[Kisbali László]

Nyomtatóbarát változat

Ó

Magas méltóságot viselő katolikus teológus fejtette ki nézeteit nemrégiben liberalizmusról, ateizmusról s más szívén fekvő kérdésekről. A nyilatkozat katolikus értelmiségiek tiltakozása nyomán vált szélesebb körben ismertté: többek között Balassa Péter, Beke Kata, Esterházy Péter, Kamarás István, Pomogáts Béla azt nehezményezte, hogy Bolberitz dékán úr olyan antijudaista nézeteket képvisel, amelyeket már a katolikus egyház is elutasított. Az Új ember című hetilap főszerkesztője azonban mindenkit megnyugtatott: a tiltakozás „katolikus értelmiségiek egy csoportjának meggyőződését fejezi ki, és nem a katolikus értelmiségét”. Hát – lehet. Magam azonban titkon remélem, hogy ezen az „egy csoporton” kívül is vannak még keresztény írni és olvasni tudók, akik a XVIII. századi gettók világának jellemzésekor nem nyomban a fasizmusra asszociálnak, s akiknek Marxról nem az jut rögtön az eszükbe, hogy zsidó volt, és a zsidókról sem csupán az, hogy Marx közéjük tartozott.

Bolberitz láthatóan nem „elszólta magát”. Tudatosan fogalmaz, hiszen előre tiltakozik az ellen, hogy álláspontját antiszemitizmusnak tekintsék. Valóban nem az. Jóval avittasabb nézeteket képvisel, mint a XIX. században kialakult politikai antiszemitizmus. Tézisét, miszerint a zsidóság nagy szerepet játszott az ateizmus elterjesztésében, arra a feltételezésre alapozza, hogy a zsidók mindig is hadilábon álltak a hittel: valódi vallásuk sosem volt (noha az „istenkeresés” törekvését jóindulatúan elismeri): „Istenük a XVIII. századtól kezdve fokozatosan sem nem az Ószövetség Istene, sem nem az Újszövetség Megváltója.” A szomorú helyzet tényleg az, hogy a zsidók sohasem hittek az „Ószövetség Istenében”. Nem tudnak ugyanis olyasmiről, hogy azon az egyen kívül valaha is köttetett volna újabb szövetség Isten és ember között. Ami keresztény nézőpontból „ó”, az a zsidó hagyomány felől „a” szövetség. Az ehhez a szövetséghez való hűség definiálta a zsidót, akkor is, amikor Bolberitz úr ateizmust szimatol. Rejtvényszövegünk szerzője (1729–1786) pl. olyan zsidó, aki nem csupán „ismerte”, de formálta is „a felvilágosodás eszméit”. A XVIII. századi német kultúra kimagasló alakja, ami nem gátolja meg őt abban, hogy kitartson vallása mellett, s ezt javasolja hitsorsosainak is. Tagadhatatlan persze, hogy nem buzdítja őket a keresztény hitre való áttérésre sem, de nem megátalkodott ateizmusból, hanem abból a vallásos meggyőződésből, hogy „Isten nem véletlenül vésett mindegyikünknek sajátos vonásokat az arcára”.

Bolberitz úr azonban mindettől függetlenül sem antiszemita. Az állítás ugyanis, hogy a zsidók terjesztették el az ateizmust, csak akkor szólhat „Jákob háza” ellen, ha a „hitetleneket” a Gonosz képviselőinek tekintjük. Ateista értelmiségiek széles köreiben tézise csak szimpátiát kelthet a zsidók iránt. Dékán úr, vigyázzon, a végén még a filoszemitizmus gyanújába keveredik!

Törvényes lelkiismeret

„Most sem adhatunk Jákob házának bölcsebb tanácsot, mint éppen ezt: illeszkedjetek be annak az országnak az erkölcseibe és alkotmányába, ahová kerültetek, de állhatatosan tartsatok ki atyáitok vallása mellett is. Hordjátok mindkét terhet, amennyire csak tőletek telik. Igaz, a vallás miatt, melyhez hűek maradtok, súlyosabbak a polgári élet terhei, a klíma és a kor is számos szempontból nehezebbé teszi vallási törvényeitek betartását. Ezért még inkább tartsatok ki, álljatok megingathatatlanul a helyen, ahová a gondviselés vezetett benneteket, és hagyjátok, hogy beteljesedjék rajtatok, amit törvényhozók már jóval ezelőtt megjövendöltek nektek.

Nem látom be, hogy akik Jákob házában születtek, miképpen mentesülhetnének a törvények alól úgy, hogy teljesen tiszta maradjon a lelkiismeretük. Azt megengedték nekünk, hogy elmélkedjünk a törvényen, azt talán meg lehet változtatni, ami időhöz, helyhez és körülményekhez volt kötve, ha ez a mindenek felett álló törvényhozónak tetszeni fog, és ha erre vonatkozó akaratát tudtunkra adja; oly hangosan, oly nyilvánosan és minden kétségen és aggályon felül álló módon, mint ahogyan magát a törvényt adta nekünk. Mindaddig azonban, amíg ez nem történik meg, okoskodásunk nem szabadíthat föl a szigorú engedelmesség alól, amellyel a törvénynek tartozunk…

A názáreti Jézus sohasem hangoztatta, hogy azért jött, hogy Jákob házát a törvény alól feloldja. Mi több, kifejezetten az ellentétét mondotta, és ami még több, ő maga éppen az ellenkezőjét cselekedte. Názáreti Jézus maga ráadásul nem csupán Mózes törvényeit, hanem a rabbik rendelkezéseit is betartotta… És tinéktek, szeretett testvéreim és embertársaim, akik Jézus tanításait követitek, tinéktek zokon kell-e vennetek, ha azt tesszük, amit vallásotok alapítója maga tett, és tekintélyével megerősített? …és ha a polgári egység nem érhető el más feltétel mellett, csak úgy, hogy eltérjünk a törvénytől, amit kötelezőnek tartunk a magunk számára, akkor szívből sajnálatos ugyan, de szükségesnek véljük kijelenteni, hogy ebben az esetben inkább a polgári egységről kell lemondanunk… A törvénytől jó lelkiismerettel nem térhetünk el, és mi hasznát látnátok lelkiismeretlen polgártársaknak? Miként teljesedhet be azonban oly módon a prófécia, hogy egykor csak egy nyájnak és egy akolnak kell lennie?

Testvérek, ha igazi boldogságra törekedtek, ne hagyjátok, hogy megegyezést hazudjunk ott, ahol nyilvánvalóan a sokféleség volt a gondviselés terve és végcélja. Egyikünk sem gondolkodik és érez tökéletesen úgy, ahogy embertársa, miért kellene hát csalóka szavakkal rászednünk egymást? És ha már sajnos ezt tesszük is különösebb jelentőséggel nem bíró napi érintkezéseink, beszélgetéseink során, miért tegyük azt még azokban a dolgokban is, amelyeken időbeli és örök jólétünk, egész rendeltetésünk múlik? Életünk legfontosabb dolgaiban miért kell alakoskodással felismerhetetlenné tenni magunkat, amikor Isten nem véletlenül vésett mindegyikünknek sajátos vonásokat az arcára?”

???

(Részlet egy magyarul még meg nem jelent műből)

• Ki beszél?