Skip to main content

Igazodni muszáj?

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Kleist: Homburg hercege – Új Színház
Színház


Nem lehet kétséges, a rend államának hadseregében a feltétlen engedelmesség még a győztes csatánál is előbbre való. Homburg hercege – a brandenburgi választófejedelem és önmaga dicsőségére – sikeres rohamot vezet a svédek ellen. A fejedelem a porosz haditörvények értelmében mégis halálra ítéli nevelt fiát. A vád: parancsmegtagadás. A herceg ugyanis ahelyett, hogy várt volna a megbeszélt jelre, saját belátása szerint cselekedett. Végül elmarad a kivégzés, de a kemény nevelés és a fejedelmi szigor biztosíték rá, hogy a szertelen ifjú többé nem fog ellene szegülni a felsőbb akaratnak. Hargitai Iván rendezésének záróképében akárha a „Csatára! Győzelemre! Pusztuljon, aki Brandenburgra tör!” felkiáltásra tennék (az előadásban nem hangzik ugyanis el) két hosszú oszlopba állnak a szereplők. Elöl a választófejedelem (Avar István), mellette feszít a herceg (László Zsolt). Brandenburgnak nem forró fejű ifjoncokra, eredeti egyéniségekre, hanem megfontolt férfiakra, fegyelmezett katonákra van szüksége – és Homburg hercege megtanult igazodni. Csak László Zsolt dúlt tekintete árulkodik a megpróbáltatásról, amit ez az átformálódás a hercegnek jelentett.

László hercegében nincs semmi katonás, amikor először találkozunk vele. Készülődik a csatára, sajátos, dicsszomjas kábulatban babérkoszorúját készítgeti, majd ruháit vesztve, lázas önkívületben rohangál, alig véve tudomást a külvilágról. Nem álmodja mindezt – Kleist hercegétől eltérően –, hogy azután a valóság megadja magát álmainak; különös aktivitása arra vall, hogy harc előtti felfokozott állapotában a hadi sikert (és a szerelmi boldogságot) akarja, amit majd valóban kivív magának. A haditanács ülésén úgy viselkedik, mint egy szétszórt kamasz: csak testi valójában van jelen, gondolatai egy lány körül forognak. Fogalma sincs, hogy mi a parancs – mint kiderül, ez már nem először esik meg vele –, s így nincs, ami visszafogja, amikor úgy ítéli meg, elérkezett a pillanat a döntő rohamra. Az excentrikus, szertelen ifjú meglepő zsenialitással méri föl a helyzetet, és győzi meg igazáról a nála jóval tapasztaltabb, parancshű, idősebb hadfiakat is. (Ritkaság, amit László Zsolt játéka nyújt: az őrült zseniből nemcsak a zilált csudabogarat, hanem a kivételesen tehetséges, sodró erejű személyiséget is képes megmutatni.) Fogsága napjaiban – mint a gyermek, aki tudja jól, szülei nem haragszanak rá igazán, mikor büntetik – bízik a fejedelem atyai érzéseiben. Ám amikor már nem halogathatja tovább, hogy szembenézzen a tényekkel, hirtelen összeomlik. A rettegéstől megint csaknem önkívületbe zuhan: zokog, ordít, térdre veti magát, könyörögni kezd életéért – szélsőséges megnyilvánulásai idegenül hatnak a hűvösen kimért brandenburgi környezetben. De mikor a fejedelem felajánlja, hogy felmenti, ha írásban, hivatalosan kér kegyelmet – merthogy valóban úgy érzi, igazságtalanság történik vele –, némi hezitálás után a legszigorúbb brandenburgi erkölcsi normák szerint jár el: visszautasítja a felkínált lehetőséget. Halálfélelmét legyőzve, kedvese kérlelésével dacolva összetépi a megkezdett fogalmazványt. Büszkén várja a végső órát: morális megdicsőüléséről ábrándozik, és ismét az örökkévalóság felé kacsint. S hogy életét váratlan ajándékként visszakapja, újra teljesen összezavarná, ha nem kerekedne felül benne immár (várhatóan) végérvényesen a megkövetelt porosz, katonás rend.

Szavakkal nehéz visszaadni László Zsolt kivételesen érzékeny, nagyon pontosan kidolgozott játékának árnyalatait. Annál is inkább, mert László nem látványos, jól regisztrálható színészi eszközkészletet mozgósít, hanem – elmúlt évadbeli Kleist-alakításához, a Schroffenstein család Ottokárjához hasonlóan – egész személyiségét formálja át a kleisti hőssé. Nem keresgéli az azonosulás lehetőségét, rögtön egy a szereppel. Intenzív színészi jelenléte az előadás egyik legvonzóbb erénye. De ugyanígy szegényesek a szavak a bemutató másik fontos élményforrásának felidézéséhez: Hargitai rendezésének fényből és sötétből, gyertyalángokból és a fák között elvonuló Holdból, klasszikus muzsikából és csöndből teremtett atmoszférájának leírásához. A háromféle irányból induló képi utalások találkozási pontjainak kibontásához, amikor is érzékeltetni kellene a romantika eszközeinek megidézését, a herceg lelkének fény-árnyék viszonyait hol követő, hol ellenpontozó hangulati hatásokat és egy régebbi előadás reminiszcenciáit: a színházában először bemutatkozó fiatal rendező utalásait mestere, Székely Gábor legendás Katona József-beli korszakának utolsó rendezésére, A mizantrópra.

Finom jelzés ez a képi, díszletbeli feleselés: helyét keresi az új (rendezői) generáció (is). Vállalja a hagyományból, amit értékesnek gondol, de nem kíván besorolni az elődök által megalkotott rendbe, mint ahogy ezt Homburg hercege legvégül megtette.








Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon