eseli [Sándor L. István]

Nyomtatóbarát változat

„Mit mondanak?” – kérdezné a szereplőket figyelve Vladimír. „Az életükről beszélnek” – válaszolná segítőkészen Estragon. „Hát nem elég, hogy éltek? – aggodalmaskodna újból Didi. „Beszélniük kell róla” – nyugtatná meg barátját Gogó.

Ez a kényszer mozgatja Forgách András darabjának hőseit. Beszélniük kell az életükről, szerelmeikről, szenvedélyeikről. Beszélni akarnak a sorsukról, ha már oly kiszolgáltatottak vele szemben. Szavakká formálják vágyaikat és szenvedéseiket, s a másiktól kérdeznek, ha maguk képtelenek választ találni kételyeikre. Ezzel az elfojtott kétségbeeséssel, számon kérő reménnyel figyeli Janka (Csákányi Eszter) Zsigmondot, aki hosszú idő után újból hazatér. Mért jött haza? – kérdezi végül az elmaradt kibékülés miatt csalódottan az asszony. Válaszolni egyikük sem tud. Nincs már mit mondaniuk az elmúlt évekről, amelyek csendes szövetséggel fűzték őket össze, és a jövőről, amit sem együtt, sem egymás nélkül nem tudnak elképzelni. Szótlanul, egyre nagyobb zavarban kanalazza az ünnepi asztalnál a férfi a levest. Keserű némasággal áll felette az asszony. A banális bánat fájdalmas emlékműve ez a kimerevedő pillanat a Czeizel Gábor rendezte előadásban. Valami hasonlóképp banális szenvedély követel magának beválthatatlan elégtételt akkor is, amikor Zsigmond (Blaskó Péter) Mária lábaihoz térdel, végső választ akar kicsikarni a színésznőtől; fogadja el őt, engedje magához végleg. – Mit akar tőlem – kérdez vissza Mária (Kari Györgyi) ugyanúgy affektálva, ahogy a színpadon is beszélt. Ezzel a mesterkélt ridegséggel szól a színésznő folyton a világhoz. Talán attól tart, ha nem tűnne fölényesnek, jelentéktelenné enyészne.

Beszélnek folyton, beszélnek a sorsukról mind a hárman. Megérteni azonban egyikük sem tudja. Nem érti Janka, hogy mikor hamvadt el az öröknek hitt összetartozás. Nem sejti, hogy maga is rombolta hűségével, azzal a csendes erőszakkal, amellyel nemcsak pártolni, hanem uralni is akarta férje életét. Zsigmond azt hiszi, a vágy vonzza egy másik nőhöz, a szenvedély, amelynek nem állhat ellen a férfi. Holott csak az üresség hajtja egy másik űrhöz, szakadékot szeretne látni, mélységet a lábai alatt, melybe belepillantva, belehullva a titokzatossal társalkodó alkotónak hiheti újból magát. Nem is sejti, hogy a kitaszított szerepét játszva csupán csak barátságos tájakon kóborol, űzöttsége csak a hazakívánkozás biztos jele. Máriát, az ünnepelt színésznőt sem a tehetség, csak a tehetségtelenségétől való félelem hajtja. Beteljesületlen életében rajongó férfiakon akar elégtételt venni – magához láncolva és eltaszítva őket. Közben pedig attól remeg, nehogy egész lényében lelepleződjön: ez sem több, mint az életéhez tapadt, legbelül üres szerep.

Forgách Andrást nem az intimitások érdekelték, amikor Móricz Zsigmond életrajzának kényes korszakát a három szereplő leveleinek, életírásainak felhasználásával drámává formálta. Az „ikerszerelem” történetében strindbergi mélységeket pillantott meg: méltósággal elviselendő szenvedélyeiket méltatlan harcokban, öngyötrő küzdelmekben fordítják egymás ellen a szereplők. Képtelenek kiemelkedni a banalitások világából, mégis – akárcsak a Pintér-drámák hősei – az életnek ebben a súlyosnak tetsző, ám súlytalan régiójában is folyton a tragédia közelében járnak.

Czeizel Gábor rendezése is ezt a kettősséget hangsúlyozza: a közhelylét és a sorstragédia peremvidékein mozgatja a szereplőket. Erről árulkodnak a „színház a színházban”-jelenetek is. A színpadon egy-egy Móricz-drámarészletet látunk, az előtérben (mintha a díszpáholyban ülnének) az író és a felesége figyeli a jelenetet. Czeizel rendezésében a darabrészletet deklamálva, kimerevedő pózokkal, túlhangsúlyozott mimikával adják elő a színpadi színészek – mintha a húszas évek elképzelt színházi stílusának ironikus megidézését látnánk. Az előtérben azonban őszinte emberi megrendüléssel figyeli a történetet a házaspár. Zsigmond titkolni akart büszkeséggel, enyhe zavarral, ámulattal nézi azt, hogy miképp kelnek életre szavai. Janka egyre kényelmetlenebbül érzi magát, feszeng, megalázónak érzi, hogy életének intimitásait férje színházi szöveggé olcsósítja. Czeizel rendezésének egyetlen – valóban komoly – hiányossága az, hogy az egyik főszereplő játékában meghosszabbítja a drámarészletekben megidézett deklamáló színházi stílust. Amíg Blaskó Péter és Csákányi Eszter játéka apró gesztusokból építkező, mély emberi hitellel átszőtt színjátszás, addig Kari Györgyi Mária szerepében csak a maszkjaihoz ragaszkodó színésznőt képes megmutatni. Ezzel a tercett duóvá egyszerűsödik – felbillen a drámai egyensúly.

Kolibri Pince, 12-én 20 h (Bp., VI. Andrássy út 77. – bejárat a Rózsa utcából)

• Rábeszélő