Kálmán C. György

Nyomtatóbarát változat

Ha afféle pályaképpel kezdjük, az ezúttal nem tiszteletkör lesz. Tehát: Zoltán Gábor íróként viszonylag későn debütált, első kötete 37 éves korában jelent meg; de két évre rá már új könyve jelent meg, s ismét két év múlva itt a harmadik. Az első két kötet novellákat tartalmazott, a harmadik vastag regény.

Kicsit közelebbről: az 1997-es Vásárlók könyve kilenc – nagyon különböző – novellájának hasonló a címe: „Mézet venni”, „Virágot venni”, „Kiflit venni”, és így tovább, addig, hogy „Elégtételt venni” meg „Fejét venni”. Ezeknek a címeknek a fényében válik még ironikusabbá, játékosabbá a kötet címe. A mostani regényt – többek között – a cím kapcsolja ehhez a kötethez: mintha csak egy volna a „... venni”-írások sorából, kimaradt írás, vagy valamilyen összegzés, végeredmény, amelyhez a rövidebbek elvezetnek. A második (1999-es) könyv ugyancsak novelláskötet: címe az előzőére rímel (Erények könyve), s a szerzői fülszöveg szerint abból is alakult ki – tudniillik „a történetek mögött mindig ott van egy-egy erény”. A kötet írásai így egy-egy erény megnevezését viselik címként – „Béketűrés”, „Szorgalom”, „Pontosság” stb. E két könyv után egyáltalán nem volt várható, hogy a harmadik egy regény lesz: a címek révén lazán összefűzött elbeszélésciklusok ilyesmit nem ígértek, sokkal inkább a sorozat folytatását.

Zoltán meglepően, de remekül építkezik. Úgy látszik, alaposan átgondolja nemcsak kötetei kompozícióját, hanem az egymásra következés rendjét is, rímeket és válaszokat helyez el. A címadás kiemelt fontosságú: az első kötet címének csúfondárossága a másodikban (a felszíni hasonlóság ellenére) átfordul, az enciklopédikusságot vagy a véglegességet sugallja. A harmadik (mint utaltam rá) az első kötetet idézi fel, s azzal a „trükkel” működik, hogy minden fejezet címe (ami a könyvben az élőfejben jelenik meg) a fejezet utolsó szavaival azonos – az egész könyv címe pedig a regény két utolsó szava. Az építkezéshez tartoznak persze a mondatok is. Zoltán igyekszik rövid, egyszerű mondatokban fogalmazni – noha olykor szereplői belső monológjaiban végeérhetetlen mondat-szörnyetegek is feltűnnek; nagyon normális, nagyon olvasható szöveget ír, áttekinthetően és világosan, óvakodik a metaforikus szerkezetektől, még a hasonlatokkal is takarékos, ugyanakkor stílusa korántsem kopár vagy lecsupaszított. Csak efféle negatívumokban lehet fogalmazni, mert azt nem mondhatni, hogy felismerhető, sajátos volna ez a nyelvezet; szinte észrevétlen, átlátszó marad, és minden zavaró momentumtól mentes. S ami a legfőbb erénye: teherbíró. Ha Zoltán építkezéséről beszélünk, ahhoz ez az alapanyag nagyban hozzájárul: mondat-téglái kibírják a háromszáz-valahány oldalt, nem válnak kopottá vagy repedezetté.

Zoltán erőssége az is, hogy remek történeteket talál ki: az első kötet novellái ezért voltak igen erősek, azt mutatták, hogy Zoltán is egyike azoknak, akik – legalábbis ebben a vonatkozásban – visszatérnek az úgynevezett „hagyományos” elbeszéléshez. Történetről és elbeszélésmódról egyaránt elmondható, hogy bár játékos is, ironikus is, naturális is, meghökkentő is, meg még szociografikus, költői, szimbolikus és sok egyéb, e jelzők egyike sem teljesen pontos a leíráshoz. Az ijesztő, a morbid, a fenyegető elemek olyan természetességgel kerülnek elő, a szereplők szociografikus jellemzése, az elbeszélő önreflektív beleszólása annyira beleolvad a novellák (s most a regény) egészébe, hogy inkább a furcsa vegyülék az, ami jellemzőnek mondható. A jó történet fontos persze a regényhez, de kissé veszélyes is: ami megy a novellában, ami elég egy rövid, ám sűrű szöveghez, az esetleg nem bírja ki a regény terjedelmét. Zoltán e tekintetben is megfontolt és sikeres építőnek bizonyul. Regényének van egy – érdekes, ha úgy tetszik: novellisztikusan fordulatos – főtörténete, de minden szereplő mögött ott van sok-sok kisebb-nagyobb történet, s a nagy történet kibomlása is számtalan apró „mikrotörténeten” keresztül zajlik. A regény majdhogynem csattanós felépítése a novellaszerkezetet idézi, de a történetek egymásrarétegződése és az időkezelés (az elbeszélésmód ráérős tempója és az ábrázolt idővel való játék) kifejezetten Zoltán regényírói erényeit mutatja.

A meglepetés tehát – hogy két sikeres novelláskötet után Zoltán Gábor regényt ír, éspedig olyant, amely megőrizni látszik a novellista erényeit – sok tekintetben kellemes. A Szőlőt venni ugyanakkor nem maradéktalanul meggyőző könyv. Vagy hogy is mondjuk ezt? Hogy nem jó? Hogy nem elég jó? Hogy problematikus? Nehéz kérdés, mert kiválóságairól még hosszan lehetne értekezni (mindjárt meg is tesszük), ugyanakkor (különösen az első) kötet igen erős novelláihoz képest kissé széplelkűnek, (bocsánat, de) ideologikusnak tetszik, valahogyan azt érezni belőle, hogy szerzője most valami végleges igazságot, valami nagy eszmét, valami súlyos tanulságot kívánna megosztani olvasóival.

Ez így persze igazságtalan; nem tézisregényről van szó, és Zoltán sokkalta jobban ír annál, hogysem az ideologizálást egyszerűen nyakon csíphetné olvasója. S ismét hangsúlyozni kell, hogy a regény számos tekintetben igen jól sikerült. Először is, méltánylást érdemel, hogy Zoltán a modern klasszikus regényírás szabályait igyekszik betartani, tehát, ha úgy tetszik, egyfajta archaikus, bevett és megmerevedett szabályrendszerhez alkalmazkodik. (Mint azok a költők, akik csak azért is szonettet vagy akár alexandrinusos elbeszélő költeményt írnak.) Nem csak a mesterségbeli tudás fitogtatása ez, hanem annak bizonyítása, hogy a hagyományos regényírásnak még mindig vannak tartalékai, hogy remekül lehet gúzsba kötve táncolni. Zoltán bízik a „formában”, nem (nagyon) zilálja szét. Önmagában a (viszonylagos) konvencionálisság nem erény, de Zoltán teljesítménye meggyőző.

Másodszor Zoltán ebben a regényében nemcsak a történetet találja ki kiválóan, hanem nagyszerű szituációkat is teremt; a regény minden, csak nem felfújt novella. Szereplőinek beszéde, reakciói, gondolatai és hallgatásai valódi, tágas regény-térbe illeszkednek. Történetek, az elhangzottak mögöttes tartalmai, gesztusok és alakok bomlanak ki anélkül, hogy a cselekmény túl sokáig vesztegelne. A főtörténet egyébként nagyjából annyi, hogy egy magyar származású fiatalasszonyt azzal küldenek egy amerikai biztosítótársaságtól megbízói Magyarországra, hogy mérje föl: élnek-e egyáltalán azok, akiknek havonta fizet a társaság, s hogy a jogosultak veszik-e föl a pénzt. Így keveredik Adél (aki olykor más néven mutatkozik be) egy családhoz, amelynek feje a bácsi; a bácsi maga is Amerikából tért haza, az anya és az apa helyett átvette a családfői szerepet. A család körül állandóan fiatalok rajzanak: van, akit évekre, egy életre befogadnak, s oda is költözik, van, aki csak ideiglenesen lehet része a családnak, s azután elküldik (vagy érzékeltetik vele, hogy nincs helye), s van, aki hiába is vár a bebocsáttatásra. A pesti bérházban, ahol laknak, furcsálkodva (van, aki tisztelettel, van, aki gyanakvással) néznek rájuk; a család tagjai a bácsi irányításával bort állítanak elő a ház pincéjében, szőlőt vesznek, és ott préselik és érlelik a nedűt. (Ennél többet nem szabad elárulni, éppen a regény leendő olvasóinak érdekében nem.)

Ügyes és olvasmányos a cselekményvezetés, kiváló kiindulási pont (és középpont) az idegen közegbe belepillantó jelentésírónak, a látogatónak archetipikus alakja (mint Konrádnál); az idegen, aki érdeklődve ismerkedik, s különös, bekerülő-kívülmaradó viszonyba keveredik a zárt, rejtelmes életekkel, némileg magát az olvasót modellezi. Ugyanakkor önálló figura, akinek megvan a maga (az olvasóéhoz aligha hasonlítható) élete, az azonosulás lehetőségét tehát mégiscsak megvonja az olvasótól. A bácsi családjának sajátos szabályrendszerét ő is valahogyan megérti (vagy nem érti meg), ahogyan mi, az olvasók; többet tud nálunk, mert (a fikció terében) ott van, megtapasztalja mindazt, amiről bennünket az elbeszélés tudósít; viszont kevesebbet is tud nálunk, mert más szereplők tetteiről és gondolatairól ő nem értesül, mi pedig igen. A nézőpontoknak ez a szilárd tartószerkezete hordozza a cselekményt a végkifejletig.

A regény legalapvetőbb problémája azonban éppen a nézőpontokban rejlik. Hogy ki a bácsi, hogy mit tesz és mit tett, hogy hogyan gondolkodik és hogy egyáltalán: milyen, azt ugyanis több helyről tudjuk meg. Éspedig nemcsak a családtagoktól (megszólalásaikból vagy gondolataikból), hanem az elbeszélőtől is. Zoltán ezeken a pontokon – ahol a család életéről, a bácsi alakjáról és bölcs tanításairól van szó – feladja a nézőpontok különválasztását, és mintegy közvetlenül tudtunkra adja – egy meghatározhatatlan, de bizonyára a családhoz tartozó személy nevében – mindazt, amit a bácsiról gondolnunk kellene. És a bácsi így megfellebbezhetetlenül igazságos, bölcs, nagy tudású és szeretetteljes lény lesz: a bácsit imádnunk kell. A bácsi nagy igazságokat mond ki, élete példás (vagy ha és amikor nem, az is példás), rigolyái szeretnivalóak, gondolkodása páratlanul mély. A szerző túlságosan szereti főszereplőjét, nagyon elfogult, és egyetlen olyan nézőpontot nem vesz föl, ahonnan mindez másként látszana.

Nagyjából ugyanez vonatkozik a családra is: csupa (hím- és nőnemű) angyal nyüzsög az Úr körül, akik mind kiálltak sok-sok nehéz próbát: meg kellett felelniük a ki soha nem mondott, de minden családtag által jól tudott feltételeknek. Hogy például nem szabad ásítani. Hogy kell tudni, mikor lehet megszólalni, és mi mondható, mi nem. Hogy hogyan kell bort inni, hogyan kell engedelmeskedni, s általában hogyan kell viselkedni. (Ebben a körben a bukott angyal szerepét Zsolt játssza, aki egyben kapocs a kívülről jövő Adél és a család között.) A családot a mérhetetlen megértés, egymás minden rezdülésének bensőséges ismerete és a szeretet járja át. A szeretet, meg a természetközelség (még a bérházban is a vidéki bortermelők életét élik), az idő kiiktatása (a jövővel nem foglalkoznak, a múltat nem bolygatják), az ítélkezés (hogy ki kerülhet be a családba, és ki nem), sőt a nyelveken való beszéd (Krisztián Adél hasán keresztül a lány magzatával beszélget). Ez a kifelé zárt idilli világ, amelyhez közel kerülni lehet ugyan, de igazán bejutni szigorúan csak a kiválasztott keveseknek, minduntalan transzcendentális asszociációkat ébreszt. (És a szőlőpréselés ettől nincs is olyan nagyon távol.) S ez az a pontja Zoltán regényének, ahol mindent el kellene hinnünk: ahol nincs helye kételynek, más nézőpontnak, iróniának. Annál több nyoma van az ideológiának. Hogy higgyünk: a szeretetben, a kedvességben, az emberi kapcsolatokban, az idill utópiájában, az érzékenységben, a közösségben, a természetben, a jó borban, a megértésben.

Ennek a zárt világnak a fenntartása végül is lehetetlennek bizonyul, pontosabban csak bűn és hazugság által valósítható meg. Igen, ez valamelyest levesz Zoltán regényének ideologikusságából, de a regényt meg nem menti. Nagy kár.

Mert lehetett volna sokkal jobb regény is. A belül ékesszólóan monologizáló, indulattal és elkeseredéssel teli házbizalmi alakja, vagy a szomszéd ház nőfaló amerikás magyar közös képviselő-menedzsere remek figurák; ahogyan Adél is többé-kevésbé előttünk áll. (A bácsi családja már sokkal kevésbé – éppen a fentiek értelmében, mert ez a család képvisel, jelent, sugall valamit.) Van atmoszféra, és van finom humor. Csakhogy döntő pontokon hiányzik a távolság, a kétely. Mindezzel együtt Zoltán Gábor komoly regényt tett le az asztalra. Minden fenntartás ellenére ezért érdemes őt KOMOLYAN VENNI.

• Kultúra