolta (ezt jómagam is tanúsíthatom): „megadom a célt!” Alan Csumak állítja, hogy ugyanazokat a hipnotikus CÉLMEGHATÁROZÁSOKAT használták most fel közösen Zsirinovszkijjal, amelyeket Kaspirovszkij ültetett el 1989-ben mindörökre az oroszországi polgárok agyában és tudatalattijában. Nem merném eldönteni, hogy mindez agyrém-e, vagy realitás. Annyi azonban világos, hogy az irracionalitás és a lélekbugyrozás – á la Dosztojevszkij – itt kopogtat az ajtónkon. Hogy miután nem mondták el a népnek őszintén, miként lőtték szét a Fehér Házat, mi történik a hadseregben, s az néhány tank kivételével miért nem állt ki az elnök mellett (azokban a tankokban tisztek ültek, s mint azóta kiderült, minden lövésért ötszáz dollárt kaptak)… S hogy most Zsirinovszkij üdvözlő táviratokat kap a Fekete-tengeri Flotta matrózaitól, az Északi Flotta matrózaitól. Őrá szavazott a Tamanyi Hadosztály, holott ez az egyetlen, az elnökhöz közel álló hadosztály, melyet Jelcin meglátogatott a BiDé (A Fehér Ház orosz nevének kezdőbetűi alapján alkotott elnevezés) ostroma előtt, akiknél támogatást csikart ki magának, s akik aztán mégsem léptek föl mellette.

Hanem titokban Zsirinovszkijra szavaztak.

Az is világos, hogy miután az elnök a választások idején nem állt ki a demokraták mellett, nem tisztázta az álláspontját, hanem kívül maradt, ezzel ürügyet szolgáltatott Zsirinovszkijnak arra, hogy üzérkedjen Jelcin nevével. Zsirinovszkij azt állította, hogy az elnök mellette áll. No és hogy ő mennyire támogatja az elnököt – itt aztán Vlagyimir Volfovics nem fukarkodott a szavakkal. A tömegtájékoztatási eszközökben másról sem hallani, mint az elnök és Zsirinovszkij küszöbön álló találkozójáról. Azt is hallani, hogy az alkotmányt csak azért tudták elfogadtatni, mert Zsirinovszkij is támogatta, utalnak arra, hogy állítólag Jelcin is áldását adja Zsirinovszkijra, vagy ha nem is adja áldását, de mindenesetre, tetszik neki vagy nem, találkoznia kell a Liberális Demokrata Párt, az LDP vezérével.

Tehát a szavazók 24 százaléka az LDP-re szavazott, az „Oroszország Választására” 14 százalék. Jegyezzük meg ezt az arányt, ez lesz a legdöntőbb az épp most nyíló parlamentben.

A december 12-éről 13-ára virradó éjszaka az osztankinói Központi Televízió 1-es műsorán nagy showműsort sugároztak „Politikai újévvárás” címmel, amely azonban rettenetes botrány közepette, zajosan megbukott. A Kremlbe meghívott, döbbent politikai és értelmiségi haute volée szeme láttára nőtt az LDP előnye Oroszország minden körzetében, és a demokrata győzelem diadalmenetének elképzelt revü drámai csöndbe fulladt, miközben a műsorvezető azt nyögdécselte kényszeresen, hogy ezek még csak előzetes eredmények, meg nem erősített információk, és így tovább. Valami okos ember aztán lekeverte a műsort, de gondolom, aki ezt látta, annak nemigen jött álom a szemére.

És most már semmi értelme bűnbakot keresni a sajtóban, nem érdemes firtatni, ki tűzte műsorra a választás előtti napon a tévében a Héja című, Zsirinovszkij-leleplezésnek szánt filmet, amely mégis az „igen” malmára hajtotta a vizet. Semmi értelme azt kutatni, kinek a bűne, hogy az orosz nép kiszámíthatatlan, és hogy – mint azt most nyakra-főre mondják a pszichológusok – az orosz népnek gyermeki és kamasztudata van. Merthogy az – úgymond – alulfejlett nép hajlamos hirtelen megsértődni a saját halványára, hajlamos a kiszámíthatatlan viselkedésre, a hátraarcra, a vezér leváltására, és arra, hogy a csalást ne bocsássa meg vezérének (értsd: Jelcinnek). Nem szívesen hiszi el az ember sem ezt, sem azt, hogy alapjában véve az értelmiség szavazott az LDP-re…

Talán csupán a demokraták bosszantására szavaztak annyian az LDP-re, mondja magának az ember, az orosz nép majd magába száll, elszégyelli magát, aztán megjavul, és végül, mint valami csínyen rajtakapott gyerek, zokogva visszatér a bölcs, okos és igaz úton járó demokraták ölelő karjaiba. De hát hogy lehet az, hogy ugyanez a tévelygő nép az alkotmány mellett szavazott? Ha a jelcini alkotmányról van szó, akkor öntudatos, de ha az LDP-ről, akkor ostoba?

Rendkívül érdekes vizsgálatot végzett a választások előtt és után egy közvélemény-kutató iroda ugyanazon a csoporton. (A választásokat megelőzően egyébként számos közvélemény-kutatás figyelmeztette a tömegtájékoztatási eszközöket arra, hogy az LDP vezet, de Vjacseszlav Bragin – az orosz televízió „minisztere” – állítólag nem engedte adásba ezeket a híreket. Mindegy is, Jelcin azonnal leváltotta Bragint. Sok bűne volt: a megbukott showműsor, a Vzgljad szétverése, a Bounty-reklámok túlsúlya a Snickers-szel szemben.) De az említett felmérés igazán meglepő eredményt hozott.

A megkérdezettek voksai a választások előtt ugyanúgy oszlottak meg, mint a választások után: az „Oroszország Választása” – 37 százalék, az LDP – 4 százalék. Tehát a választások után azok az emberek, akik az LDP-re szavaztak, azt közölték, hogy ők nem az LDP-re szavaztak, hanem az „Oroszország Választására”. Vagy hazudtak, vagy szégyelltek azt mondani, hogy Zsirinovszkijra szavaztak. Tudják, hogy rosszat tesznek, de megteszik, és szégyenkeznek egymás előtt. De mégis – miért teszik? Gyermeki tudatuk miatt, vagy mert a fekete mágus Zsirinovszkij beléjük kódolta? Vagy mert rossz volt a tévés reklám? Zsirinovszkijnak több mint tízórányi adásidő jutott, Gajdarnak viszont összesen csak nyolc. Hogy történhetett ez? Honnan volt rá pénze?

Á, nem erről van szó. Zsirinovszkijnak nem is volt olyan sok pénze, Zsirinovszkijnak az újságírók alulfejlett agya volt a pénze, akik valahányszor, amikor fölbukkan egy bandita vagy gyilkos, nem a revolverért nyúlnak, hanem magasra tartják a kezüket (az újságíró-igazolványukat szorongatva), és azt kiabálják: „Sajtó! Hozzánk nyúlni tilos! Ártatlanok vagyunk a gyilkosságban!” Minden újságírónak bele kellett kóstolnia a „tiltott gyümölcsbe”, és szó szerint minden egyes riportba – ha csak pár másodperc erejéig is – bele kellett vennie Vlagyimir Volfovicsot. Természetesen negatív összefüggésben. Ő pedig az utolsó tíz napban csak gyűjtötte, gyűjtötte a pontokat… Ugyanúgy, ahogy a maga idejében Jelcin is gyűjtögette a pontokat, és az „ostoba” orosz nép, azzal az ő alulfejlett, gyermeki tudatával végül leszavazta Gorbacsovot, ösztönösen megérezve a hivatalos sajtó és televízió hamisságát. Így megy ez… Az újságírók (akiknek én azt tanácsoltam volna, hogy egyáltalán ne szerepeltessék Zsirinovszkijt, mintha nem is lenne… sem tíz, sem húsz nappal a választások előtt, sem közben), nos, az újságírók most kénytelenek lesznek szerepeltetni, úgy kell majd beszélniük róla, mint a kiszámíthatatlan Oroszország fenoménjéről.

Hála a kedélyességnek és a nagyképűségnek, győzött a rémdráma, a lázálom, a hipnotizőrködés és sámánkodás, a demagógia és a pimasz hazugság. Ezek GYŐZTEK. A demokraták most antifasiszta frontot hoznak létre, az ukrán fasiszták, az Ukrán Nemzetgyűlés – a sikeresen megvívott kaukázusi háború után, érdemrendekkel teleaggatva – már letette a nagyesküt, hogy elkapják Zsirinovszkijt, és megölik, ha még egyszer arról beszél, hogy az ukrán nép térden csúszva fog könyörögni az orosz népnek, hogy engedjék őket, vissza a jövőben visszaállítandó Szovjetunióba. Legnagyobb megdöbbenésemre, mindjárt másnap, Zsirinovszkij éles és ingerült válaszát követően, hogy azt mondja, „gyerekek, nekünk most nem veszekednünk kell egymással” – Kijevben máris elhangzott a javaslat, hogy üljenek tárgyalóasztalhoz. Persze érthető, ha a francia és a német fasiszták üdvözlő táviratokat küldenek, akkor ugyan mit tehetnének? Az ukrán fasiszták tán butábbak és rosszabbak az orosz fasisztáknál? Gondolom, egyesülniük kellene! Tehát: FÁK fasisztái, egyesüljetek!?

Viszockij azt írta: „Mentsétek meg lelkeinket, fuldoklunk a légszomjtól, belesüketülünk a rettegésbe!”

(Fordította Morcsányi Géza)

• Esszé