Zoltán Gábor

Nyomtatóbarát változat

Minden regény szabadságharc. Függetlenedési törekvés más regényektől, írói eljárásoktól; az eszmények, némely mintaképül szolgáló regény tiszteletének, sőt, kultuszának jegyében.

Meg persze a regényíró saját, privát szabadságharca, melyet környezete ellen folytat.

A harc során előfordul az is, hogy a szabadságharcos illegalitásba vonul, titkos életet él, konspirál; hogy elárulja barátját, szeretteit.

Próba maga a nyelv is. Hogy valaki ismeri-e a szabályokat és a finomabb szabályokat, illetve, hogy ha megismeri ezeket, akarja-e, képes-e követni, betartani. Aki nem (író vagy szereplő, egy kutya) elbukik.

Vagy mint a szépen evés. Ha nem tudsz késsel-villával stb., nem vagy oda való.


Miért is indítani ilyen konvencionálisan, régiesen a könyvet, nem is tudom, hány fejezetet áldozva az expozíciónak?... Azt hiszem, a történet igényli ezt; meg kell teremtenem, előbb távolról, majd egyre közelebbről láttatnom a bácsit, hogy aztán kétségessé tudjam tenni. Ezért, talán ezért nem indulhatunk kuszából, bizonytalanból...

Mint mikor egy viszony távolról közelít a testre – sokáig csak a kezek simogatása, kezek megcsókolása, óvatlannak álcázott hozzáérés a karokhoz... sokára jut nemi szerv a nemi szervhez.

Amikor a bácsi meghalt, és tartósítják, és az egyik családtag edényben viszi ki a lágy részeket, megállítja egy lakó, és beszél az udvaron vagy a pincelejáratban. Persze a bácsiról beszél, és persze mintha élőről. Valamit tudni szeretne.

– Majd megkérdezem tőle – mondja a családtag. Kezében a bácsi beleivel. Feltétlenül megkérdezem.

(Vigyázva vették ki a beleket, nem vágták át sehol. Mielőtt kivették, elkötötték a két végét, a végbél fölött, a gyomor alatt: ne folyjék ki, aminek nem szabad.)

– És megmondja, hogy mit mondott?

– Megmondom. Szó szerint.

Nem érdekel a nyelv.

Ebben van némi túlzás.

Nem érdekel a nyelv abban az értelemben, hogy csak a nyelvet akarnám mutogatni. Milyen szép, milyen nagy, milyen hajlékony. A lepedék milyen jó sárga rajta.

Ahogyan a híres Hundertwasser csak befestette a házakat, a felületükön birizgált, és nem tudott mit kezdeni a struktúrával – és ezért joggal mondják bírálói, hogy valójában nem építész –, sok szerző elvan a nyelvvel, és ebben aztán kimerül az írósága.

Persze valamit a felülettel is kezdeni kell – kell tudni kezdeni –, de számomra előbbre való a szerkezet.


És lesznek benne idősíkok? Enyhe gúnnyal föltett kérdés. Az illető nem szereti az idősíkokat.

Lesznek! – mondom. De nem is hogy síkok, mert nem úgy van, hogy a fő-sík mögött, mellett vannak más síkok az időben, és azokhoz térnénk vissza újra meg újra. Időfelületek lesznek, egyáltalán nem síkok, és nem biztos, hogy amelyiken elidőztünk, ahhoz valaha még visszatérünk, mondom.

„Aha.”

A misztikum nagyon kényes dolog, semmit sem utálok úgy, mint a regényekben az olcsó misztikumot, meg a mindennapi életben azt, hogy lassan már mindenki misztikus, és mégis – magamat is jól meglepve vele – a regényem oda tart valahogy a misztikum felé, nyilván nem függetlenül tőlem.

• Kultúra