Skip to main content

[Két olvasó a német egyesülésről]

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Tisztelt Szerkesztőség!

A német egyesülés ünnepségei idejére Berlinbe utaztam a barátnőmhöz, akinek az életébe óriási változást hozott a politika: csendes irodalmárból az egyik berlini kerület szociáldemokrata polgármestere lett. Így született az ötlet, hogy ha kedve van megválaszolni azt a kérdést, hogy „Mi a véleményed a német egységről mint egykori NDK-polgárnak, mint a szociáldemokrata párt tagjának és mint Berlin egy kerülete polgármesterének?”, akkor válaszát elküldöm a Beszélőnek.

Budapest, 1990. XII. 17.

Üdvözlettel:
Obenmayer Edit

Ui.: Nem tudom nem megragadni az alkalmat, hogy utólag reagáljak egy történésre.

Mikor meghallottam, hogy Demszky Gábor támogatásáért a Fidesz parlamenti bizottságbeli pozíciót kér, nagyon megrökönyödtem. Ennél már csak akkor hűltem el jobban, amikor ebbe az SZDSZ belement. (Azt gondoltam, mindez fokozhatatlan. Tévedtem: ezután következett Orbán Viktor HVG-beli akarnok nyilatkozata.)

Megkérném az SZDSZ-t, hogy szavazói voksaival megszerzett parlamenti pozícióit ne tékozolja el. Nem elég, hogy tavasszal elkövettem azt a baklövést, hogy az egyik szavazatomat a Fideszre adtam? Most a másikat – képletesen szólva – az SZDSZ nyújtja át a Fidesznek?

Ha az SZDSZ elkótyavetyéli a szavazatomat, legközelebb esetleg nem fogom értelmét látni még egyszer rá szavazni.

Gondolatok a német egységről

1. mint egykori NDK-beli polgár

1952-ben születtem. Amikor 1961-ben megépült a Fal, nem ismertem a különbséget Kelet- és Nyugat-Berlin között. A többi NDK-beli fiatalhoz hasonlóan abban a tudatban nőttem fel, hogy a jobbik Németországban élek. Egy olyan országban, ahol megszüntették a kizsákmányolást, ellentétben az NSZK-val, ahol a kapitalizmus és a militarizmus uralkodik. Ez az ellenségkép belém vésődött. És még azután is megmaradt, hogy a politikával és gazdasággal kapcsolatos személyes élményeim és tapasztalataim erős kétségeket ébresztettek bennem annak a társadalmi rendszernek a létjogosultsága felől, amelyben éltem. Az 1990. március 18-i választási eredmények sokkoló hatással voltak rám.

A lakosság fele a gyors német egység mellett döntött, egy konzervatív politika mellett, minden szociális skrupulus nélkül. A többség gyors valutauniót akart, és közben nem gondolt arra, hogy több millió munkahely létezése forog kockán. De hát létezik egyáltalán másik alternatíva, amikor a szocialista tervgazdaságot át kell alakítani szociális piacgazdasággá?

A keletnémetek által dicsért Magyarország nem példázza éppen azt, hogy ez a folyamat fájdalmas lehet növekvő inflációval és szociális problémákkal? Minden egykori keletnémet polgár számára küzdelmet jelent a német egység. Sokan számíthatnak munkahelyük elvesztésére, és nem minden új tartományban várhatók átképzésre vonatkozó intézkedések. Sokan beszélgetnek velem a gondjaikról, arról a félelmükről, hogy nem találnak munkát. Megpróbálom elfogadtatni velük, hogy az élet változásaihoz pozitívan kell hozzáállniuk. Céltalan bánkódni a múlton. Amit nem tanultak meg az NDK-ban: harcolni a megélhetésért.

Ennek megtanulása az az ár, amit a német egységért és a valutaunióért fizetünk.

2. mint az egykori keletnémet SPD tagja

A keletnémet SPD megalakításától kezdve az 1990. március 18-i parlamenti választásokig a két német állam megtartását szorgalmazta. Az NDK lakosságának valódi akaratát és reményeit csak egy SPD-politikus, Willy Brandt ismerte fel, és ezt 1989 decemberében berlini pártnapi beszédében nyíltan szóvá is tette. Nem akartunk hinni neki. Vakságunkért drágán fizettünk 1990. március 18-án, amikor mi, szociáldemokraták, a szavazatok alig 22%-át szereztük meg.

Azóta a párt egy része megpróbál a történelmi fejlődés kihívásának megfelelni, megpróbálja az egyesülési folyamatot alakítani és ezáltal a lakosság bizalmát visszaszerezni.

Egy másik rész a német egységről még mindig mint társadalmi rémképről beszél. Ez a vélekedés történelmileg nem lehet tartós. A nép békés egyesítést akar, a problémák pedig vagy megoldódnak, vagy el lesznek fojtva. A német egység kérdésében, ahogy az 1989 őszétől felvetődött, a szociáldemokrácia csütörtököt mondott.

3. mint Berlin-Hellersdorf polgármestere

1990. május 6-án volt az NDK-ban 40 év óta az első helyhatósági választás. Szociáldemokrata képviselőként beválasztottak a kerületi képviselő-testületbe, és jelöltek a polgármesteri hivatalba, amit az alakuló ülésen 77 szavazattal 43 ellenében el is nyertem. Így Kelet-Berlin további 10 és Nyugat-Berlin 12 polgármesterével azon kivételes feladat előtt állunk, hogy megszervezzük Berlin (igazgatási) egységét. Kelet- és Nyugat-Berlinnek egy egységes, működő városszervezetté való egyesítési folyamata példamutató lesz egész Németország számára. Egy biztos: ez a folyamat több évig fog tartani – ebben egyetértenek az igazgatási szervek.

A szociális egység megteremtése a legnehezebb, ami az életkörülmények és a jövedelemarányok egyenlőségét jelenti egy városon belül. Hosszú ideig tartó magas munkanélküliség a város keleti részében veszélyeztetné a szociális békét.

Marlitt Köhnke













































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon