Hajdu István

Nyomtatóbarát változat

Konkoly Gyula, az 1970-ben Magyarországról eltávozott festő most visszamutatkozik. 1991 végén Konkoly-hetek zajlanak, Konkoly-fesztivál dúl Pesten, majd Dunaújvárosban.

A Fészek Galériában az 1970-ben a Fényes Adolf-teremben bemutatott s azóta legendássá vált munkák vagy azok rekonstrukciói láthatók, az Ernst Múzeumban pedig az elmúlt három évben Svédországban és itthon született művek, melyek egy sajátos magatartást, modus vivendit illusztrálnak: az átjárást. Konkoly nem ölt magára viseleteket, nem elegyít, hanem grasszál, a tudatos sétáló tudatával átjár, s passzázst teremt az arte povera, az absztrakt expresszionizmus, a posztmodern historizálás és klasszicizálás, más szempontból a konceptuális tisztaság és a populáris melaszosság között.

Azt hiszem, Konkoly sohasem volt utas. A hatvanas években a Csernus meg Lakner által közvetített – és legendássá irizált – Bernáth-hagyományba matatott bele, majd – talán – megriadva a tradicionalizmus mérgétől, vagy inkább fölismerve anakronizmusát, kigyalogolt belőle, „…a magyaros pop art festésben azért igen erősen jelen van egy klasszikus vizuális kultúra meg esztétizálás, meg nem tudom mi, és én pontosan értettem, hogy ez egyáltalán nem perfekt dolog – mondta 1988-ban egy hosszú beszélgetés során. – Mint egy provinciális história. És hát a dolog szándékosan radikalizálódott, haladt előre. A pop art kapcsán értettem meg azt a bizonyos öt évet, amit a főiskolán elvesztettem. Végül is azt, hogy a XX. század megfelelő pillanatával mint képzőművész adekvát módon kell viselkedni. És ahogy először vásznat meg fát és egyebeket applikáltam be a buliba, háromdimenziós önfény lett a festés helyett, aztán már nem maradt festék, csak a keményített vászon műgyantával keverve, ami egy elementárisán élvezetes dolog, miközben az ember csinálja. Ez maga a szabadság állapota, a megtalált szabadság állapota. A munkákat abban az értelemben és körülbelül azzal a szabadsággal és a szabadság vágyának azzal az evidenciájával csináltam, ahogy azok ott kint Amerikában. Háromnegyed klasszikus ügyek voltak, Rembrandt- és Goya-parafrázisokkal.”


Konkoly 1969–70-ben azonban a festve gondolkodást fölcseréli az irritálva gondolkodás műveletére: a második Iparterv-kiállításon s a mostanáig egyetlen, Bak Imrével közösen rendezett tárlaton a Fényes Adolf-teremben előállítja a minden érzékiséget s az érzékenység, mármint a festői szenzitivitás összes nyomát elhagyó kemény, fegyelmezett és szigorúan koncipiált arte poverát, s fordítva, a rongyosra fodrozott és egyszerűsített konceptet.

„…A svéd akadémia pénzéből csináltak egy második Armory Showt Philadelphiában. És mit csinál egy magyar gyerek, aki nem él a világban, de úgy érzi, hogy most már a bulihoz azért felzárkózott. Megpróbálja kiszerkeszteni, hogy mi a franc jöhet, mert az, hogy beindul a villamos, és utána fölugrálunk rá, jó, mást nem lehet persze csinálni, de kicsit azért kínos. No, az Armory Show-ban ugye volt pénz, és más volt a technicitás. Én tök magam, a Balatonon rájöttem, hogy Magyarországon mit kell csinálni, tehát frankón kitaláltam az arte poverát. Cakli-pakli ugyanakkor, amikor ezek. Igaz, Nyugaton kicsit korábban volt, de ott viszont összemosódik a pop arttal, amelyből eredt. Itt meg teljesen spekulatív alapon működött. És akkor, még ott a Balatonon, rögtön csináltam is egy ilyesfajta ügyet… Ezek a dolgok persze csak elvi szinten bírtak működni, de marhára jók voltak. A nagy nyugati kiállításokon akkor már drága és komoly technikával dolgoztak, nálunk meg… Így indult a história. Aztán Philip Morris megcsinálta az első nagy koncept-kiállítást, persze a katalógus megjött, persze kiderült, hogy megint le vagyunk lőve, csókolom. A nem festésbe és nem vászonba így keveredtem bele, és persze annak a tudásával, hogy mindig is csak a bátorság hiányzott.”


E munkák, például a Vérző emlékmű, a Kiszolgáltatott víz, az Itt jelentkezzen öt egyforma ember vagy a lodzi Fekete folyosó mára, még ha jó ideig csak reprodukcióban vagy gyengülő emlékekben éltek is, klasszikussá lettek.

A nyolcvanas évek közepén-végén Konkoly visszatért a festéshez: a konceptes, arte poverás műveket több mint tíz év után súlyos, barokkos-manierista kollázsok, az efemert és a klasszikus festészetet nonsalansszal magukba fogó tárgyak követték. A pontos verbalitás gazdag és mindenesetre populárisabb narrativitássá finomodott, a sorsra, az életre magára irányuló iróniát és dühöt a második valóságra, a kifejezésre és kifejeződésre, a művire és művészire vonatkozó váltotta föl. Konkoly posztmodernizmusa (?), mely az arte poverára „telepedett rá”, mintha zsargonban szólalna meg: képei még akkor is valami különös sprődséggel hatnak, amikor finom és intim jeleneteket rögzítenek.

A film és a festészet mint reprodukált reprodukció a megtört és leképeződött, megöregedett valóság lett Konkoly járásának tere, s Monet tavacskája révén vize. A régi kiszolgáltatott víz festékké sűrűsödve hordja magán a festőt és a rózsákat, rezzenetlen.

• Kultúra