[Kisbali László]

Nyomtatóbarát változat

Panni felvételizik

Dobos Krisztina örül, hogy immár nemcsak a 6+4+2 lehetséges, hanem a 8+4, mi több, a 9+3 is. Noha bizonyos emlékek alapján nem feltétlenül jó az, ami az MDF szószólóinak örömet okoz, azért az is jó, hogy vannak, akik ilyesmiben is élvezetet találnak. Mert mások állandóan fanyalognak, netán úgy gondolják, jó lenne még a 6+3+3, esetleg a 4x3 is. Magam kivált a 7+5-öt hiányolom, már csak azért is, mert Immanuel Kant A tiszta ész kritikájában e számpárnak a 12-höz való viszonyában mutatja be a matematika szintetikus mivoltát: „azzal, hogy a hétnek és ötnek egyesítését gondolom, még éppenséggel nem gondoltam a tizenkettő fogalmát, s bármennyit taglaljam is e lehetséges összegről alkotott fogalmamat, a tizenkettőt azért nem találom meg benne”. (Bevezetés, 5. szakasz.) Eddig világos.

Mindenesetre egyszerűbb, mint az okfejtések, melyekkel az oktatási rendszer lehetséges átalakítása mellett érvelnek. Az egyik álláspont szerint a 6+4+2-es oktatási rendszer csökkenti a kötelező oktatás időtartamát, mert 8–6=2, a másik álláspont szerint viszont növeli, hiszen 6+4=10. Quod erat demonstrandum. Mert a 10–8 ugyan szintén kettővel egyenlő, de ez +, amaz meg – lesz. Azaz a vita megint a matematikáról szól. Ha ugyanis a matematika analitikus, abból egyenesen következik, hogy 6+4+2=12; ha viszont szintetikus jellegű, akkor ez nem következik, és ekkor ezt külön ki kell mondani. Vagyis: ha a háromszakaszú tervet kigondoló minisztérium világosan kimondaná, hogy egyetlen önkormányzatnak sem lesz joga csak hat osztályt működtetni, akkor érvénytelen lenne az összes ellenzéki állítás, miszerint rövidesen minden második gyerek csak hat elemit fog végezni. A minisztérium azonban ilyesmit nem mondott. Ennek két oka lehet: vagy Bokros úr beintett, vagy a minisztérium határozottan antikantiánus álláspontot foglal el a matematika természetének kérdésében. Már meg is képződött lelki szemeim előtt, ahogy az MDF-es honatyák éjszakákon keresztül tanulmányozzák a kanti ismeretelméletet, csak hogy elpattinthassák a koalíció leggyengébb láncszemét.

Hatalom és iskolarendszer kapcsolatáról beszél rejtvényszövegünk. Szerzője (1926–1984) francia filozófus, aki filozófiai elgondolásait történeti kutatásokhoz kapcsolta. Írt az elmeklinika vagy a szerelem történetéről. Úgy látja, a modern civilizáció a testi szenvedéseket kifinomultabb tortúrával cseréli föl: pl. a mogyorófavessző helyére a vizsgarendszer kerül. Ezt követően már majdnem mindegy, hogy milyen felosztásban törik be a gyerekeket.

Kislányom éppen most felvételizett. Várjuk az eredményt, és izgulunk. Ha igaza van a minisztériumnak, akkor megpróbálkozhatunk az eredmény kitalálásával. A gimnázium 8 osztályos, a túljelentkezés tizenötszörös, Panni 10 éves; mindebből logikusan következik: (8x15):10=12. Éppen 12! Uraim és hölgyeim, nem lehetne ezzel a szisztémával próbálkozni? (Amúgy pedig: bocs, Immanuel!)

Az iskola hatalma

„A fegyelem a rangsor és az elrendezéseket kialakító technika művészete. Vegyük az »osztály« példáját. A jezsuiták kollégiumai binárisan, egyúttal tömegesen szerveződtek; az akár két- vagy háromszáz tanulót számláló osztályokat tízes csoportokra osztották fel; mindegyik csoportot parancsnokostul egy táborba – a rómaiba vagy a karthagóiba – sorolták; mindegyik csoporttal szemben egy másik tízes csoport állt. Az általános séma a háború és versengés sémája; a tanulás, a tanonckodás a besorolás párviadal, két hadsereg megütközésének formájában zajlott; minden tanuló teljesítménye beleíródott ebbe az általános párbajba. (…) Lassan – de főleg 1762 után – kibomlik az iskolatér, homogén lesz az osztály, individuális elemekből tevődik össze, amelyek egymás mellett foglalnak helyet a tanító szeme előtt. A XVIII. században a »rangsor« az egyének elosztását kezdi jelölni az iskolai rendszerben: tanulók sorait az osztályban, a folyosókon, az udvarokon; a rangsor, amely mindenkit besorol minden egyes feladattal, minden egyes próbatétellel kapcsolatban; rangsor, amelyet hétről hétre, hónapról hónapra, évről évre lehet megszerezni; az osztályok életkor szerinti, egymást követő sora; a tanított tárgyak egymásutánja, a tárgyalt kérdések egyre növekvő nehézségi foka. S a kötelező felsorakozások együttesében minden egyes tanulót, kora, teljesítménye, viselkedése szerint hol ez a rangsorolás illet meg, hol az; folyton változtatja a helyét a rekeszek sorában. (…)

A szeriális tér megszervezése az elemi oktatás egyik nagy gyakorlati változása. Lehetővé tette a hagyományos módszer meghaladását, lehetővé vált minden egyes tanuló ellenőrzése, valamennyiük egyidejű munkája. Megszervezte a tanulási idő új gazdaságosságát. Az iskola terét holmi tanulógépként működtette…

A hagyományos képzés (egységes, egyetlen tanító által ellenőrzött idő, egyetlen vizsgával szentesítve) »beavató« idejét felváltotta a fegyelmező idő, többszörös és progresszív sorozataival. Részleteiben igen aprólékos, analitikus pedagógia alakul ki (a tanítás anyagát legegyszerűbb elemeire bontja, a haladás valamennyi fázisát szorosan egymást követő fokozatokba hierarchizálja). Így az idő minden pillanatában lehetőség nyílik a részletes ellenőrzésre és a pontos beavatkozásra (megkülönböztetésre, korrekcióra, büntetésre, eltávolításra); lehetőség van a jellemzésre, tehát az egyének felhasználására a rangsorban elfoglalt helyük szerint. (…) Az időbeli szétszóródást összegyűjtik, hogy nyereséggé váljék, és hatalmukba kerítik az elillanó időtartamot. A hatalom közvetlenül kapcsolódik az időhöz, biztosítja fölötte az ellenőrzést, és garantálja felhasználását.”

???

• Ki beszél?