Nyomtatóbarát változat
„A közép-európai paranoia az, amikor az ember azt hiszi, hogy üldözik, amikor üldözik” – morogja az ember a halhatatlan Esterházy-aranyköpést. De aztán eszébe jut, hogy rendszerváltás volt, nincs mitől félnie, és befordul a Petőfi Irodalmi Múzeum kapuján, hogy ott legyen a „Tiltott zászlók alatt” – a magyarországi szamizdat utolsó évtizedéről szóló kiállítás megnyitóján. Pedig az a szürkekabátos, ott a kapunál csak rendőr lehet… Végül is, gondolja az ember, miközben felmegy, lehet, hogy kiállítási tárgy ő is. Elvégre a szamizdat nem attól szamizdat, hogy csűrben nyomják, presszókban terjesztik, és íróasztalfiókban olvassák, hanem attól, hogy házkutatják, elkobozzák, sajtóvétségesítik, és adandó alkalommal önvédelmileg pofánsprayzik a magáról megfeledkezett garázda szociológust. Hát miért ne állna rendőr a múzeum kapujában, ha egyszer a kiállítótermekben – mind a kettőben: hát ennyire futotta belőled, nyolcvanas évek? – a vitrinekben tárolt tiltott gyümölcs mellett ott a gondos kertész emlékműve is: rendőregyenruhás próbababák, mint egy szellemvasúton. Sőt még egy velőtrázóan hiteles őrszoba is…
De mégsem. A kapuban ácsorgó szürke felöltős közeg a hivatását teljesíti ezúttal is: Göncz Árpád egykori szamizdatos, jelenlegi köztársasági elnök gorillája ő, értünk haragszik tehát, nem ellenünk.
Ha haragszik egyáltalán. Hiszen itt nincs is miért. A köztársasági elnök, ahogy bevezetőjében is mondja, barátok között van, ha körülnéz, csupa szamizdatveteránt lát, a Károlyi-palotában, a múlt századi reformkor egyik központjában az alig pár hónapja magunk mögött hagyott, betiltott, szétcincált, az idegeinken hárfázó reformkor szürke eminenciásait, azokat – folytatja Göncz Árpád –, akik a közöny közepette szemben úsztak a hatósági árral, és megismertették magukkal, aztán a többiekkel a bátorság ízét, amelyre később egy egész ország rákapott. Azokat, akik most a vitrinekben fekvő, foszlott füzetek tükrében csodálkozhatnak önmagukra: hát ilyen bátrak voltunk?
Akkor most miért hallgatunk? – folytathatná. De nem folytatja a kérdéseket. Minek? Tudjuk. A katalógusban még egymás mellett áll Dalos György és Csoóri Sándor neve – máshol azonban aligha volna lehetséges összehozni kettejüket 1990-ben, a magyar demokrácia virágba szökkent mezején. Csoóri egyébként itt sincs. Érthető. Lehet, hogy egy kicsit furcsán néznének rá. Hiányoznak a többiek is. Szétszóródtak, mintegy science-fiction emigrációba: a Parlamentbe, a városházára; a Beszélő szerkesztői talán éppen a Beszélőt szerkesztik…
És azok miért nem jöttek el, akik nem lehettek az új politikai elit tagjai? Nem szeretnek nosztalgiázni? Örök ellenzékiek, egy negatív opportunizmus megszállottjai? Vagy csak nem akarják látni, ahogy a köztársasági elnök távozik?
Nyomában a gorillákkal. Azok hátra se néznek. Nem vagyunk többé az ügyfeleik. Mára már nem rekesztenek Dunát velünk.
Na, igen. Ha másért nem, hát legalább ennyiért. Már ezért is megérte.
Friss hozzászólások
6 év 15 hét
8 év 40 hét
8 év 44 hét
8 év 44 hét
8 év 45 hét
8 év 46 hét
8 év 46 hét
8 év 48 hét
8 év 48 hét
8 év 48 hét