Skip to main content

Vasárnap foci van

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Fejgép


„320 táján ádáz teológiai szenvedély kerítette hatalmába Egyiptom, Szíria és Kis-Ázsia templomait. Tengerészek és utazók dalolták azokat a népszerű dalokat, amelyek kinyilvánították, hogy csak az Atya az igazi Isten, megfoghatatlan és egyedülálló, míg a Fiú se nem öröktől fogva létező, se nem teremtetlen, mivel életét és létét az Atyától kapta. Ránk maradt a fürdőszolga története, aki azzal zaklatta a fürdőzőket, hogy a Fiú a semmiből jött, a pénzváltóé, aki, mikor az átváltási árfolyam iránt érdeklődtek, először hosszasan elmélkedett a teremtett rend és a teremtetlen Isten közti különbségről, és a pékmesteré, aki minden vásárlónak elmagyarázta, hogy az Atya nagyobb, mint a Fiú. Az emberek olyan szenvedéllyel vitatkoztak ezekről az obskúrus kérdésekről, mint manapság a futballról.”

A fenti Karen Armstrong-idézettel kezdődik a Nagyvilág márciusi számának Foci-blokkja. Boldog a nemzet, melynek gyermeke ilyen könnyen csodálkozik a világra! Tiszapalkonyán alig negyven éve például Hamvas Bélának hívták a raktárost, és ha jól tudom, a hetvenes években a Széna téren Hamburger filozófusdoktor mérte a benzint.

És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy vajon az istenek miről beszélgettek 320-ban. Alkalmasint éppen a futballról. A világirodalmi folyóirat M. Nagy Miklós szerkesztette összeállítása például Desmond Morris angol antropológus A futball mint törzsi játék című könyvének részletével indít, miheztartás végett. Morris, akár egy virtuóz bűvész, percenként új metaforát húz elő a cilinderből, elemzi a focit rituális vadászatként, stilizált csataként, státusmegnyilvánulásként, vallási szertartásként, „a nép ópiumaként”, nagy üzletként és végül színházi előadásként. Jól teszi, mert azt nyilvánvalóan nem tudná megmondani, hogy mi a foci fociként, an sich, a jóistenit. Magyarázatom is van: a kitűnő antropológus hol elegáns, hol csikorgó algoritmusait nézegetve egyre erősödött bennem a gyanú, hogy nem tud egy egyeneset rúgni a labdába.

Nick Hornby, a Fociláz írója már jóval szerényebb. Egy nagy erőkkel konszolidált szenvedélybeteg hangján beszél az Arsenal nevű drogról, amire néhány évig a feleségét is rászoktatta. Az istenek visszakapták a méltó tiszteletet, szerintem Hornby jó néhány tweednadrágjának térdén találhatnánk mikroszkopikus fűmaradványokat. Ez így helyes, még ha én nem ahhoz a parókiához tartozom is. A Fociláz egyébként megjelenik a könyvhéten, az Európa kiadásában.

Ian Hamilton a harmadik angol, költő és életrajzíró, és ebben a minőségében megírta a nagy Gazza életregényét. Rút szibarita vázak kedvéért: a nagy Gazza – Paul Gascoigne, a Lazio sztárja, a világfoci fenegyereke, kedves, bohócképű szkinhed, viccmester és rongylábkirály, mindazok reménysége, akik szerint a modern futballnak nem a genetikai kódok eltörlése és négymillió svarcenegger újraprogramozása volna a legfőbb feladata. Tehát életregény Gazzáról, „Hail Caesar, hirdette a Mirror; Jött, fejelt, győzött, ünnepelte a Sun”, kicsit megállék elképzelni a Pisonteiát, Szív Ernő tollából. „A kibaszott életbe – mondta állítólag Gascoigne az Il Messaggero riporterét inzultáló, kitalálható magánszáma (Il commento gastrico) után –, akkor szellentek, amikor a kedvem tartja.” Férfiúról szólj nékem, múzsa…

És tényleg róla szól Jurij Bujda Elbán inneni szívünknek oly kedves elbeszélése. „Nap keleten kel. Ügyész nem iszik, vasárnap foci van.” Így, ezekkel a meghatóan naiv mondatokkal kezdődik Lev Iszaakovics Regelszon borbély csodálatos története, akit életének boldogabbik felében, tehát mindaddig, amíg meg nem adott egy jogos tizenegyest a hazaiak ellen, egyszerűen Neve Levnek hívtak, s csak aztán törölte őt a világból a kollektív emlékezet.

Ja, elébb még volt egy Nabokov-vers 1920-ból, hogy nem is sejtik a szurkolók, mikor nappal a kapuban látják, hogy éjszaka harmóniákról álmodik.

A (Nagy)világválogatottban Kőrösi Zoltán, a Budapesti Iszkra Olajbányász középpályása képviseli ezt a maroknyi hazát, és mondhatom, becsülettel helytáll, az egész életével. Igen, életrajz ez is, mégpedig ön. Rejtőzködő kérelem, fohász. Hősnek lenni ezen a tájon lehetetlen annak, aki a hatvanas években született, maradt a Wartburg de Lux, Mazsola a Tisza tévében és a Martin Luther King alapszervezet, de mindenekelőtt a foci, Bozsik Cucutól egészen Bunduláig.

Az összeállítást, számomra meglehetősen érthetetlenül, ám kétségtelenül távolbamutatóan és messzirevezetően. Óe Kenzaburó Nobel-díjas japán író elbeszélése, a Futball 1860-ban zárja, melyben a focinak nagyjából akkora (és nem kisebb!) szerep jut, mint egy Hokusai-kép hátterében a hegyi úton kavargó ösvény porába ejtett hangyányi legyezőnek. A foci tehát gyönyörű és kimeríthetetlen. Gyógyíthatatlan seb a világ testén, hogy a metafizika édes mérge valahogy mégis beszivároghasson. Ezt szépen mondtam.

A Nagyvilág márciusi számában, úgy mellesleg, Thomas Bernhard-szöveget, Márquezt, Nabokov-esszét, Gombrowicz és Bruno Schulz-levélváltást találunk, és, hab a tortán, azt is megtudhatjuk belőle Solt Kornéltól, hogy Miért ül a bíróság elnöke egy tükör előtt a hivatalában.


Mert a zercalo nem zerkalo, de tessék megvenni a Nagyvilágot.





















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon