Skip to main content

Halotti iratok

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Könyv


A hangimitátor hangimitátora  egy jelentős salzburgi író  az élet elsötétített színpadán példázatokat mond az emberről, aki baljósan sötét tájakon gyűri maga alá az életet. Legyen bárki, néző, olvasó, író. A történetbéli író azonban rájön, hogy a nézőnek nincs füle, az olvasónak szeme, az írónak elég élete a művészethez. Csak a szó marad, teljes súlytalanságával, a hangimitátor hangja, ami az ellenséges és végzetes világban híreket recseg, morog egymás után, külön-külön mindahány eltorzult életimitátorról, a nézőről és olvasóról. A hangja  a beszéd mint életkényszer „vakítóan fényes”, hiszen egyedüli túlélő, minden szerep az övé. A decens, rezignált hangú hírek a világ botrányos  sok helyen misztifikált  brutalitásáról szólnak: Bukarestből, Varsóból, Lisszabonból, világgá tágult stilizált terekről, de leginkább a mindezt koncentráltan tartalmazó Ausztriából. Elvadult, eszét vesztett, különös fővárosok és kültájak keserű adomába foglalt eseményei ezek. S még a legszebb pillanatokról szóló beszámolók mélyén is erjedésnek indult a szellem (a polgári világ értékrendje, finomsága). Úgy, ahogyan leegyszerűsödött és ezoterikussá lett az élet jelentése is. Dimenziókat csak a nyelv teremt, ez esetben azzal, hogy csupasz, csupán magára utal. A bernhardi patológiás és reflektív monologizálás helyett a nagy történetet vázlatos jelentésekre bontja itt a szerző.

Thomas Bernhard A túlélő följegyzése címen megjelent írásairól azonban nehéz mint kötetről beszélni, ugyanis az Emberhalász Könyvek sorozatban kiadott  sok helyen magyartalan  fordítás két külön Bernhard-kötetet kapcsol egybe. Az egyik, A hangimitátor (Der Stimmenimitator) 1978-ban jelent meg, egy évvel Az erdőhatáron (l. Die Erzahlungen) című gyűjtemény megjelenése előtt; a másik, Események (Ereignisse) című kötet pedig 1991-ben. Tizenhárom év különbséggel. A két parabolagyűjtemény elsősorban műfajában érintkezik, ám sok szempontból (szerkesztés, írói jelenlét, világkép) merőben más. Az Eseményekben a személyes reflexió, életrajzi konnotációk helyébe a „túlélő” lép, aki mint egyetlen megmaradt hírnök az omnipotens elbeszélő pozíciójából sorolja el a világkatasztrófa tényeit úgy, hogy szereplőlistát állít, lajstromozza, mint egy napilap, a testi-lelki torzulás és halál eseményeit. A „túlélő” jegyzi le például, hogy a háború vége felé az emberek vágatokat fúrnak a városhegy belsejébe, oda húzódnak, ám a harcok befejeztével is visszatérnek a vágatokba, naponta ugyanabban az órában. Szükségük van a menekülés, a szökés, a halál rítusaira, a sötétségre. A történetek sokszor az álom mechanizmusát követik, szorongásos, páni lidércek, néha önmaguk paródiái, máskor meg rémséges, archaikus (szublimált vagy kezelhetetlen) tudattalan kitörések, az ősvalami bernhardi másai.

Ez elől a korlátolt és formátlan többség elől menekül az író, ahogy a Rómában című darab osztrák írónője: „Állandóan szökésben volt, s az emberekben mindig csak azt látta, mik valójában: a gyengeelméjű, szellemtelen, kíméletlen, tömeget, amelytől valóban el kell szakadni.” Bernhard számára a művészsors valóban végzetes kiválasztottság és kirekesztettség, szuicid anakronizmus. Az író beszéd- és hangimitátor; saját hangja mindig a másé.






Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon