Skip to main content

A szabadság árnyéka

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Szatírapolitika

Könnyekig meghatott a múlt héten, amikor dr. Boross megvédte Horn Gyulát a liberális sajtó aljas és alantas támadásaival és rágalmaival szemben. Micsoda nemeslelkűség, micsoda gesztus: „legalább mi, miniszterelnökök tartsunk össze!” Egy kicsit levon e generózus nyilatkozat értékéből, hogy túlságosan is jól illeszkedik az exkormánypártok (és sajtójuk) újsütetű kampányába: arra törekszenek, hogy szembeállítsák a derék állambarát szocialistákat az idegen lelkű liberálisokkal. Tekintsünk el attól, hogy e támadások valószínűleg csak az SZDSZ-nek tesznek jót, hiszen számára a nagyobb veszélyt most éppen az önálló arculat elvesztése jelenti. Figyeljünk fel azonban arra az esztétákat megszégyenítő műgondra, mellyel Boross a lehetséges bírálat stilisztikai jellemzőit elemzi. E hajlandóságával persze nem marad egyedül. Országunk lakói – tekintet nélkül nemre és rangra – egy ideje mind-mind elismerik a kritika jogosultságát, csak arra az apróságra tartanak igényt, hogy megmondják: mit tekintenek jogos kritikának. Tudja, hogy mihez tartsa magát a bíráló!

Nálunk ezért sokak számára meglehetősen nehéz szatírát írni, bár – mint rejtvényszövegünk, egy 1689-ben született francia szerző nagy művének részlete mutatja – e műfajnak komoly politikatörténeti elemzése is lehetséges. Ezért aztán napokig foglalkoztatja az országot (azaz: a tömegkommunikációt), hogy vajon bírálhatja-e a kormányt az újrainduló rádiókabaré. S lám: bírálhatja; mindenki megnyugodhat. Azt pedig tekintsük apró malőrnek, hogy egy napilapot újranyomtatnak, mert benne stilisztikailag nem megfelelő fordulatokkal bírálták a miniszterelnök ominózus beszédét.

Azt gondolom azonban, hogy mindaddig baj van, amíg a bíráló „ügyel a szavaira”. Mert Oscar Wilde-nál lehet művész a kritikus; közügyekben azonban jobb, ha nem is hallott a stilisztikáról, hiszen itt csak az igazságra kellene ügyelnie. Amíg a lapok és tömegközlési eszközök munkatársai számára kérdés, hogy mi a „sajtó és politika helyes viszonya”, amíg az e kérdésben elfoglalt álláspont határozza meg, hogy mi szerepel az újságban, addig befellegzett a kritikának.

Ezért nem értem, hogy miért kellene örülni annak a levélnek, amellyel Horn tisztelte meg a MÚOSZ közgyűlését. Persze, a miniszterelnök azt írta, a kormánynak nincs kedvenc sajtója, s biztosítani akarják a sajtószabadságot. Mi több, személy szerint egyenesen igény tart a kritikára. Hol itt a hiba? Azt gondolom, a válasz egyszerű: ez így nem igaz. A kormánynak ugyanis van „kedvenc” sajtója. És ez egyáltalán nem baj. A kérdés csak az, hogy a kormány betartja-e a törvényeket, vagy sem. És ez nem deklarációk kérdése. Ha csak azért van sajtószabadság egy országban, mert ennek biztosítását a kormány „hivatásának tekinti”, igen nagy baj. A kormánynak nincs módja szabadságot adományozni népének. Ahogyan az is mindegy, hogy a kormányfő „igényli-e a kritikát”, vagy sem.

A szabadság árnyéka


„(A gondolatokról.) Egy bizonyos Marszüasz azt álmodta, hogy elvágta Dionüsziosz torkát. Ez utóbbi halálra ítélte, mondván: nem álmodta volna éjszaka, ha nem gondolta volna napközben. Szerfölött zsarnoki bánásmód, minthogy ha gondolt is rá, merényletre nem szánta magát. A törvények csakis másokra kiható cselekedetek büntetésére vállalkozhatnak.

(A tapintatlan szavakról.) Mindennél önkényesebb a felségsértés bűnének megállapítása akkor is, ha tapintatlan szavakra vonatkoztatják. A beszéd annyiféleképp értelmezhető, oly nagy különbség van a tapintatlanság és a gúny között, és oly csekély az eltérés az egyik vagy a másik kifejezési módjában, hogy a törvény nem szabhat ki halálbüntetést bizonyos szavak használatáért, hacsak kifejezetten meg nem jelöli azokat a szavakat.

A szavak nem alkotnak bűntárgyat, minthogy csak a gondolat tartja össze őket. Legtöbbször nem is egymagukban fejezik ki a jelentést, hanem a hangsúlyozás révén. Gyakran előfordul, hogy ugyanazokat a szavakat elismételve nem ugyanazt az értelmet kapjuk, ez ugyanis a szavak más dolgokkal való összefüggésén múlik. Olykor a csend kifejezőbb minden beszédnél. Mindez szerfölött kétértelmű. Hogyan is lehetne hát erre rámondani a felségsértés bűnét? Bárhol hasonló törvényt hoztak, ott nemcsak a szabadság szűnt meg, de még az árnyéka is. (…)

(Az írásokról.) Az írások olyasmit tartalmaznak, ami a szavaknál állandóbb; ámde hacsak nem felségsértést készítenek elő, nem lehetnek felségsértési bűn tárgya. (…)

Önkényuralmi államokban a szatirikus írásmű teljességgel ismeretlen, minthogy részint a levertség, részint a tudatlanság miatt hiányzik a hozzá való tehetség és a hozzá való akarat. Demokráciában ugyanazon okból nem akadályozzák, amiért egyeduralomban gátat vetnek neki. Mivelhogy rendszerint a hatalmasok ellen irányul, a demokráciában hízeleg a kormányon lévő nép rosszindulatának. Monarchiában tiltják, ámbár inkább rendtartás, semmint a bűntények körébe utalják. Elszórakoztatja a közvélemény rosszindulatát, megvigasztalja a háborgókat, mérsékeli a tisztségek keltette irigységet, türelemre inti, avagy tulajdon szenvedésein való nevetésre ösztönzi a szenvedő népet.

A leghatározottabban az arisztokratikus kormányzat tiltja a szatirikus írásokat. A közhivatalnokok amolyan kis uralkodók, akik nem elég nagyok ahhoz, hogy lenézően kezeljék a sértegetést. Ha monarchiában a gúny céltáblája az uralkodó, ő oly magasan áll, hogy a nyíl őt nem érheti. Nemesi férfiút azonban át- meg átjárhat. Ezért aztán a decemvirek halálbüntetéssel sújtották a szatirikus írások szerzőit.”

???

























Kapcsolódó cikkek

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon