Könczöl Csaba, Mink András

Nyomtatóbarát változat

Egy „függetlenségére kényesen vigyázó” különvéleménye

Nevem: ld. alant. Egyébiránt: belső munkatársa a Népszabadságnak, külső a Beszélőnek, a Kritikának, az Élet és Irodalomnak stb. etc. Ettől függetlenül, nem vagyok sem A Népszabadság, sem A Kritika, sem A Beszélő stb. etc. A nevem ugyanis (ld. alant).

Sajnálatos, hogy ezt ezúttal nem a Magyar Fórum szerkesztőinek kell tudomására hoznom (amely mellesleg épp a Beszélő e számának megjelentetése napján közölte Kósa Csaba főszerkesztő, korábbi Népszava- és Esti Hírlap-újságíró – az MSZMP egykori fővárosi napilapja! – vezércikkét arról, hogy már rég be kellett volna tiltani a Népszabadságot), hogy nincsen sem általában sajtó, sem általában ilyen vagy olyan szerkesztőség – elvégre például még a Magyar Fórumban is rendszeresen olvashatom Ágh Istvánt; szóval, még erről az orgánumról is csak módjával beszélhetek „en bloc”. Újságírók vannak, publicisták, tudósítók, írók, akik általában azért jegyzik írásaikat névvel, hogy tudassák a Nyájas Nagyérdeművel: ezt éppen ők mondják, nem pedig az, akinek a neve a szomszédos kolumnán, netán valamelyik másik sajtótermékben (vö. a „sajtó mint olyan” a kormánykoalíció némely prominenseinek szóhasználatában) olvasható cikk alatt lelhető föl.

Nem tudom, kicsoda Mink András. Egy bizonyos: minket (fejedelmi többes) mozgalmas pályafutásunk arra tanított, hogy ilyen alapfogalmakat ne kelljen magyarázni olyan szerzőknek, akik olyan lapban, amilyen a Beszélő, közlésre érdemesülnek. Most mégis erre kényszerülünk. Mink kényszerít rá – minket.

Miért?

Először is: nem a „mundér becsületé”-nek védelme okán. Ugyanis – ellentétben a szerző végkövetkeztetésével – egyrészt, a napilapoknál elkerülhetetlen hullámzó színvonal ellenére, nagyjában-egészében úgy tartom, a Népszabadság jó ideje erre nem szorul rá. Nemcsak azért, mert nem „zuhan a példányszáma” – miként ezt számomra ismeretlen forrás alapján Mink András magabiztosan kijelenti. (Sajátosan összecseng e tekintetben a véleménye a Magyar Fórum szerkesztőjével, aki szerint valójában tízezren vagy még annyian sem kíváncsiak rá, a többiek – az a közel háromszázezer vásárló – csak valamiféle kényszertől hajtva veszi meg és fizeti elő.) Még csak nem is azért, mert protestálni kell olyan sületlenségek ellen, hogy a lapot – Mink összegező jellemzése szerint – „a kibic semmitmondása, az érveket és tetteket szándékosan összemosó sugalmazások függetlensége” jellemzi, ami „a legkevésbé sem tiszteletre méltó, legfőképpen pedig kiábrándítóan unalmas”.

Hanem azért, mert Mink András láthatólag meghonosítani igyekszik a Beszélőben azt a Kósa Csaba–Csurka–Kónya–Farkas Elemér-féle „magyarfórumos”–„ringes”–„pestihírlapos” mentalitást, amelyik in genere beszél lapokról, szerkesztőségekről, és ezek gyűjtőfogalmairól, a sajtóról, a médiumokról. A metódus ugyanaz. Válassz ki tetszés szerint egy napjában 15-20 kolumnán megjelenő napilapból két-három névvel aláírott publicisztikus jegyzetet, szösszenetet, majd ezeket mint az irányvonalat általánosítsd mindazokra, akik a többi oldalt megtöltik. S ha a prekoncepció azt követeli, hogy az irányvonalról elítélő vélemény szülessék, akkor lehetőleg „nemszeretem” szerzőket és „nemszeretem” szösszeneteket válassz ki, mit sem törődve az összes többivel.

Így Mink András kiválasztja mondjuk Lázár István, Tanács István, Miklós Gábor, Freész Károly stb. egy-egy publicisztikáját, és a „nyersanyag” a verdikt meghozatalához máris készen áll. Miért bizarr ez az eljárás? Kezdem egy „belső üggyel”: azzal, hogy Mink olyan publicisztikákat ragadott ki, amelyek a szerkesztőségen belül is – a megjelenésük után! – vitákra adtak okot. Nem eldugott folyosózugokban – pl. magam is kifogásoltam Tanács István valamilyen megnyilatkozását, negyedmillió példányban, együtt jó pár „külső” bosszankodóval – ugyanezen lap oldalain. Mink András nem szerepelt közöttük. Folytatom egy személyes sértettséggel: vajon Mink engem miért felejt ki fölsorolásából? Netán mert prekoncepciója szerint egy éve elég gyakran olvasható, megnyilatkozásaim valahogy nem illenek bele a fent idézett előregyártott végkonklúzióba? És miért felejti ki például Bossányi Katalint, Molnár Gál Pétert, Bodor Pált? Vagy Spiró Györgyöt, Bán Zoltán Andrást! Mert jóllehet ők is állandó munkatársai e „kiábrándítóan unalmas” lapnak, rájuk sem épp alkalmazhatók az olyan kitételek, hogy „a függetlenséget foglalkozásszerűen űző zsurnaliszták”, akik „kényelmesen megmaradnak az »úgyis mindegy, egyik olyan, mint a másik« kávéházi bölcselkedéseinél”? Vagy miért nem idézgeti a szintúgy rendszeresen szereplő Farkasházy Tivadart, Trunkó Barnabást, Selmeczi Tibort mint a „kiábrándító unalmasság” példáit?

De tágítsuk a kört. A lapnak nemcsak belső és szerződéses, hanem alkalmi, de visszatérő, többé-kevésbé rendszeresen jelentkező külső munkatársai is vannak. A teljesség igénye nélkül (fogy a papír) néhány közülük: Konrád György, Csalog Zsolt, Bródy András, Ungváry Rudolf, Kovács András, Mészöly Miklós, Vajda Mihály, Bella István, Lányi András, Végel László, Krokovay Zsolt, Tamás Gáspár Miklós, Forgách Pál, Kis János, Soros György, Orbán Viktor, Litván György, Bayer József, Bence György, Tabajdi Csaba, Vitányi Iván, Perneczky Géza, Kardos Júlia, dr. Donáth Ferenc, Bihari Mihály, Such György, Szenté Zoltán, Szalai Júlia, Lovas István, Balassa Péter, Kenedi János, Heiszler Vilmos, Domokos Mátyás, Heller Ágnes, Kornai János, Hanák Péter, Eörsi István, Dániel Ferenc, Vezér Erzsébet, Szabó Miklós, Petschnig Mária Zita, Donáth László, Szalai Erzsébet, Vásárhelyi Miklós stb. etc. Vajon ők volnának a „komszocos kör új ruhája”, akik „kimaradtak az osztozkodásból”? – amit Mink András persze csak akkor állítana, „ha rosszhiszemű volna”. De mert nem rosszhiszemű, ezért csupán minden föltétel nélkül állít.

A fölsoroltak volnának netán azok, akik jelenlétét Mink András cikkének sugalmazása szerint az általa névvel megemlítettek és azok egyes írásai közömbösítik?

„A függetlenség mítosza” – ez a bombasztikus cím harangozza be Mink András Népszabadságtól vagy annak ürügyén írott lapos eszmefuttatását. Holott egy külső kritikusoknál is pontosabban érzékelt gondról valóban érdemes lett volna elmélkednie. Miről? Nagyon triviálisan: arról, hogy egy „teammunkában” – s minden lapszerkesztés az – a napi gyakorlatban vajon hogyan érhető el, hogy a „csapatjáték” a csapatban részt vevők roppant heterogenitása ellenére jó eredményekre vezessen. Lévén szó a Népszabadság egy országos napilap, arról, hogy bizonyos meglehetősen tág liberális korlátok között a lap egyszerre tudjon eleget tenni mind a napi tömegtájékoztatás és véleményorientálás céljainak, mind annak, hogy kifelé érzékeltesse, hányféle értelmező megközelítése lehet egy (szerintem) elérendő liberális demokráciában akár ugyanazon történéseknek is, befelé pedig teret nyisson a magukét mondani akaró, kreatív becsvágyakkal is megáldott belső és külső munkatársaknak arra, hogy – egy divatjamúlt kifejezéssel – „kiteljesíthessék önmagukat”, egyszerűen: elmondhassák: mi nekik (névvel aláírtan) a véleményük. Ez nem megy (belül sem) nézetek ütközése, konfliktusok nélkül.

A „függetlenség” absztrakt deklarációként valóban „mítosz”. A napi gyakorlatban annyit jelent, hogy egy több száz ezres lapból akkor is tájékozódhasson többé-kevésbé az olvasó arról, hányféle beállítottság, nézet, vélemény él körülötte, a „szomszédságában”, ha semmilyen más lapot nincs pénze előfizetni vagy megvásárolni. Ez természetesen csak egy ideál, ami felé legföljebb közelíteni lehet. És amelyikhez hozzátartozik azoknak a nézeteknek a megjelenítése is, amikkel alkalomadtán nem rokonszenvezek ugyan, sőt, amiket erős ellenérzésekkel veszek tudomásul, de mivel léteznek, nem lehet róluk mint olvasónak tudomást nem vennem. S ha valaki úgy látja, hogy egy ilyen beállítottságú sajtóorgánumban „tettek és szándékok egybemosódnak”? – Esetleg magában keresse a hibát. És a későbbiekben ne csak neki eleve nem tetsző szerzőket keressen a már eleve meghozott vélemény igazolására, hanem azokat is vegye számításba, akik szintúgy jelen lévő, ám „nem egyszerre populista és elitista” szemszögből „rendszerváltás-denunciáló” szerzői és karakteres, sőt, részbeni karaktermeghatározó szerzői a lapnak.

Könczöl Csaba

Korunk tünete az újságíró üldözési mániája (Válasz Könczöl Csabának)

Könczöl Csaba indulatoktól fűtött válaszcikke nem okozott igazi meglepetést számomra. Sem az a már-már hisztérikus hevület, amivel papírra vetette – a szerkesztetlenség, az ismétlődő kirohanások fel-feltörő hullámzása jól jelzik a hevület mértékét –, sem az a tény, hogy olyan szerző kelt ki „lapos, kis szösszenetem” ellen, aki a legcsekélyebb mértékben sem volt megszólítva. E két jelenség, bár nem meglepő, mégis értelmezésre szorul: Mielőtt azonban erre rátérnék, röviden válaszolok a nagyra becsült szerző ellenvetéseire.

Művecském ugyan nem hibátlan, de talán mégsem ad okot ilyen mértékű félreértelmezésre. Bár nem mindenhol tettem idézőjelbe a függetlenség általam kifogásolt válfaját, a szövegösszefüggésből elég pontosan kiderül, hogy a cikkben a „függetlenség” szót két, egymással ellentétes értelemben használom. A cikkben elemzett „függetlenség” értelmezésem szerint álca, szakmai inkompetenciát vagy ki nem mondható politikai állásfoglalást leplező burok. Az előbbivel nem foglalkoztam, az utóbbi kialakulásáról, működési mechanizmusáról, eszköztáráról írtam. Ez azonban nem jelenti azt, hogy kizárnám vagy netán kárhoztatnám a valóban hiteles és független újságírói magatartást. Azzal természetesen egyetértek, hogy egy ember, különösen írással foglalkozó ember érzelmi, világnézeti függetlensége fikció. A politikai publicisztikában azonban mégis van a fogalomnak egy talán sokkal prózaibb, de fontos értelme, amiről hosszasan lehetne elmélkedni. Röviden: az igazi függetlenség számomra az okokat kereső és szuverén ítéletet alkotó újságírói magatartás, amelyik egyenlő mértékkel mér, és állásfoglalását nem igazítja valamely politikai erő aktuális véleményéhez. Ilyen értelemben nem morális, hanem elsősorban szakmai kategória. Sajnos egyre ritkábban lehet vele találkozni.

Ez a kicsit talán hosszúra nyúlt fejtegetés választ ad Könczöl felháborodott kérdéseire: ő és általa hosszan sorolt szerzők azért nem szerepelnek a „bűnlajstromon”, mert nem tartoznak a „függetlenség” eme körébe. Úgy látszik, Könczöl kioktató megjegyzésével ellentétben én voltam az, aki naiv módon megpróbáltam komolyan venni, hogy a szavaknak jelentésük, a cikkeknek mondanivalójuk és nem utolsósorban szerzőjük van. Ergo, lehet róluk nem „anblok”, hanem „in konkrétó” beszélni. Márpedig azt vitapartnerem sem tagadja, hogy a cikkemben taglalt mentalitás létezik, a Népszabadságnál (is) markánsan megnyilvánul (talán nem volt szerencsés csak a Népszabadságból tallózni). Sőt, nem rejti véka alá iránta érzett ellenszenvét sem. Erről Karinthy egyik vizsgajelenete jut eszembe:

– Miért írják a paprikát két b-vel?

– Miért írnák két b-vel?

– Na látja, én is ezt kérdezem.

Továbbá, többszöri figyelmes olvasás után sem találtam cikkemben egyetlen utalást sem arra, hogy bárkit is be kellene tiltani. (Az ellenkezőjére igen!). De ezúton is sietek megnyugtatni minden érintettet, hogy sem Tanács Istvánra, sem senkire nem haragszom. Engem a „magyarfórumos” mentalitással ellentétben nem az érdekel, hogy „ki engedte meg ezeknek, hogy írjanak”, hanem az, hogy ki mit ír. A kettőt szerintem nem szabad összekeverni. Erről ennyit.

Mindazonáltal azt hiszem, kicsiny nézeteltérésünk nem erről szól. Nem hiszem ugyanis, hogy az irodalomban és filológiában jártas, tapasztalt szerzőnk ilyen szinten értette volna félre cikkemet. Inkább az a benyomásom, túl jól akarta érteni. Könczöl írása számomra ezért tünetszerű. A magyar sajtó jelenlegi állapotában nem csoda, hogy sokakban felsejlik egy összehangolt, sajtóellenes, liberális-jobboldali/populista összeesküvés rémképe. A véletlenből – mármint hogy Kósa Csaba és az én írásom egy időben jelent meg – így rendszer lesz. Azt a felszólítást vélhetik kiolvasni, jól érteni, hogy nosza, pártosodjunk uraim/elvtársaim. Aki nem kér a kormánypropagandából, azt mink megvédjük, de ennek ára van. Tessék beállni a sorba – mögénk.

Gondolom, Könczöl sem hiszi, hogy a nevemmel űzött játszadozás valami nagy lelemény lenne. (Már az óvodában is bosszantottak ezzel.) Számára a nevem beszélő névvé válik. Ők ott, mink itt – lehet választani!

Könczöl válasza, gondolom, erről a félelemről szól. Nem merném azt állítani, hogy ez a félelem megalapozatlan, bár azt sem hiszem, hogy írásom valóban tápot adna ennek. A magyar sajtó meghódítását célzó hatalmi törekvéseknek és akcióknak azonban számos sárkányfogvetése van. Nem a sajtószabadságot fenyegető veszedelemre gondolok elsősorban, hanem az újságírás mint szakma ellehetetlenülésére. A sajtó gründolása nemcsak a szellemi függetlenségüket megőrizni kívánókat teszi lehetetlenné, hiszen mindenki villámgyorsan bekerül vagy arra kényszerül, hogy tábort válasszon, hanem, mint az Könczöl írása is mutatja, az értelmes kommunikációt is. Végül már senki nem fogja tudni, mit is jelentenek a szavak, ki miről beszél. Ismét csak a sorok között fogunk olvasni azt firtatva aggodalmasan: ki honnan beszél? Ezért Könczöl írását némi megértéssel, de nem egyetértéssel nyugtáztam.

Mink – fejedelmi egyes – András

• Visszabeszélő