Skip to main content

Az idő partjainál

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
(Tamás Noémi képeiről)


Napjaink világszerte domináns „akcionista”, vagyis a jelenidejűség „itt és most”-jába – azt abszolutizálva – belefeledkező képzőművészeti „fősodrának” reflektálatlanságával szemben Tamás Noémi szemlélődésközpontú, filozofikus festészeti nyelvet használ.

Egyértelműen

a „vita contemplativa” mellett teszi le a garast. Szándékoltan nem mondom, hogy a „vita activa” ellenében, bármennyire kínáltatja magát itt egy efféle logikai ellenpontozás. Ugyanis festészetének egyik lényegi sugallata, hogy a lehetséges és létező életfölfogások nemcsak antinomikus viszonylatban állhatnak egymásai, miként ezt az újkori racionalizmus hagyományain nevelkedettekként gondolni hajlamosak vagyunk. Szuverén teljességgé egy létszemlélet nem csupán komplementer ellenpontjának hozzágondolása által válhat. A világgal szembeni szemlélődő beállítódás önérvényű belső szellemi-lelki teljesség lehet nemhogy a tolakodó, hanem még a tapintatos beavatkozási-megváltoztatási célzatosság nélkül is. Tamás Noémi festészete egy ilyen mentalitás képekké formálása.

Számomra ez a mentalitás határozza meg festészeti jellegzetességeit is. Képei, akár figurálisak, akár cselekményesek, akár – mint a Hullámok akvarelljei esetében – csak tettetik, hogy emlékeztetik a nézőt valami „objektívan azonosíthatóra”, hogy „hasonlítanak”: valójában mind az idő, a reáliák világán kívül álló álomképrögzítések. Egy közkedvelt századeleji fordulattal élve, e képek „belső tájak” rögzítései, e figurák egy álomszínpad „ködlovagjai”.

Méghozzá

egy olyan álomszínpadéi, amely leginkább Csipkerózsika elvarázsolt kastélyának az utolsó éber pillanat mozdulatában száz évre megdermedt udvartartására emlékeztet: egy megkezdett mondat közepén megakadt szó s az azt csak száz év múltán végigmondható nyitott ajak, egy célbaérés előtt a félúton elakadt pofon, egy meggyújtott, de csak száz év múltán ellobbantható gyufaláng, egy zsákmányra vetődés közben a levegőben száz esztendőre fönnakadt bestia, és megrettent áldozatának száz évre torokra forrott halálsikolya…

E Csipkerózsika-álomszerűségük miatt keltenek Tamás Noémi képei olyan hatást, mint az archaikus krétai festmények vagy szobrok, vagy a hatásukat tükröző korai görög archaika, esetleg az etruszk vázák és sírkamrák festményei: eleven még bennük az óegyiptomi ábrázolások időtlen statikussága, a jelenidejűségtől való emelkedett távolságtartás, viszont idegen tőlük az időbeli mozgalmasság érzékletes leképezésének igénye.

Közelebbi szemléleti rokonságok? Vélhető vagy valós hatások helyett legföljebb szubjektív benyomásaimról szólhatok: olyan századforduló környéki alkotókról, mint a grafikus Beardsley, a Csáth Géza által rajongásig szeretett Sassy Attila (Aiglon), Gulácsy Lajos. Igen, az álmokból stilizált magánmitológiát teremtett és a több évtizedes alábecsültség után ma egyre emelkedőbb csillagzatú szecesszió művészeiről. Nem abban az értelemben, ahogy e szót sokan műveletlenségből vagy gondolati restségből mint öncélúan indázó, tekervényes felületi dekorativitást értelmezik, hanem eredeti latin szótári jelentése szerint: a „secessio” egyik, itt aktuális értelme az, hogy „kivonulás”, „eltávolodás”, „félrehúzódás”. E szemléleti rokonság miatt merem Tamás Noémi festészetét az övék közelében emlegetni.

Vannak

persze e rokonságnak komoly gyakorlati hátrányai. A „secessio” – a szó említett eredeti, igazi értelmében – sosem kollektív vállalkozás: ez a legsajátosabb lényegének mondana ellent. És ezért drága árat kell fizetni: a „kivonulóban” a jelenidő gyöpén a nem is két, hanem több kapura játszó csapatok egyike sem szokta (jó érzékkel) fölismerni „a mi kutyánk kölykét”. Márpedig a képzőművészeti életben, akárcsak a más pázsitokon folyó napi mérkőzéseken, minden irányban csapatjátékok sorozata folyik. És aki nem ölti föl magára egyik csapat mezét sem, az óhatatlanul azon kaphatja magát előbb-utóbb, hogy „civil a pályán”. Még ha az edzőmérkőzéseken elnézik is téblábolását, a tétmeccsek kezdetekor a jobbik esetben is csak a kispadon tűrik meg jelenlétét.

Tamás Noémi helyzete a mai magyar festészeti életben és képzőművészeti köztudatban egy ilyen csapattalan „kispados” játékoséra emlékeztet. Senki nem vitatja immár másfél évtizedes művészi pályafutásának érdemeit és értékeit – viszont a csapatösszeállításoknál nem számolnak vele. A közemberi, a civil életben ez lehet nyomasztó (sokszor az is), járhat nehezen leküzdhető egzisztenciális nehézségekkel (sokszor jár is). Egy mélyebb, művészeti és életszemléleti értelemben viszont belső előnyökkel is járhat: ami a mindennapok szintjén a partvonal külső szegélyére állított „kispad”, az egzisztenciálfilozófiai megközelítésben lehet a lábunkat csobogva nyaldosó jelenidő féléber szemmel tartásának a helye – a legalkalmasabb megfigyelőállás, az idő partjairól.






















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon