Nyomtatóbarát változat
Az Örökmozgó érdekes filmösszeállítást szentel 1968-nak; érdemes lesz ezekkel a filmekkel foglalkoznunk, meg is tesszük csakhamar, nem sokkal a dicsőséges prágai bevonulás huszonötödik évfordulója után. Addig sem feledkezhetünk azonban meg az Örökmozgó egy másik programjáról. Orson Welles Sangháji asszony című filmje ugyanis másfajta, s szintén nem megvetendő izgalmakkal szolgál.
Elsősorban azzal a rejtélyes kérdéssel, hogy mitől is remekmű ez a bűnügyi klisékre épülő, harsány és külsődleges fordulatoktól sem mentes 1946-os film. A remekművek titkait nehéz megfejteni, most is inkább csak kísérletet teszünk rá, vázlatosan.
A film különös varázsát elsősorban Orson Welles, a színész adja. Ormótlan, lenyűgöző figura. Itt éppen ír matróz: ha akarom, ugyanolyan hiteles, mint multimilliomos sajtócézárként az Aranypolgárban, vagy Shakespeare-hősként az Othellóban vagy a Falstaffban. Ennek az ellenkezője is igaz: se nem ír matróz, se nem sajtócézár, se nem Falstaff, még csak nem is igyekszik, hogy azzá váljon: önmaga sajátos stilizációját teremti meg. Átalakul, de mássá, többé, bizonytalanul körülírható, igazából meghatározhatatlan figurává: érdekesebbé, többé, mint a forgatókönyv előírná.
A történet harsány és külsődleges is. A filmre azonban rátelepszik valami lebegő titokzatosság, s ennek lassan-lassan alig van köze a rendkívül bonyolulttá váló históriához. A Góliát-termetű matróz megment egy démoni szőkeséget (a Marilyn Monroe előtti kor egyik szexszimbóluma, Rita Hayworth játssza, Welles tragikus sorsú akkori felesége). És a Góliát-termetű matróz ezzel elindul a poklok felé: gazdag és cinikus gazfickók egymás ellen acsarkodó csapata használja fel gyilkos eszközként. A Góliát naiv és ügyefogyott: csak szent becsületessége és szent együgyűsége védi… Védi vagy védtelenné teszi? Dühös és minden gazfickót széttipró Góliát, vagy nagyra nőtt, pufók arcú hátulgombolós? Természetesen mindkettő egyszerre, s kiszámíthatatlan, mikor mit tesz? A film – a hőst megtestesítő zseniális színész jóvoltából – ettől egyszeriben bonyolult és többrétegű. A bűnügyi alkotásoknak egyáltalán nem tesz jót a „lélektani elmélyültség”, itt sincs ilyesmiről szó, de hát mindenfajta lélekábrázolási igyekezetnél súlyosan többet nyújt egy premier plán Orson Welles arcáról. A filmet ilyesmiért találták fel.
Meg olyasmiért, amit előtte senki sem tudott. Itt már a rendezőről beszélünk. Másképpen lát, másképpen láttat, mint a korabeli s a mai néző megszokta. A beállításoknál legtöbbször a nyakunkat kell tekergetnünk, valahogy nem ott van a kép centruma, ahol megszoktuk, ahol várjuk. Ezzel persze minden kép titkot, feszültséget sugall. A film jó része hajó fedélzetén játszódik: nemcsak a tenger síkja és a hajó van más szögben, de a kamera mintha alulról-oldalról, mindenféle nyugtalanító szemszögből venné fel a főhős arcát. Ez a dühös és becsapott arc állandóan mintha fölöttünk bolyongana. A követhetetlenül bonyolult históriához tökéletesen illenek ezek a köznapok és lidércálmok határán készült képek. „Minden másként van” – döbben rá lassan a butaságig naiv matróz, miközben magához szorítja a végzet szőke asszonyát. De az sem megvetendő felismerés, amikor a dörzsölt néző ébred rá, hogy minden másképp van. Akkor már nem is látjuk olyan butának a morcos óriást. A film egyik jelenetében tengeri akváriumot látogatnak meg hőseink. A híres befejező képsorban aztán a gazfickók egy tükörteremben akarnak óriásunkkal leszámolni. Több tucat torzító és nem torzító tükörben látjuk Orson Wellest. Dörögnek a fegyverek, törnek szét a tükörképek, csak ő diadalmas és legyőzhetetlen. A gyilkosok is ugyanazt nem tudták kideríteni, amit a megbűvölt néző: hogy ugyanis melyik tükörképe az igazi?
Friss hozzászólások
6 év 15 hét
8 év 40 hét
8 év 44 hét
8 év 44 hét
8 év 45 hét
8 év 46 hét
8 év 46 hét
8 év 48 hét
8 év 49 hét
8 év 49 hét