Kovács Kristóf

Nyomtatóbarát változat

Hiába, nem megy. Túráztassam, ahogyan csak bírom a fantáziámat, nem tudom elképzelni Konrád Györgyöt, amint a hadügyi tárca élén a Kossuth téren csapatzászlónak tiszteleg. Eörsi Istvánt se, amint a belügyi bársonyszékben hátradőlve bírálja a rendelkezésére álló erők effektivitását. Sőt, hogy igazságos legyek Csoórit és Csurkát sem.

Alekszandr Szolzsenyicin viszont egyáltalán nem festene holmi életre kelt quid pro quóként. Minden Oroszok Cárjának trónusán, dosztojevszkiji frizuráján koronával, kezében jogarral és pallossal, jobbján és balján hű bojárokkal és szent életű sztarecekkel, lábainál az odaadástól csillogó szemű orosz néppel. Nagyon is a saját helyén erezhetné magát, hiszen ő volt az első – és mindmáig ő talán a legjelentősebb – azok közül a kelet-európai írók közül, akik hazájuk politikai életében gyakran fontosabb szerepet játszottak, mint maguk a politikusok. Szolzsenyicin azonban annyiban különbözik kollégáitól, hogy nála a politikum végül teljesen eluralkodott. Korai műveiből áradó tehetsége alapján akár írófejedelem válhatott volna belőle – de végül csak a fejedelemségig vitte. Igaz, annak elviselhetőbb változatát, a száműzött fejedelem mesterségét gyakorolta. Legalábbis lapzártáig még nem vonult be fehér lován a Vörös térre.

Legújabb műve, a magyarul Hogyan mentsük meg Oroszországot? című könyv azonban arról tanúskodik, hogy korántsem áll távol tőle a fentebb említett ambíció. Már maga cím is – amelyet egyébként a fordító, véletlenül vagy talán szándékosan, a „blickfang” kedvéért maga is megdramatizált egy kicsit – inkább utal hivatásos prófétához illő velőtrázásra, mint politikai analízisre. Kérdés azonban, hogy a Szovjetunió jelenlegi helyzetében akad-e létjogosultsága bármi másnak, mint a próféciának. A terep tehát a prófétáké.

A cím alatt egyébként a következő, alcímnek is beillő műfaj-meghatározás áll: töprengések. Hogy ez magától a szerzőtől származik, vagy a fordító sietett a magyar olvasók segítségére, nem derül ki. Akármelyikük tette, annyi biztos, hogy becsapta az olvasót. A könyvben ugyanis a töprengés fogalmához olyannyira illő kétkedésnek nyoma sincs. A szkepszis helyett világosan, helyenként meggyőző írói erővel megfogalmazott – hiába, Szolzsenyicin valaha Szolzsenyicin volt! – politikai programot olvashatunk; de olyat, hogy nem kell politológusnak vagy történésznek lennünk hozzá, hogy a hátunk beleborsóddzék.

Ahhoz, hogy belássuk: a mai Szovjetunió, mint politikai, gazdasági, jogi képződmény úgy rossz, ahogy van, nem kell különösebb képzelőerő. Ahhoz viszont, hogy a jelenlegi helyzetnél még szörnyűbbet elképzeljünk, már igen. A nácizmus lehetett volna ilyen – ha győzedelmesen megvalósul. De nem lett ilyen. Kezdeti, felívelő periódusában még „csak” ellenségeit szorította az emberi lét peremére, majd azon is túl, szövetségeseinek „csak” a gerincét roppantotta össze – aztán jött a háború.

Tehát: ha kedvünk szottyanna valami, a mai Szovjetuniónál is elviselhetetlenebb borzalom képeivel töltekezni, ám szűkös fantáziánk cserbenhagyna, leghelyesebb, ha felütjük Szolzsenyicin legújabb opuszát. Ha – a szerző nevétől és a könyv címétől félrevezetve – egyéb igényeink támadnának, készüljünk fel a csalódásra.

Ennyi nehézsúlyú, semmitmondó – mit mondó? dübörgő! – banalitást egy viszonylag karcsú kötetbe összefoglalva ritkán olvashatunk, mint ebben a könyvben. Amelyből megtudhatjuk, hogy:

1. Mindenről a kommunisták tehetnek. Rútul becserkészték Oroszország Szűzanyácskát, a Cár Atyuskák idején oly igen virágzó szöszke Ruszt, és úgy partiba vágták, hogy csak úgy sistergett. Hogy most minden rossz, abban nagyjából igazat lehet adni Szolzsenyicinnek. Abban viszont, amit ugyan szó szerint nem ír le, de éreztet: nevezetesen, hogy azelőtt minden jó volt, legalábbis illene kételkedni. Még akkor is, ha nem történész, „csak” író az ember, és már csak kötelességből is forgatja elődeinek munkáit. És a múlt századi orosz irodalomból, nos, nem éppen a földi paradicsom képe bontakozik ki. Még az olyan epilepsziásán kormányhű szerzőknél sem, mint Dosztojevszkij. Egyébként maga Szolzsenyicin is megemlíti – a „Gulagban” –, hogy a rabszállító vagont Sztolipinnek nevezte a népnyelv, a legsötétebb sztálini időkben is megemlékezve a cári belügyminiszterről: akit viszont ebben a könyvében a bölcsesség kiapadhatatlan forrásaként idéz.

2. Miután mindenről a kommunisták tehetnek, elég, ha megszüntetjük a kommunizmust, és legott lesz újra nóta, móka, kacagás. És itt kezdődnek a bajok.

Szolzsenyicin ugyanis nem elégszik meg azzal, hogy írói erejével feltárja a bajokat, de megoldásokkal is szolgál orvoslásukra. Az általa felvázolt új államrend gyökerei érezhetően a múlt század hatvanas éveitől rövid ideig érvényben volt orosz liberális tradícióban találhatóak, vastag narodnyik szósszal nyakon öntve. Nem maradnak el természetesen a nyugati civilizáció átvételre érdemes vívmányairól szóló kitételek sem; ám ezekről alig tudunk meg többet Szolzsenyicintől, mint bármely napilapunk vasárnapi mellékletéből.

Az igazi baj azonban az, hogy az állam alapját, a felvirágzás hajtóerejét Szolzsenyicin – is – nemzeti-romantikus álmok megvalósulásában, elvont morálfilozófiai elvek követésében látja: a földben, a föld szeretetétől áthatott, józan életű, tiszta lelkű muzsikban, aki arca verítékével…; kereskedelemben, amely annak ellenére becsületes; istenes iskolában; bölcsője és fakanala mellé visszavonuló Orosz Anyában, épületes műsorokat sugárzó televízióban… Vagyis a „vörös pokol” rózsaszín idillre való átfestésében.

Szó esik továbbá a helyi, természetesen alulról szerveződő önkormányzatokról – a zemsztvóról –, ám amikor a szerző rátér működésük leírására, nyomban kiderül, hogy ezek működtetéséhez – akárcsak a fentebb említett elvont fogalmak applikálásához – olyan illetékességű központi hatalomra volna szükség, amellyel összehasonlítva a jelenlegi SZKP PB kávéházi törzsasztalnak tűnik.

És persze, hogy itt az igazi baj. Ha nem tülekednének a közép-kelet-európai rendszerváltások vákuumában mindenütt hasonlóan kidolgozatlan ideológiákat ropogtató királyjelöltek; ha a várt gazdasági csoda kimaradásának frusztrációja nem gondoskodna a tömegbázisukról, akkor Szolzsenyicinnek ez az Isten tudja, miért megírt, hevenyészve lefordított, még jegyzetekkel sem ellátott (csak találgathatjuk, ki lehet az a sok obskúrus titán, akire a szerző hivatkozik; esélyünk nincs arra, elemezve próbáljuk olvasni a könyvet) könyve is megmaradna annak, ami: az író pamfletjellegű töprengéseinek. Így azonban…

Egy angol történész – most éppen nem jut eszembe, hogy hívták – mondta egyszer: kár, hogy a harmincas években senki sem olvasta el Hitler Mein Kampfját. Ha az emberek megismerték volna azt a rengeteg marhaságot, ami abban áll, undorodó nevetéssel söpörték volna félre az egész nácizmust. Természetesen nem áll szándékomban Szolzsenyicint Hitlerrel együtt emlegetni, mint ahogy az angol történész paradoxona sem egyéb vagy több paradoxonnál. Mindenesetre az általa felvetett szempontból érdemes elolvasni Szolzsenyicin könyvét. És csakis abból.

• Kultúra