Skip to main content

„Munkások! Elvtársak! Budapesti dolgozók!”

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Színház


Szeretni kell…
Esterházy Péter: Kis magyar pornográfia; Egy nehéz nap éjszakája (Merlin Színház)




„Az ötödik osztályos tanulók hazaszeretete – bár még csak kialakulóban van, de már jórészt – szocialista jellegű.” (A tanulók világnézeti és erkölcsi fejlődése, Tankönyvkiadó, 1964)


Teszel-veszel otthon, mész az utcán, közben dúdolgatsz, oda se figyelsz, mit – de egyszer csak azon kapod magad, hogy már jó ideje valamelyik mozgalmi nótánál, esetleg az Internacionálénál tartasz. Elgondolkodtató – egyszerre szomorú és mulatságos – ez az önkéntelen dallamválasztás, mélyén az elmúlt évtizedek lélekbe ivódott emlékeivel. Pedig rendesen utáltad a minden héten kötelező iskolai mozgalmi programokat: kiszes esküvőkön, névadókon statisztálni, hősi emlékműnél  tisztelegni, katonásdit játszani, hozzá az Ifjú Gárda-indulóval hangolni. És soha nem tudtad megszokni, hogy az iskolában másképp kell beszélni, mint otthon. Felserdülvén meg már azt is egyre inkább fel tudtad mérni, mi mindentől fosztattál meg, zárattál el ebben a legvidámabb barakkban… És mégis, azóta is benned lapulnak a legfogékonyabb éveidben beléd táplált szimpla dallamocskák. De ugyanilyen ártatlanul mondod ki azt is mind a mai napig: Felszabtér és Novhéttér.

Rossz emlék, de a miénk.

Jordán Tamás korosztályának – vagy másfél évtizeddel korábban – jóval zordabb, de még hittel áthatott diákévek jutottak. A múltidézés, amire Jordán műsora, a Szeretni kell… vállalkozik, nem keserű, és bár nem keserű, mégsem hamis; mivel hiteles személyiség, rendszerfüggetlen rendező ajánlja az emlékezés hangneméül az iróniát (és öniróniát). Összeér itt a mindent átható ifjonti jókedv és az olyan-borzasztó-hogy-azon-már-csak-röhögni-érdemes felnőttes szemlélete.

„Mi ez? Ólomkristály? Nem, műanyag!” 1957: abszurditásokkal zsúfolt hétköznapok, megerőszakolt ünnepek. Beszédek, dalok, hirdetések, jelenetek: mindenütt ugyanaz a bugyutaság, nyelvi-képi szegényesség, életbeli lepusztultság – és a fölé lebegtetett kötelező pátosz. „Az első lakás első lakóinak pillantása – kommentál a korabeli narrátor, és a színészek máris adják hozzá az ironizált képsort –, nem a falból, a csapból folyik a víz.”

„Konszolidáció”: lélekben összepréselt emberek, akik nem főszereplői életüknek. Sodródó, ifjú káderjelölt – Kupcsok Zoltán emlékezetes alakítása –, akinek nem kenyere a beszéd és a gondolkodás, ám teszi, amit elvárnak tőle: felvételizik a pártba. Meggyőződéses elvtársnő – Lázár Kati remek jelenete –, aki nem érti, az idő jártával miképp kopott ki (eszméivel együtt) az életből.

Selmeczi György intenzív zenei jelenlétének és a színvonalas csapatjátéknak köszönhetően (melyben ezúttal a Merlin Színészképző Műhely növendékein kívül „felnőtt” színészek is részt vesznek) nem lankad a hangulat a hosszadalmasabb vagy az inkább csak a felszínt súroló jelenetek idején sem, bár kétségtelen, hogy javára vált volna a műsornak a feszesebb, átgondoltabb szerkezet.

„Szeretnék életem főszereplője lenni?” – hangzik Esterházy Péter egyik álkérdése a Kis magyar pornográfiából. A mű részleteit Vallai Péter tolmácsolja a Merlin másik emlékestjén, mely az író 44. születésnapjára készült. Tíz évvel ezelőtt Esterházy is humorral, anekdotázva, állításokat kérdéssé hajlítva beszélt a félmúltról és (fél)jelenről, s nemcsak azért, mert akkor még nem lehetett volna másképp, hanem az elszaporodó rosszízű „szembenézősdik” ellenében is. Ekképp – bár kuruczok és labanczok tábora azóta jelentősen átstrukturálódott – ma is éppen elég pornográful hat a szöveg, melyet immár, ha valaki csak egyszer is hallotta Vallai estjét, nehezen tudná úgy olvasni, hogy a mondatokat ne a színész hangján, groteszk intonációjával (sőt, gesztusaival együtt) hallja-lássa. „Igaz, hogy a sz[ocializmus]-ban tejben-vajban fürdéznek az emberek? – Nohát, ezt, így azért, direkte nem mondanám; de jó irányban kapiskál az elvtárs, ha meg nem sértem.”

Születésnapi köszöntőként Vallai, Takács Katalin és a Melis László vezette zenekar felidézi ama 44 év előtti április 14-ét, a születés napját, illetve Egy nehéz nap éjszakáját. Markovits Ferenc szerkesztésében és rendezésében szavakból, zenéből, filmkockákból többdimenziós, posztmodern színpadi szöveg teremtődik, melynek különböző szintjei hol szétválnak, hol összefutnak, erősítve vagy éppen ironizálva egymást. Egy napban egy korszak – a kora ötvenes évek, l. még KMP, Anekdot – rádió- és szinkronstúdióból közvetítve. Zajlik az élet: unalmas, lehangoló, hazug, nevetséges. De nem rossz ómen: éppen aznap vendégszerepelt Budapesten Obrazcov, amikor a történelmi nevű család most ünnepelt tagja – már fut is az impozáns névsor a képernyőn – megkezdte ismerkedését a nagybetűssel.

Kedves E. P. mester, tartson soká és még azon is túl ez az ismeretség!

Előadások:

Szeretni kell         október 11., 12., 19 h
Egy nehéz nap     október 17., 30., 31., 19 h
























Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon