[Kisbali László]

E heti számunk szerzője számára is komoly .elméleti és gyakorlati problémát jelentett a nacionalizmus.

Mit tettem érted, Angliám?


Értelmezése szerint „nacionalista az, akinek a gondolkodásmódját kizárólag vagy nagy részben a tekintélyharc határozza meg és akinek gondolatai mindig győzelmek, vereségek, a felmagasztalás és a megaláztatás pillanatai körül forognak. A történelmet, különösen a kortársi történelmet, nagy hatalmi csoportok véget nem érő emelkedéseként és bukásaként éli meg, és minden bekövetkező esemény azt látszik igazolni számára, hogy saját csoportja felülkerekedik, valamely gyűlölt versenytárs pedig alulmarad a harcban.” A látszat ellenére szerzőnk nem a keleteurópai „megosztottság” fogalmaiban gondolkodik; mondatait nem valamiféle kozmopolita ármány diktálja. Sőt! „Rendjén való, ha az ember »haladó« és »felvilágosult«, gúnyosan vigyorog Hazaffy ezredesen, és függetlennek nyilvánítja magát minden régimódi lojalitástól, de azután eljön az idő, amikor a sivatag homokja vértől ázott, és az ember megkérdezi magától, hogy: mit tettem érted, Anglia, Angliám?” Úgy tűnik, vannak tájak, ahol pontosan meg lehet különböztetni a hazafiságot és a nacionalizmust, s a patriotizmus nem az utóbbi gyengíteti válfaja.

Rendőr és lázadó


Lehet persze, hogy ehhez már Anglia esetében is elég messze kellett születni. Szövegünk szerzője 1903-ban látta meg a napvilágot, Motihariban, Brit Indiában. Eredeti neve Eric Arthur Blair. Írói nevét, melyen világhírű lett, egy kis suffolki folyótól kölcsönözte. Apja gyarmati tisztviselő, s etoni tanulmányai befejeztével a fiú is a koronabirtokokra kerül. Belép az Indiai Birodalmi Rendőrséghez. Burmában képezik ki, s itt is szolgál hosszabb ideig. Ez eléggé meglepő lehet azok számára, akik csak írói munkásságát ismerik, hiszen legjelentősebb művei az elnyomó hatalmat elemzik, s bennük nem éppen eszményi színben tűnnek fel az „erőszakszervezetek”. Maga így ír: „Én öt évig voltam tagja a Birodalmi Rendőrségnek, és a végén az általam szolgált imperializmust oly keserű gyűlölettel gyűlöltem, hogy azt szinte kifejezni sem tudom. Anglia szabad levegőjében az ilyesmi nemigen érthető. Ahhoz, hogy az ember igazán meggyűlölje az imperializmust, előbb részévé kell válnia.”

Szövegünk szerzője a két világháború közötti baloldali értelmiségiek nézeteit vallja, ám – kiváltképp a spanyol polgárháborúban szerzett tapasztalatai alapján – igen határozottan szemben áll a megvalósult szocializmus „vívmányaival”. A korabeli baloldali értelmiségiek egy része – ahogyan írja – a látcső rossz végét fordították maguk felé, s így szemlélték az eseményeket, azonban mindig is a „szovjet mítosz lerombolására” tett kísérletet. Célját, hogy „leleplezze ezt a mítoszt egy mindenki számára könnyen érthető és minden nyelvre lefordítható történetben”, világhírű regényben valósította meg. A mű szövegébe szőtt nyelvi lelemények ugyan jócskán megnehezítik a fordítást, és a nem brit, de feltétlenül birodalmi rendőrség is nagy igyekezetet tanúsított a mű terjesztésének megakadályozásában. A belügyesek természetesen nem számoltak azzal, hogy a szerzőnk műveit terjesztő „szamizdatosok” eközben alapos ismereteket szerezhetnek a rendőrség működéséről, s ehhez még Burmába sem kell utazniuk. Persze lehet, hogy ma már ők is szívesebben időznének e kies vidékeken.

---

A nyelv azért válik pocsékká és pontatlanná, mert gondolataink buták, nevetségesek. Ám a nyelv ápolatlansága meg is könnyíti mindannyiunk számára, hogy butaságokat gondoljunk. A lényeg az, hogy a folyamat megfordítható. A modern – különösen az írott – angol nyelv telis-tele van rossz szokásokkal, melyek ismétlés révén terjednek és elkerülhetetlenek lennének, ha ki-ki hajlandó lenne az ehhez szükséges fáradságot vállalni. Miután ezektől a szokásoktól megszabadultunk, tisztábban lennénk képesek gondolkodni, a tiszta gondolkodás képessége pedig az első, szükségszerű lépés a politikai regenerálódás felé. (…)

Az olyan szó, mint a demokrácia esetében nemhogy nincsen közösen vallott definíció, hanem valamennyi fél visszautasítja annak kísérletét is, hogy ilyen meghatározást alkossunk. Csaknem egyetemes az a benyomás, hogy ha egy országot demokratikusnak nevezünk, akkor dicsérjük. Épp ezért a legkülönbözőbb típusú rezsimek védelmezői állítják, hogy az adott ország demokrácia, miközben félnek attól, hogy ha a szó jelentését bármely konkrét egyedi jelentéssel azonosítanánk, netán fel kellene hagyniok e szó használatával. Gyakran tudatosan tisztességtelen az ilyen típusú szavak alkalmazása. Azaz: az őket alkalmazó személynek megvan a saját, magánjellegű definíciója, de lehetővé teszi hallgatója számára, hogy azt gondolja, a szó valami, ettől meglehetősen különböző dolgot jelent. Az olyan állításokat, mint „Pétain marsall igazi hazafi volt”, „A szovjet sajtó a legszabadabb a világon”, „A katolikus egyház ellenzi az üldöztetéseket” – szinte mindig a megtévesztés szándékával írják le. (…)

A frázisok megszerkesztik helyetted a saját mondataidat; bizonyos mértékig akár elgondolják helyetted saját gondolataidat. Ha szükség van rá, azt a fontos szolgálatot is ellátják, hogy részben elfedik saját magad elől a saját mondanivalódat. Ezen a ponton világosodik meg a politika és a nyelv lealacsonyodása közötti különleges nyelvi kötelék. Az a szónok, aki az idézett frazeológiával él, már jócskán előrehaladt önmaga géppé silányításának útján. Gégéjéből a megfelelő zajok áradnak ki, ám agyát nem foglalkoztatja olyan módon, mintha a saját mondanivalójához maga választaná meg a szavakat. Ha olyan beszédet mond, amelynek újabb és újabb megismétléséhez már hozzászokott, akkor csaknem tudattalanul ejtheti ki a mondatokat, úgy, mint amikor a templomban a responsorium „válaszait” mondjuk. A tudatnak ez a beszűkült állapota pedig kétségtelenül kedvez a politikai konformitásnak, ha nem egyenesen nélkülözhetetlen feltétele annak.

???

• Ki beszél?