Skip to main content

A hiábavalóság táncai

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
(A Pogánytánc a Katonában)
Színház


Nézd csak! – mondja Maggie (Szirtes Ági) a kisfiúnak, és lassan szétnyitja összezárt tenyerét. Engedi, hogy elszálljon belőle a ritka, szép madár. Láttad? – kérdezi Michaeltól. Ugye, csak egy pillanat. Eltűnik nyomban, amint rácsodálkoznál. Aztán ránevet az ámuló kisfiúra Maggie: Becsaptalak. Azt mondtad, láttad, pedig nem is volt semmi a kezemben.

Akárcsak ez a láthatatlan madár, ugyanígy röpül tova az élet az öt magányos nővér felett, akiknek életét néma tanúként figyeli a fiú. Ugyanilyen észrevehetetlen múlandó pillanatokban emésztődik fel hiábavaló ifjúságuk, számonkérhetetlen boldogságuk. Megsejteni és elveszíteni, megérezni és elszalasztani – valóban csak egy villanás. Aztán megértik mindahányan, nem is létezik az, amit látni véltek. Nincs sehol, amit keresnek.

Állnak összehajolva hárman, és óvatos várakozással figyelik az udvart. Változik folyton ez a sóvárgó csoportkép: mindig mások gyűlnek az ablakba, s mindig más az is, akit figyelnek. Azt a nővérüket lesik féltőn és irigykedve a többiek, akiről azt hiszik, épp történik vele valami fontos. Nézik, ahogy Chris (Söptei Andrea) önfeledt táncba kezd Gerryvel (Gazdag Tibor), hűtlen szerelmével, gyerekének, Michaelnek apjával. Figyelik, ahogy Rose (Bertalan Ágnes) visszatér a hegyről, ahol titokban egy férfival találkozott. Lesik, ahogy Ágnest (Illés Györgyi) is megtáncoltatja Gerry.

Nézik a táncot, a hiábavaló összekapaszkodást, a semmivel nem kecsegtető reményt. Hallgatják az ócska telepes rádióból felharsanó táncdallamokat. És beletörődőén bólintanak, amikor újra és újra elnémul a készülék. Bárki is próbálkozik vele, nem tudja megjavítani. Bármilyen üzenetre is várnának, alig érkeznek hozzájuk hírek a világból, a megbolondult kontinensről, a háború felé sodródó Európából.

És hitetlenkedve hallgatják a nővérek Ballybegben, ebben az isten háta mögötti, képzeletbeli írországi faluban keringő történeteket a Lughnasa-éjszakákról, amikor titokban tiltott szertartásra gyűlnek össze a fiatalok a hegyen, hogy az aratás kezdetén a pogány istenek előtt tisztelegjenek. Bizonytalanul gondolnak arra, hogy mi minden történhet meg akkor a fiúk és a lányok között. Szörnyülködve beszélgetnek róla, hogy az egyik fiú beleesett a tűzbe, talán hamarosan bele is hal sérülésébe.

Később mosolyogva, a betegnek kijáró megértéssel hallgatják Afrikából visszatért bátyjuknak, Jacknek (Vajda László) lázálmos beszámolóját a pogány vadság rítusairól. Maguk sokáig azt hiszik, hogy a démonok és a pogány istenek által magára hagyott világban élnek. De ott feszül mind az ötükben a kétségbeesés, amire egyszer csak mozdulniuk kell.

Táncolni kezd Maggie, és vad mozdulatokra ragadtatják magukat sorra a többiek is. Furcsa extázisként szakad ki mindnyájukból valami formátlanul erőteljes tánc. Még Kate (Bodnár Erika), a visszafogott erkölcsbíró is enged a sodrásnak. Maguk is pogány táncosokká vedlenek néhány percre. Lábukkal a padlón dörömbölve az alvilág démonait igyekeznek távolba riasztani sorsuktól, feltartott fejükkel a hallgatag isteneket kémlelik számonkérően. Táncolnak a hiábavalóságig, küszködnek a lélegzetvétellel – kifulladásig.

A tánc az, amire leginkább emlékezem – mondja Michael is. De nem a recsegő rádió zenéjére járt udvari keringőkre gondol, és nem is a konyhában felszakadt pogány táncra. A táncra emlékszem, ami meg sem történt – mondja, és némán mozdulnak a szereplők, enerváltan ránganak a karok, erőtlenül fordulnának a testek, mintha feltámaszthatatlan halott bábokat szólítana életre az emlékezés.

A kisfiú szemüveges, öregedő férfi a Máté Gábor rendezte előadáson. Brian Friel, a kortárs brit szerző Pogánytánc című színdarabjának Michael (Szacsvay László) a narrátora. Az akkori gyerek emlékezik vissza egykor volt nyarakra. Benne elevenedik meg az a múlt, ami csak befejezetlenül lehet teljes. Benne éled újra az az élet, amely csak betölthetetlenségében valódi. Néma tanúja Michael az álló időnek, mely ha meg-megmozdul, nem beteljesedést ígér, csak katasztrófát.

Hisz alig történt valami azon a nyáron. Találkozások múltak el nyomtalanul, beszélgetések koptak megszokássá, tervezgetések bizonyultak beválthatatlannak. De utólagosan a boldogság fel nem fedezett korszakának bizonyul ez a várakozás. Az eseménytelen, bánatosan meghitt, családiasan fakó életképeken túli történésekről beszámoló Michael ugyanis csak betegségről, nyomorról, halálról tud beszélni, egy család széthullásáról, a láthatatlan tragédiákba forduló életek hiábavalóságáról. Erről beszél a Katona József Színház szép pillanatokkal teli, bár némileg hosszadalmas, nem minden részletében intenzív hatású előadása.

Előadások márciusban: 21-én és 24-én, 19 h
Katona József Színház (Bp. V., Petőfi Sándor u. 6.)























Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon