Nem lehet kétséges, a rend államának hadseregében a feltétlen engedelmesség még a győztes csatánál is előbbre való. Homburg hercege – a brandenburgi választófejedelem és önmaga dicsőségére – sikeres rohamot vezet a svédek ellen. A fejedelem a porosz haditörvények értelmében mégis halálra ítéli nevelt fiát. A vád: parancsmegtagadás. A herceg ugyanis ahelyett, hogy várt volna a megbeszélt jelre, saját belátása szerint cselekedett. Végül elmarad a kivégzés, de a kemény nevelés és a fejedelmi szigor biztosíték rá, hogy a szertelen ifjú többé nem fog ellene szegülni a felsőbb akaratnak. Hargitai Iván rendezésének záróképében akárha a „Csatára! Győzelemre! Pusztuljon, aki Brandenburgra tör!” felkiáltásra tennék (az előadásban nem hangzik ugyanis el) két hosszú oszlopba állnak a szereplők. Elöl a választófejedelem (Avar István), mellette feszít a herceg (László Zsolt). Brandenburgnak nem forró fejű ifjoncokra, eredeti egyéniségekre, hanem megfontolt férfiakra, fegyelmezett katonákra van szüksége – és Homburg hercege megtanult igazodni. Csak László Zsolt dúlt tekintete árulkodik a megpróbáltatásról, amit ez az átformálódás a hercegnek jelentett.
László hercegében nincs semmi katonás, amikor először találkozunk vele. Készülődik a csatára, sajátos, dicsszomjas kábulatban babérkoszorúját készítgeti, majd ruháit vesztve, lázas önkívületben rohangál, alig véve tudomást a külvilágról. Nem álmodja mindezt – Kleist hercegétől eltérően –, hogy azután a valóság megadja magát álmainak; különös aktivitása arra vall, hogy harc előtti felfokozott állapotában a hadi sikert (és a szerelmi boldogságot) akarja, amit majd valóban kivív magának. A haditanács ülésén úgy viselkedik, mint egy szétszórt kamasz: csak testi valójában van jelen, gondolatai egy lány körül forognak. Fogalma sincs, hogy mi a parancs – mint kiderül, ez már nem először esik meg vele –, s így nincs, ami visszafogja, amikor úgy ítéli meg, elérkezett a pillanat a döntő rohamra. Az excentrikus, szertelen ifjú meglepő zsenialitással méri föl a helyzetet, és győzi meg igazáról a nála jóval tapasztaltabb, parancshű, idősebb hadfiakat is. (Ritkaság, amit László Zsolt játéka nyújt: az őrült zseniből nemcsak a zilált csudabogarat, hanem a kivételesen tehetséges, sodró erejű személyiséget is képes megmutatni.) Fogsága napjaiban – mint a gyermek, aki tudja jól, szülei nem haragszanak rá igazán, mikor büntetik – bízik a fejedelem atyai érzéseiben. Ám amikor már nem halogathatja tovább, hogy szembenézzen a tényekkel, hirtelen összeomlik. A rettegéstől megint csaknem önkívületbe zuhan: zokog, ordít, térdre veti magát, könyörögni kezd életéért – szélsőséges megnyilvánulásai idegenül hatnak a hűvösen kimért brandenburgi környezetben. De mikor a fejedelem felajánlja, hogy felmenti, ha írásban, hivatalosan kér kegyelmet – merthogy valóban úgy érzi, igazságtalanság történik vele –, némi hezitálás után a legszigorúbb brandenburgi erkölcsi normák szerint jár el: visszautasítja a felkínált lehetőséget. Halálfélelmét legyőzve, kedvese kérlelésével dacolva összetépi a megkezdett fogalmazványt. Büszkén várja a végső órát: morális megdicsőüléséről ábrándozik, és ismét az örökkévalóság felé kacsint. S hogy életét váratlan ajándékként visszakapja, újra teljesen összezavarná, ha nem kerekedne felül benne immár (várhatóan) végérvényesen a megkövetelt porosz, katonás rend.
Szavakkal nehéz visszaadni László Zsolt kivételesen érzékeny, nagyon pontosan kidolgozott játékának árnyalatait. Annál is inkább, mert László nem látványos, jól regisztrálható színészi eszközkészletet mozgósít, hanem – elmúlt évadbeli Kleist-alakításához, a Schroffenstein család Ottokárjához hasonlóan – egész személyiségét formálja át a kleisti hőssé. Nem keresgéli az azonosulás lehetőségét, rögtön egy a szereppel. Intenzív színészi jelenléte az előadás egyik legvonzóbb erénye. De ugyanígy szegényesek a szavak a bemutató másik fontos élményforrásának felidézéséhez: Hargitai rendezésének fényből és sötétből, gyertyalángokból és a fák között elvonuló Holdból, klasszikus muzsikából és csöndből teremtett atmoszférájának leírásához. A háromféle irányból induló képi utalások találkozási pontjainak kibontásához, amikor is érzékeltetni kellene a romantika eszközeinek megidézését, a herceg lelkének fény-árnyék viszonyait hol követő, hol ellenpontozó hangulati hatásokat és egy régebbi előadás reminiszcenciáit: a színházában először bemutatkozó fiatal rendező utalásait mestere, Székely Gábor legendás Katona József-beli korszakának utolsó rendezésére, A mizantrópra.
Finom jelzés ez a képi, díszletbeli feleselés: helyét keresi az új (rendezői) generáció (is). Vállalja a hagyományból, amit értékesnek gondol, de nem kíván besorolni az elődök által megalkotott rendbe, mint ahogy ezt Homburg hercege legvégül megtette.
- Rábeszélő [6]