A hangimitátor hangimitátora – egy jelentős salzburgi író – az élet elsötétített színpadán példázatokat mond az emberről, aki baljósan sötét tájakon gyűri maga alá az életet. Legyen bárki, néző, olvasó, író. A történetbéli író azonban rájön, hogy a nézőnek nincs füle, az olvasónak szeme, az írónak elég élete a művészethez. Csak a szó marad, teljes súlytalanságával, a hangimitátor hangja, ami az ellenséges és végzetes világban híreket recseg, morog egymás után, külön-külön mindahány eltorzult életimitátorról, a nézőről és olvasóról. A hangja – a beszéd mint életkényszer – „vakítóan fényes”, hiszen egyedüli túlélő, minden szerep az övé. A decens, rezignált hangú hírek a világ botrányos – sok helyen misztifikált – brutalitásáról szólnak: Bukarestből, Varsóból, Lisszabonból, világgá tágult stilizált terekről, de leginkább a mindezt koncentráltan tartalmazó Ausztriából. Elvadult, eszét vesztett, különös fővárosok és kültájak keserű adomába foglalt eseményei ezek. S még a legszebb pillanatokról szóló beszámolók mélyén is erjedésnek indult a szellem (a polgári világ értékrendje, finomsága). Úgy, ahogyan leegyszerűsödött és ezoterikussá lett az élet jelentése is. Dimenziókat csak a nyelv teremt, ez esetben azzal, hogy csupasz, csupán magára utal. A bernhardi patológiás és reflektív monologizálás helyett a nagy történetet vázlatos jelentésekre bontja itt a szerző.
Thomas Bernhard A túlélő följegyzése címen megjelent írásairól azonban nehéz mint kötetről beszélni, ugyanis az Emberhalász Könyvek sorozatban kiadott – sok helyen magyartalan – fordítás két külön Bernhard-kötetet kapcsol egybe. Az egyik, A hangimitátor (Der Stimmenimitator) 1978-ban jelent meg, egy évvel Az erdőhatáron (l. Die Erzahlungen) című gyűjtemény megjelenése előtt; a másik, Események (Ereignisse) című kötet pedig 1991-ben. Tizenhárom év különbséggel. A két parabolagyűjtemény elsősorban műfajában érintkezik, ám sok szempontból (szerkesztés, írói jelenlét, világkép) merőben más. Az Eseményekben a személyes reflexió, életrajzi konnotációk helyébe a „túlélő” lép, aki mint egyetlen megmaradt hírnök az omnipotens elbeszélő pozíciójából sorolja el a világkatasztrófa tényeit úgy, hogy szereplőlistát állít, lajstromozza, mint egy napilap, a testi-lelki torzulás és halál eseményeit. A „túlélő” jegyzi le például, hogy a háború vége felé az emberek vágatokat fúrnak a városhegy belsejébe, oda húzódnak, ám a harcok befejeztével is visszatérnek a vágatokba, naponta ugyanabban az órában. Szükségük van a menekülés, a szökés, a halál rítusaira, a sötétségre. A történetek sokszor az álom mechanizmusát követik, szorongásos, páni lidércek, néha önmaguk paródiái, máskor meg rémséges, archaikus (szublimált vagy kezelhetetlen) tudattalan kitörések, az ősvalami bernhardi másai.
Ez elől a korlátolt és formátlan többség elől menekül az író, ahogy a Rómában című darab osztrák írónője: „Állandóan szökésben volt, s az emberekben mindig csak azt látta, mik valójában: a gyengeelméjű, szellemtelen, kíméletlen, tömeget, amelytől valóban el kell szakadni.” Bernhard számára a művészsors valóban végzetes kiválasztottság és kirekesztettség, szuicid anakronizmus. Az író beszéd- és hangimitátor; saját hangja mindig a másé.
- Rábeszélő [6]