Németh Gábor

Nyomtatóbarát változat

„320 táján ádáz teológiai szenvedély kerítette hatalmába Egyiptom, Szíria és Kis-Ázsia templomait. Tengerészek és utazók dalolták azokat a népszerű dalokat, amelyek kinyilvánították, hogy csak az Atya az igazi Isten, megfoghatatlan és egyedülálló, míg a Fiú se nem öröktől fogva létező, se nem teremtetlen, mivel életét és létét az Atyától kapta. Ránk maradt a fürdőszolga története, aki azzal zaklatta a fürdőzőket, hogy a Fiú a semmiből jött, a pénzváltóé, aki, mikor az átváltási árfolyam iránt érdeklődtek, először hosszasan elmélkedett a teremtett rend és a teremtetlen Isten közti különbségről, és a pékmesteré, aki minden vásárlónak elmagyarázta, hogy az Atya nagyobb, mint a Fiú. Az emberek olyan szenvedéllyel vitatkoztak ezekről az obskúrus kérdésekről, mint manapság a futballról.”

A fenti Karen Armstrong-idézettel kezdődik a Nagyvilág márciusi számának Foci-blokkja. Boldog a nemzet, melynek gyermeke ilyen könnyen csodálkozik a világra! Tiszapalkonyán alig negyven éve például Hamvas Bélának hívták a raktárost, és ha jól tudom, a hetvenes években a Széna téren Hamburger filozófusdoktor mérte a benzint.

És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy vajon az istenek miről beszélgettek 320-ban. Alkalmasint éppen a futballról. A világirodalmi folyóirat M. Nagy Miklós szerkesztette összeállítása például Desmond Morris angol antropológus A futball mint törzsi játék című könyvének részletével indít, miheztartás végett. Morris, akár egy virtuóz bűvész, percenként új metaforát húz elő a cilinderből, elemzi a focit rituális vadászatként, stilizált csataként, státusmegnyilvánulásként, vallási szertartásként, „a nép ópiumaként”, nagy üzletként és végül színházi előadásként. Jól teszi, mert azt nyilvánvalóan nem tudná megmondani, hogy mi a foci fociként, an sich, a jóistenit. Magyarázatom is van: a kitűnő antropológus hol elegáns, hol csikorgó algoritmusait nézegetve egyre erősödött bennem a gyanú, hogy nem tud egy egyeneset rúgni a labdába.

Nick Hornby, a Fociláz írója már jóval szerényebb. Egy nagy erőkkel konszolidált szenvedélybeteg hangján beszél az Arsenal nevű drogról, amire néhány évig a feleségét is rászoktatta. Az istenek visszakapták a méltó tiszteletet, szerintem Hornby jó néhány tweednadrágjának térdén találhatnánk mikroszkopikus fűmaradványokat. Ez így helyes, még ha én nem ahhoz a parókiához tartozom is. A Fociláz egyébként megjelenik a könyvhéten, az Európa kiadásában.

Ian Hamilton a harmadik angol, költő és életrajzíró, és ebben a minőségében megírta a nagy Gazza életregényét. Rút szibarita vázak kedvéért: a nagy Gazza – Paul Gascoigne, a Lazio sztárja, a világfoci fenegyereke, kedves, bohócképű szkinhed, viccmester és rongylábkirály, mindazok reménysége, akik szerint a modern futballnak nem a genetikai kódok eltörlése és négymillió svarcenegger újraprogramozása volna a legfőbb feladata. Tehát életregény Gazzáról, „Hail Caesar, hirdette a Mirror; Jött, fejelt, győzött, ünnepelte a Sun”, kicsit megállék elképzelni a Pisonteiát, Szív Ernő tollából. „A kibaszott életbe – mondta állítólag Gascoigne az Il Messaggero riporterét inzultáló, kitalálható magánszáma (Il commento gastrico) után –, akkor szellentek, amikor a kedvem tartja.” Férfiúról szólj nékem, múzsa…

És tényleg róla szól Jurij Bujda Elbán inneni szívünknek oly kedves elbeszélése. „Nap keleten kel. Ügyész nem iszik, vasárnap foci van.” Így, ezekkel a meghatóan naiv mondatokkal kezdődik Lev Iszaakovics Regelszon borbély csodálatos története, akit életének boldogabbik felében, tehát mindaddig, amíg meg nem adott egy jogos tizenegyest a hazaiak ellen, egyszerűen Neve Levnek hívtak, s csak aztán törölte őt a világból a kollektív emlékezet.

Ja, elébb még volt egy Nabokov-vers 1920-ból, hogy nem is sejtik a szurkolók, mikor nappal a kapuban látják, hogy éjszaka harmóniákról álmodik.

A (Nagy)világválogatottban Kőrösi Zoltán, a Budapesti Iszkra Olajbányász középpályása képviseli ezt a maroknyi hazát, és mondhatom, becsülettel helytáll, az egész életével. Igen, életrajz ez is, mégpedig ön. Rejtőzködő kérelem, fohász. Hősnek lenni ezen a tájon lehetetlen annak, aki a hatvanas években született, maradt a Wartburg de Lux, Mazsola a Tisza tévében és a Martin Luther King alapszervezet, de mindenekelőtt a foci, Bozsik Cucutól egészen Bunduláig.

Az összeállítást, számomra meglehetősen érthetetlenül, ám kétségtelenül távolbamutatóan és messzirevezetően. Óe Kenzaburó Nobel-díjas japán író elbeszélése, a Futball 1860-ban zárja, melyben a focinak nagyjából akkora (és nem kisebb!) szerep jut, mint egy Hokusai-kép hátterében a hegyi úton kavargó ösvény porába ejtett hangyányi legyezőnek. A foci tehát gyönyörű és kimeríthetetlen. Gyógyíthatatlan seb a világ testén, hogy a metafizika édes mérge valahogy mégis beszivároghasson. Ezt szépen mondtam.

A Nagyvilág márciusi számában, úgy mellesleg, Thomas Bernhard-szöveget, Márquezt, Nabokov-esszét, Gombrowicz és Bruno Schulz-levélváltást találunk, és, hab a tortán, azt is megtudhatjuk belőle Solt Kornéltól, hogy Miért ül a bíróság elnöke egy tükör előtt a hivatalában.


Mert a zercalo nem zerkalo, de tessék megvenni a Nagyvilágot.

• Rábeszélő