Ma este nevetünk

Dömötör Adrienne

Nyomtatóbarát változat

A színpadon reptéri kifutópálya, gondosan kidolgozott makettek, az előtérben életnagyságú repülőgép szárnyának csücske. Felpörög a motor, fények gyúlnak, szél süvít – a tökéletes rendezői-díszlettervezői „önmegvalósítás” pillanatai. A kép gyönyörű, a technika kifogástalanul működik; csakhogy éppen semmi szükség erre az egész monstrumra. A rendező máris módosítja koncepcióját, és kidobatja a díszletet.

Századunk második felében – Brook, Grotowsky, Mnouschkine, Wilson és mások korában – nemigen jutna eszünkbe feltenni a kérdést, ment-e a (színi) világ a rendezői színház megvalósulásával előbbre. De Pirandello – íróként és rendezőként is – idegenkedett a gondolattól, hogy a szerző és az általa megírt szerepeket betöltő színészek közé befurakodjon, és az előadásra rátelepedjen a rendező a maga önálló elképzeléseivel, zsarnoki akarnokságával. Az 1930-as Ma este improvizálunkban egy előadás születésének pirandellós (a színház a színházban játékra épülő) képét adja, a középpontban egy olyan rendező figurájával, aki minden igyekezete ellenére inkább gátolja, semmint elősegíti a bemutató létrejöttét. A magyar nézők előtt mindeddig ismeretlen Pirandello-mű önironikus játéklehetőségek végtelen sorát kínálja a mindenkori színpadra állítóknak.

A Katonában Ascher Tamás előadása – NB: „rendezői” színházban ülünk! – igazi örömszínházat teremtett a szabadon kezelt alapszövegből; láthatóan remekül érzik magukat szerepükben mind a színészek, mind a nézők, ki-ki éppúgy kinevetheti saját magát, mint a rivalda túloldalán lévőket. Az előadásbeli előadás egy Pirandello-novella színrevitelének főpróbája volna – ha végre elkezdődhetne. Ha a Rendező (Máté Gábor) végre leállna színházesztétikai fejtegetéseivel, ha a Színészek – közülük is elsősorban a Főszereplők: Bán János, Söptei Andrea, Máthé Erzsi, Haumann Péter – befejeznék az egymás közti huzakodást és a veszekedést a Rendezővel, ha a Nézők (a nézőtéren ülő színészek) abbahagynák a nyüzsgést. Ha a Színészek nem kötnének bele állandóan egymás improvizációjába, ha legalább a résztvevők egy része hajlandóságot mutatna az együttműködésre. Innen szép kezdeni – gondolhatná a Rendező, ha egyáltalán még bízna benne, hogy ebből a kavarodásból valaha is ki tudja bontani az elképzelt előadást. Máté Gábor azt játssza, hogy Máté Gábor eljátssza a darabbeli darab Rendezőjét. Csillapítja a fortyogó színészeket, ripacskodik, fontoskodik, meggyőz és elhallgattat – és még azzal is szembesülnie kell, amikor a valódi bemutató valódi rendezője, Ascher őt kezdi instruálni. Haumann Péter – például – rengeteg öniróniával azt játssza, hogy Haumann Péter eljátssza, amint egy Színész a szerepét alakítja, történetesen egy szicíliai családfőt, aki – az előadás talán legmulatságosabb jelenetében – megfelelő instrukciók híján képtelen kimúlni, holott a darab szerint ennek legfőbb ideje volna. Máthé Erzsi azt játssza, hogy ő Máthé Erzsi… és így tovább egészen odáig, hogy a darabbeli darabban is többször színházat játszanak, s az ottani opera szünete átmegy az itteni előadás szünetébe: a darabbeli darab a(z itteni) büfében is folytatódik…

A realitás és a színpadi megvalósulás különböző szintjei rendre egymásra vetülnek, összefolynak és szétválnak, s miközben egymást ironizálják, a színházi alkotófolyamat örök kérdéseit is fölvetik. Amikor Bán János robbanékony Színésze – átlényegült állapotára hivatkozva – az eljátszandó figura jellemével magyarázza dühöngése eredetét, vajon hihetünk-e neki? Nem inkább az ellenkezőjéről van-e szó, arról, hogy saját félelmeiből, agressziójából építi fel szerepét? Lehet-e valaki mindig más, illetve maradhat-e összes figurájában önmaga? Hol „végződik” a színész, és hol „kezdődik” a szerep? „Enyém az utolsó szó!” – követeli Bán Színésze a hatásos végszót, majd a darab szereplőjeként ugyanezzel a fordulattal hurrogja le ellenlábasait.

A bemutatni kívánt mű komótosan átdöcög az elképesztő káoszon, amit eufemisztikusan próbafolyamatnak szoktunk hívni. A végkifejlethez úgy jut el, hogy a Színész-Szerep sziámi ikrek megelégelik az egész cirkuszt, és elzavarják a Rendezőt, hogy most már eljátszhassak az eredeti darabot, a tragikusan végződő szicíliai féltékenységi drámát. A Rendező ugyan visszaszivárog, de már csak a háttérből gyámkodik a végre-valahára megszületett figurák sorsa fölött. Legnagyobb sajnálatunkra, mivel a másfél felvonásnyi színház(pszichológia)i bolondozás után túl éles a váltás, a fél felvonásnyi súlyos dráma előadása csak vékony szálakkal kötődik az előzményekhez.

Előadások májusban: 14., 15., 20. és 30-án 19 h

• Rábeszélő