Nézd csak! – mondja Maggie (Szirtes Ági) a kisfiúnak, és lassan szétnyitja összezárt tenyerét. Engedi, hogy elszálljon belőle a ritka, szép madár. Láttad? – kérdezi Michaeltól. Ugye, csak egy pillanat. Eltűnik nyomban, amint rácsodálkoznál. Aztán ránevet az ámuló kisfiúra Maggie: Becsaptalak. Azt mondtad, láttad, pedig nem is volt semmi a kezemben.
Akárcsak ez a láthatatlan madár, ugyanígy röpül tova az élet az öt magányos nővér felett, akiknek életét néma tanúként figyeli a fiú. Ugyanilyen észrevehetetlen múlandó pillanatokban emésztődik fel hiábavaló ifjúságuk, számonkérhetetlen boldogságuk. Megsejteni és elveszíteni, megérezni és elszalasztani – valóban csak egy villanás. Aztán megértik mindahányan, nem is létezik az, amit látni véltek. Nincs sehol, amit keresnek.
Állnak összehajolva hárman, és óvatos várakozással figyelik az udvart. Változik folyton ez a sóvárgó csoportkép: mindig mások gyűlnek az ablakba, s mindig más az is, akit figyelnek. Azt a nővérüket lesik féltőn és irigykedve a többiek, akiről azt hiszik, épp történik vele valami fontos. Nézik, ahogy Chris (Söptei Andrea) önfeledt táncba kezd Gerryvel (Gazdag Tibor), hűtlen szerelmével, gyerekének, Michaelnek apjával. Figyelik, ahogy Rose (Bertalan Ágnes) visszatér a hegyről, ahol titokban egy férfival találkozott. Lesik, ahogy Ágnest (Illés Györgyi) is megtáncoltatja Gerry.
Nézik a táncot, a hiábavaló összekapaszkodást, a semmivel nem kecsegtető reményt. Hallgatják az ócska telepes rádióból felharsanó táncdallamokat. És beletörődőén bólintanak, amikor újra és újra elnémul a készülék. Bárki is próbálkozik vele, nem tudja megjavítani. Bármilyen üzenetre is várnának, alig érkeznek hozzájuk hírek a világból, a megbolondult kontinensről, a háború felé sodródó Európából.
És hitetlenkedve hallgatják a nővérek Ballybegben, ebben az isten háta mögötti, képzeletbeli írországi faluban keringő történeteket a Lughnasa-éjszakákról, amikor titokban tiltott szertartásra gyűlnek össze a fiatalok a hegyen, hogy az aratás kezdetén a pogány istenek előtt tisztelegjenek. Bizonytalanul gondolnak arra, hogy mi minden történhet meg akkor a fiúk és a lányok között. Szörnyülködve beszélgetnek róla, hogy az egyik fiú beleesett a tűzbe, talán hamarosan bele is hal sérülésébe.
Később mosolyogva, a betegnek kijáró megértéssel hallgatják Afrikából visszatért bátyjuknak, Jacknek (Vajda László) lázálmos beszámolóját a pogány vadság rítusairól. Maguk sokáig azt hiszik, hogy a démonok és a pogány istenek által magára hagyott világban élnek. De ott feszül mind az ötükben a kétségbeesés, amire egyszer csak mozdulniuk kell.
Táncolni kezd Maggie, és vad mozdulatokra ragadtatják magukat sorra a többiek is. Furcsa extázisként szakad ki mindnyájukból valami formátlanul erőteljes tánc. Még Kate (Bodnár Erika), a visszafogott erkölcsbíró is enged a sodrásnak. Maguk is pogány táncosokká vedlenek néhány percre. Lábukkal a padlón dörömbölve az alvilág démonait igyekeznek távolba riasztani sorsuktól, feltartott fejükkel a hallgatag isteneket kémlelik számonkérően. Táncolnak a hiábavalóságig, küszködnek a lélegzetvétellel – kifulladásig.
A tánc az, amire leginkább emlékezem – mondja Michael is. De nem a recsegő rádió zenéjére járt udvari keringőkre gondol, és nem is a konyhában felszakadt pogány táncra. A táncra emlékszem, ami meg sem történt – mondja, és némán mozdulnak a szereplők, enerváltan ránganak a karok, erőtlenül fordulnának a testek, mintha feltámaszthatatlan halott bábokat szólítana életre az emlékezés.
A kisfiú szemüveges, öregedő férfi a Máté Gábor rendezte előadáson. Brian Friel, a kortárs brit szerző Pogánytánc című színdarabjának Michael (Szacsvay László) a narrátora. Az akkori gyerek emlékezik vissza egykor volt nyarakra. Benne elevenedik meg az a múlt, ami csak befejezetlenül lehet teljes. Benne éled újra az az élet, amely csak betölthetetlenségében valódi. Néma tanúja Michael az álló időnek, mely ha meg-megmozdul, nem beteljesedést ígér, csak katasztrófát.
Hisz alig történt valami azon a nyáron. Találkozások múltak el nyomtalanul, beszélgetések koptak megszokássá, tervezgetések bizonyultak beválthatatlannak. De utólagosan a boldogság fel nem fedezett korszakának bizonyul ez a várakozás. Az eseménytelen, bánatosan meghitt, családiasan fakó életképeken túli történésekről beszámoló Michael ugyanis csak betegségről, nyomorról, halálról tud beszélni, egy család széthullásáról, a láthatatlan tragédiákba forduló életek hiábavalóságáról. Erről beszél a Katona József Színház szép pillanatokkal teli, bár némileg hosszadalmas, nem minden részletében intenzív hatású előadása.
Előadások márciusban: 21-én és 24-én, 19 h
Katona József Színház (Bp. V., Petőfi Sándor u. 6.)
- Rábeszélő [6]