[Kisbali László]

Nyomtatóbarát változat

Szatírapolitika

Könnyekig meghatott a múlt héten, amikor dr. Boross megvédte Horn Gyulát a liberális sajtó aljas és alantas támadásaival és rágalmaival szemben. Micsoda nemeslelkűség, micsoda gesztus: „legalább mi, miniszterelnökök tartsunk össze!” Egy kicsit levon e generózus nyilatkozat értékéből, hogy túlságosan is jól illeszkedik az exkormánypártok (és sajtójuk) újsütetű kampányába: arra törekszenek, hogy szembeállítsák a derék állambarát szocialistákat az idegen lelkű liberálisokkal. Tekintsünk el attól, hogy e támadások valószínűleg csak az SZDSZ-nek tesznek jót, hiszen számára a nagyobb veszélyt most éppen az önálló arculat elvesztése jelenti. Figyeljünk fel azonban arra az esztétákat megszégyenítő műgondra, mellyel Boross a lehetséges bírálat stilisztikai jellemzőit elemzi. E hajlandóságával persze nem marad egyedül. Országunk lakói – tekintet nélkül nemre és rangra – egy ideje mind-mind elismerik a kritika jogosultságát, csak arra az apróságra tartanak igényt, hogy megmondják: mit tekintenek jogos kritikának. Tudja, hogy mihez tartsa magát a bíráló!

Nálunk ezért sokak számára meglehetősen nehéz szatírát írni, bár – mint rejtvényszövegünk, egy 1689-ben született francia szerző nagy művének részlete mutatja – e műfajnak komoly politikatörténeti elemzése is lehetséges. Ezért aztán napokig foglalkoztatja az országot (azaz: a tömegkommunikációt), hogy vajon bírálhatja-e a kormányt az újrainduló rádiókabaré. S lám: bírálhatja; mindenki megnyugodhat. Azt pedig tekintsük apró malőrnek, hogy egy napilapot újranyomtatnak, mert benne stilisztikailag nem megfelelő fordulatokkal bírálták a miniszterelnök ominózus beszédét.

Azt gondolom azonban, hogy mindaddig baj van, amíg a bíráló „ügyel a szavaira”. Mert Oscar Wilde-nál lehet művész a kritikus; közügyekben azonban jobb, ha nem is hallott a stilisztikáról, hiszen itt csak az igazságra kellene ügyelnie. Amíg a lapok és tömegközlési eszközök munkatársai számára kérdés, hogy mi a „sajtó és politika helyes viszonya”, amíg az e kérdésben elfoglalt álláspont határozza meg, hogy mi szerepel az újságban, addig befellegzett a kritikának.

Ezért nem értem, hogy miért kellene örülni annak a levélnek, amellyel Horn tisztelte meg a MÚOSZ közgyűlését. Persze, a miniszterelnök azt írta, a kormánynak nincs kedvenc sajtója, s biztosítani akarják a sajtószabadságot. Mi több, személy szerint egyenesen igény tart a kritikára. Hol itt a hiba? Azt gondolom, a válasz egyszerű: ez így nem igaz. A kormánynak ugyanis van „kedvenc” sajtója. És ez egyáltalán nem baj. A kérdés csak az, hogy a kormány betartja-e a törvényeket, vagy sem. És ez nem deklarációk kérdése. Ha csak azért van sajtószabadság egy országban, mert ennek biztosítását a kormány „hivatásának tekinti”, igen nagy baj. A kormánynak nincs módja szabadságot adományozni népének. Ahogyan az is mindegy, hogy a kormányfő „igényli-e a kritikát”, vagy sem.

A szabadság árnyéka


„(A gondolatokról.) Egy bizonyos Marszüasz azt álmodta, hogy elvágta Dionüsziosz torkát. Ez utóbbi halálra ítélte, mondván: nem álmodta volna éjszaka, ha nem gondolta volna napközben. Szerfölött zsarnoki bánásmód, minthogy ha gondolt is rá, merényletre nem szánta magát. A törvények csakis másokra kiható cselekedetek büntetésére vállalkozhatnak.

(A tapintatlan szavakról.) Mindennél önkényesebb a felségsértés bűnének megállapítása akkor is, ha tapintatlan szavakra vonatkoztatják. A beszéd annyiféleképp értelmezhető, oly nagy különbség van a tapintatlanság és a gúny között, és oly csekély az eltérés az egyik vagy a másik kifejezési módjában, hogy a törvény nem szabhat ki halálbüntetést bizonyos szavak használatáért, hacsak kifejezetten meg nem jelöli azokat a szavakat.

A szavak nem alkotnak bűntárgyat, minthogy csak a gondolat tartja össze őket. Legtöbbször nem is egymagukban fejezik ki a jelentést, hanem a hangsúlyozás révén. Gyakran előfordul, hogy ugyanazokat a szavakat elismételve nem ugyanazt az értelmet kapjuk, ez ugyanis a szavak más dolgokkal való összefüggésén múlik. Olykor a csend kifejezőbb minden beszédnél. Mindez szerfölött kétértelmű. Hogyan is lehetne hát erre rámondani a felségsértés bűnét? Bárhol hasonló törvényt hoztak, ott nemcsak a szabadság szűnt meg, de még az árnyéka is. (…)

(Az írásokról.) Az írások olyasmit tartalmaznak, ami a szavaknál állandóbb; ámde hacsak nem felségsértést készítenek elő, nem lehetnek felségsértési bűn tárgya. (…)

Önkényuralmi államokban a szatirikus írásmű teljességgel ismeretlen, minthogy részint a levertség, részint a tudatlanság miatt hiányzik a hozzá való tehetség és a hozzá való akarat. Demokráciában ugyanazon okból nem akadályozzák, amiért egyeduralomban gátat vetnek neki. Mivelhogy rendszerint a hatalmasok ellen irányul, a demokráciában hízeleg a kormányon lévő nép rosszindulatának. Monarchiában tiltják, ámbár inkább rendtartás, semmint a bűntények körébe utalják. Elszórakoztatja a közvélemény rosszindulatát, megvigasztalja a háborgókat, mérsékeli a tisztségek keltette irigységet, türelemre inti, avagy tulajdon szenvedésein való nevetésre ösztönzi a szenvedő népet.

A leghatározottabban az arisztokratikus kormányzat tiltja a szatirikus írásokat. A közhivatalnokok amolyan kis uralkodók, akik nem elég nagyok ahhoz, hogy lenézően kezeljék a sértegetést. Ha monarchiában a gúny céltáblája az uralkodó, ő oly magasan áll, hogy a nyíl őt nem érheti. Nemesi férfiút azonban át- meg átjárhat. Ezért aztán a decemvirek halálbüntetéssel sújtották a szatirikus írások szerzőit.”

???

• Ki beszél?