Bikácsy Gergely

Nyomtatóbarát változat

Kassák Lajos ismertette „Az abszolút film” címmel annak idején Ruttmann híres avantgárd jellegű remekét, a Berlin, egy nagyváros szimfóniáját. Kassák kifejezése talán illik általában is a nehezen definiálható, „avantgárd” vagy „kísérleti” filmművészetre. Most, a könyvhétre megjelent F.I.L.M. című, rendkívül érdekes gyűjtemény (melynek csak ezt a pontokkal ellátott rövidítésértelmét nem sikerült megfejtenem, bár az avantgárd tele van ilyen apróbb rejtélyekkel) a magyar kísérleti film történetében igazítja el az olvasót.

A kötetet Peternák Miklós szerkesztette, ő írta a különlegesen alapos tájékozottságról tanúskodó bevezetőt, és ő válogatta a témával foglalkozó nagyon régi, tegnapi és mai írásokat. Petemák egyébként hónapok óta tartja Mátra mozis bevezetőit a magyar avantgárd filmek előtt: e tárgyban senki még csak meg sem közelíti az ő ismereteit.

Pótolhatatlan egyetemi segédkönyv lesz az a gyűjtemény, mely Boross Elemér egy 1911-es cikkének újraközlésével kezdődik, és Szirtes András meg Sugár János tegnapi-mai írásával zárul. A régi szövegek között olyan nevektől olvasható tanulmány, mint Moholy-Nagy és Kállai Ernő. Épp ez utóbbi egy 1933-as írása (Festészet és film) tesz pontot a gyűjtemény első felére. Utána több mint harminc év szünet: a történelem, a diktatúrák érdekes módon irtóznak a művészeti kísérletektől, csak az embereket irtják nagyobb buzgalommal, mint a szokványostól eltérő képet, verset, filmet. A temetői csend hosszú évei után szinte jelképesnek érezzük, hogy a kötet Erdély Miklós 1966-ban megjelent írásával folytatódik (amely ritka kivétel az itthon hivatalosan alig tűrt költő, képzőművész és filmrendező pályáján); hazai folyóiratban, a Valóságban jelent meg 1966-ban. De még ez az időpont is inkább kivétel, csak a hetvenes évektől kezdve jelenhettek meg az avantgárd film mibenlétével foglalkozó írások. Elsősorban persze azért, mert maga a kísérleti filmművészet is ekkor kezdett erőszakos tetszhalálából ébredezni.

Ekkortól azonban olyan érdekes egyéniségek tűnnek fel, mint Hajas Tibor, Molnár Gergely, Najmányi László, Papp Tamás (meghaltak vagy külföldre távoztak: a magyar avantgárd története 1918-tól kezdve kitaszítottak és elhallgatottak története is, e tragikus krónika újabb nagy fejezete épp a hetvenes évek).

„Továbbra is nagyszerű dolog, hogy a film kockákból áll” – írja már egy nem régi dolgozata végéül Háy Ágnes, kicsit még a kötetnyitó régebbi írások fő gondolatára is rímelve: az avantgárd filmművész sohasem mond le a montázs mindenekfölöttiségéről, s mint ahogy a néhány évvel ezelőtti Filmvilágnak a film és képzőművészet kapcsolatáról szóló híres különszámában olvashattuk, hol egyetlen megmozdult képnek tekinti a másfél órás filmet, hol egyetlen képkockájából próbál kiindulni, önálló egységnek vélvén azt.

De ne is merüljünk a részletekbe. A mához közeledve természetesen Bódy Gábor válik a gyűjtemény főszereplőjévé (Erdély Miklós írásait egy másik, szintén most megjelent könyv tartalmazza). Tőle olvashatjuk Huszárik Elégiájának roppant eredeti elemzését például. Bódy pályája egyébként nem szűkíthető be az avantgárd (kísérleti) filmtörténet naplójába; talán, mert neki nyílt a legnagyobb kitekintése (és munkalehetősége is) a „hagyományos keretekben” zajló filmkészítésben, az ő munkássága (filmjei, írásai) különleges, messzebbre mutató tanulságokkal is szolgálnak.

A kötetet lapozgatva ismét szembeszökő – ha még nem tudnánk – a Balázs Béla Stúdió szerepe. Itt kapott lehetőséget például Maurer Dóra vagy Sugár János (hogy csak e kötet szerzői közül említsem a fontosabbakat még). „Video-Oidipusz” – írja Sugár az itt közölt tanulmányában, arra célozva, hogy szülője, a film, kilöki torzszülöttjét. Nem emlékszem hirtelen, ír-e arról, hogy a szegény, kilökött Video-Oidipusz most éppen megölni készül szüleit. Talán már meg is ölte. De a halott filmművészet vegyen csak példát az avantgárdról. Mindig fel lehet támadni.

• Rábeszélő