Bikácsy Gergely

Nyomtatóbarát változat

Ha valamiért érdemes fényképeket nézni: a hangulatukért. Bár, ki tudja… – minden más művészeti termék, minden műalkotás hangulatot sugároz: a zene, a kép, a vers is. Csak hát azokban mindenféle más is van. Újjáteremtett világ. Képzelt világ. Valóságfelettiség. A jó és igaz fényképeken elsősorban, sőt, ha merhetem mondani – és merem! – nem lehet más, csak a látható valóság. „A fotó zsarnoki objektivitása” – mondja André Bazin, a film legértelmesebb tudósa, aki szerint persze a filmművészetnek is a fotó zsarnoki objektivitásával kell számolnia.

Zsarnoki objektivitás, igen. De ha különös hangulat fogja el a nézőt, akkor már nem is olyan taszító ez a zsarnokság. Minden fénykép, a legügyetlenebb is, tehát főként minden amatőr felvétel a befejezett és megőrzött pillanat varázsát sugározza.

Szilágyi Lenke képei sokkal többet.

Nem biztos, hogy azért többet, mert… Szilágyi Lenke nem „amatőr” (egy pár évvel ezelőtti ostoba hivatalos döntés még annak minősítette). Nem a technikai, mesterségbeli tudása révén emlékezetesek a képei. Mindezt meg lehet tanulni. A hangulatteremtést azonban nem.

Szilágyi Lenke például a világvégi hangulatokért mozdul ki a lakásából vagy a műterméből. Új kiállításán az USA-ba, Arizona államba és New Yorkba mozdul ki, meg a Kaukázusba és a Volga vidékére. Ne féljünk vele utazni. A világvége nála nem kétségbeeséssel párosul, hanem szinte derűs felismeréssel. Jófajta „aha”-élmény ez: nincsen remény, de ez a cáfolhatatlan felismerés józanul játékos reményt kelt. Hiszen azért itt a fény. Meg ott a fény. S ha fény pislákol, vagy szűrten lappang, még a pokol is lakható lesz… Grunwalsky Ferenc, a világot kicsit hasonlóan látó filmrendező használta Lenkével kapcsolatban ezt a kifejezést: „az előretolt fényőrség”. Veszélyes, pátosztalan, józan őrség ez. Olyan józan, hogy igyekszik a nem józan pillanatokat és arcokat megvilágítani.

Az Egyesült Államokban készült képein kihűlt, óriás romházak állnak, elhagyott óriás autók az utcán, s mellettük, közöttük bánatos kutyák. Talán az emberek helyett bánatosak. Vagy csak csendesen bölcsek: megkapó például, ahogy fölényes közönnyel hátat fordítanak az autómonstrumoknak.

Egy szociológus hajlamú néző vagy kritikus pontos és rút szóval úgy mondhatná, hogy ezeken a képeken „marginális helyzetű” lények tűnnek fel. Lények: nemcsak emberek. Magányos állatok nélkül talán nincs is Szilágyi Lenke-kép. Legutóbbi kiállításán egy fehér tyúk bámult ránk hajnali derengésben egy bérház lépcsőfordulóján. (Ha nagyon keressük, most is rátalálunk.) A kutyákat már említettük, de nem eleget: az ő „kutyauniverzumáról” kötetnyi verset lehetne írni. (Lesz költő, aki megteszi?) Valamelyik Oroszországban készült képén például a vonatsínek között hever megátalkodott lustasággal egy szürke kutya. Ez még bölcsebb, mint amerikai társai: jól tudja, hogy errefelé már sohasem jön vonat.

Az orosz képeken minduntalan mesebelien fehér szakállú vének és kamerába néző gyerekek tűnnek fel. Büszke, öreg szakállasok, kitüntetésekkel teleaggatva, és a véneket szerető unokák. Ők majd talán elteszik emlékbe a csörömpölő kitüntetéseket, miket mi nézők orosz filmeken is annyira megmosolygunk.

A (jobb híján) tájképnek mondott fotók előtt érdemes kicsit elácsorogni. Ha nem látható rajtuk ember, akkor sem ijesztőek: természetesek. Nem kívánják az ember jelenlétét. Tengert látunk, a horizont fölött sötét felhőjátékkal. A fények éles részvétet tükröznek, vigaszt, fenyegetést egyszerre. Másutt valaki háttal állva nagy hegyeket-völgyeket bámul. A megérkezés nosztalgiája.

Szilágyi Lenke portréfelvételeiből egy kamerával írt napló bontakozik ki. Kicsit Szirtes András naplófilmjeinek munkamódszere ez: „napok hordaléka” – mondanánk, ha a kifejezés nem volna foglalt. Arcok, portrék, emberek: kocsma előtt, lepusztult bútorok közt, költözés vagy lomtalanítás, esetleg kilakoltatás közben. Nem kétségbeesett arcok ezek, inkább a minden mindegy derűje és közönye ömlik el rajtuk.

A különösség természetességét példázzák ezek a fotók. Soha semmi nem „bizarr” rajtuk, minden fura bizarrság azonnal kedvesen természetessé válik.

A portrékon az ábrázoltak kíváncsisága a legmegkapóbb. A gyerekek, az öregek, majdnem mindenki: mintha tükörbe néznének, oly kíváncsiak önmagukra. Példát adnak a képen kívül őket szemlélőknek.

Magam úgy képzeltem, Szilágyi Lenke színes képein a halovány, a szürkébe hajló, a pasztelles színek uralkodnak majd. A „kritikus” előítélete: nem így van, dehogy. Erős mélylilák, mintha festett faházak, mintha zseniális Fellini-dekoráció vagy Antonioni Vörös sivatagjának felépített díszletei volnának a Kaukázusban. Vagy még inkább Ioszeliani mese-Grúziája. Valahogy az arányok, a távlatok álom- és meseszerűek. A fekete-fehérben élő fotóművész örömmel vállalja a képzelet színeit. Talán ekkor álmodik.

A kiállítást 1994. április 26-án 17 órakor feLugossy László nyitja meg.
Budapest Galéria Kiállítóháza (Bp. III., Lajos u. 158.), május 22-ig

• Rábeszélő