[Kisbali László]

Nyomtatóbarát változat

A kormány bácsi és a pipiskedő nép

Barkás bokron rigó rikkant, itt vannak a választási hirdetések, halihó!

Az MDF nyitóképe kép a képben. E csavaros megoldással érik el, hogy a mokány magyar miniszterelnök mintegy a horizont fölé magasodjék. Igaz, ehhez mindent el kell tüntetni a képen, nehogy legyen mihez viszonyítani, hiszen Boross nem szálfatermetéről nevezetes. A vezér egyetlen kapcsolata környezetével a jobbról rázúduló éles fény. Így talán elfogadhatóvá lehet tenni állandó hunyorgását, ugyanakkor azzal, hogy fél orcája árnyékba borul, szoborszerűvé válik az alak. Ezzel létrejön az alapkép: üres térből, a nagy semmiből hunyorog reánk a látóhatár fölé magasodó prezident papír emlékműve. E hatalmas kép előtt kisfiú pipiskedik, s nagy igyekezettel egy nyíllal átlőtt szívet rajzol az alapképre. A gyerekesnek szánt felirat: „négy év alatt sokat nőttem”. A hirdetés tetején pedig: „Köszönjük a nyugalmat. A türelem erejét.”

E mondatok is pontosan jelzik, hogy miként képzeli el a választókhoz való viszonyát az MDF. Dicséretesen elismerik ugyan, hogy nagy türelem kellett elviselésükhöz, ám az is világos: még saját választóik legfőbb erényének is a passzivitást tekintik. A nyugalom és a türelem ereje nem azonos a nyugodt erővel. Ez munkálkodik, amaz elvisel, eltűr és elszenved. Mert itt a jól ismert módon elválik a „legfőbb kormányzó erő” és a kormányzottak serege. Ahogyan nem oly rég a tribün éljenezte a dolgozó népet, most a kormány dicséri meg az ő pici, édes népét.

Mert a választók e kép szellemében: kiskorúak, ráadásul hibbant gyerekek, akik elhiszik: ha nem eszik meg, amit elébük raknak, nem fognak megnőni. És fütyülni sem tudnak majd. Ám ha szeretjük a Boross papit, minden rendben lesz. És a nép a képen nő, növekszik, pipiskedik. És szereti az ő jóságos miniszterelnököcskéjét. És ha jó lesz, kap majd cukrot. Ám itt van a baj. Ezt a kisfiút elfelejtették felvilágosítani: az idős, ősz urakat szerethetjük ugyan, de nem úgy, mint a kislányokat! Szívecskét nyilacskával a Marcsinak meg a Zsuzsinak kell rajzolni, nem a Boross bácsinak!

Nem árt tehát, ha olvasni tudjuk a képeket, már csak gyerekeink kedvéért is. Erre tanít rejtvényszövegünk is. Szerzője (1915–1980) francia kritikus, filozófus, a strukturalizmus, majd a posztstrukturalizmus vezető alakja. Irodalmi és szemiotikái tanulmányai mellett szívesen elemezte a hétköznapi élet jelenségeit („mitológiáit”, ahogy ő mondta), így a politika vizuális tálalását is. Ragyogó esszét írt pl. a hasábburgonyával felszolgált bélszínről is, de gyanítom, hiába: így sem fogadnák szívesen magasabb vendéglátós körökben.

A politikus mint fotómodell


„A képviselőjelölt képmása mindenekelőtt személyes kapcsolatot teremt közte meg a szavazók között; a szavazónak nem csupán egy programot kell megítélnie, hanem a jelölt külső megjelenését is, azoknak a hétköznapi választásoknak az összességét, amelyek sajátos morfológiában, öltözködésmódban, testtartásban fejeződnek ki. A fénykép így fokozatosan visszaállítja a választás paternalista jellegét, amelyet teljesen szétzilált az arányos képviseleti rendszer és a pártok uralma. Amennyiben a fénykép nem más, mint a beszéd kiiktatása, a »szavakba nem foglalható« társadalmi jellemzők sűrített kifejezése, valójában gondolkodásellenes fegyver, mivel a jelölt »fellépése«, társadalmi-erkölcsi státusa mögött nyomtalanul elsinkófálja a politikát (vagyis a problémákat és a problémák megoldását). (…)

A választási fénykép kirekeszti a politikát az ésszerűség birodalmából. A fénykép ugyanis nem a képviselőjelölt terveivel, hanem indítékaival, családi körülményeivel, gondolkodásmódjával, sőt vérmérsékletével, vagyis egy olyan életstílussal ismertet meg bennünket, amelynek a képviselőjelölt nemcsak mintaképe, hanem cégére is. (…)

A választási fotómodellek típusa nem valami változatos. Legelőször az a típus említendő, amely a társadalmi helyzetet, rangot sugallja; ide vagy vérmes és jól táplált (a »nemzeti« szavazólisták), vagy érdektelen és előkelő úriemberek tartoznak. A másik típus az értelmiségié: a Nemzeti Egység jelöltjét átszellemült búskomorság, a kommunista jelöltet az »átható tekintet« jellemzi. Az ikonográfia mindkét esetben egy eszme meg egy elhatározás, egy döntés és egy cselekedet ritka egybeesését érzékelteti: a félig lesütött szemhéjak alatt az eleven tekintet mintha egy szép álomból merítené erejét, de azért továbbra is a konkrét problémákra szegeződik, mintha csak ez a példaadó jelölt akarná megvalósítani a társadalmi idealizmus meg a polgári empirizmus nagyszerű egységét. (…)

A fényképezés konvenciója is számos jelből tevődik össze. Amikor szemtől szemben fényképezik, ez a helyzet a jelölt valóságérzékére utal, kivált ha a fürkésző szemüveg se hiányzik az arcáról. Itt minden éleslátásról, komolyságról, nyíltságról tanúskodik: a leendő képviselő az ellenségre, az elhárítandó nehézségekre, a »problémákra« függeszti tekintetét. A félprofilból fényképezett típus viszont, amely sokkal gyakoribb, egy eszmény zsarnoki hatalmát érzékelteti: a tekintet, amely előkelően elvész a messziségben, nem támad, hanem irányítja és átszellemül a szemérmesen bizonytalan jövőt. Ez a típus csaknem felfelé néz: arcát egy természetfeletti lény felé fordítja, amely magához vonzza őt, fölemeli őt a fennkölt emberiség régióiba, a magasztos érzelmek Olümposzára, ahol nincs többé társadalmi ellentmondás, ahol béke honol, ahol a társadalmi haladás összeegyeztethető a tőkés kizsákmányolással, ahol nincsen baloldal meg jobboldal: mindez békésen megfér egymással ebben a töprengő tekintetben, amellyel a képviselőjelölt nemesen célba veszi a Rend rejtett érdekeit.”

???

• Ki beszél?